Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-12 / 35. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyá/as hold világa. ’’ (AranyJános) gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével ” (AranyJános) 2005. február 12., szombat 9. évfolyam 6. szám „Szüleim kapcsolata rányomja bélyegét az én kapcsolataimra is, hiszen tizennyolc évesen nincs igazi barátnőm, akiben megbízhatok, és fiúval sem jártam még soha” /I / Válaskárosult gyermekek A minap kezembe került egy statisztika, amely szerint országunkban minden ötödik házasság válással végződik. Ebből a felmérésből kiderül az is, hogy a házasság felbontásánál a legcsúnyább vitás kérdések a házastársi vagyon megosztását, valamint a közös gyermek elhelyezését, a vele való kapcsolat- tartást érintik. Becslések szerint évente néhány ezerre tehető azoknak a kiskorúaknak a száma, akik kénytelenek átélni szüleik válását. KAMONCZA MÁRTA Mivel jómagam is bíróságon dolgozom, tudom, hogy a gyermekkel való kapcsolattartás nem csak a volt házastársak, hanem a házasságon kívül született gyermekek esetében is komoly problémát jelent. A törvény nem tesz különbséget a házasságon belül s az azon kívül született gyermekek között. A szülőket mindkét esetben ugyanolyan kötelességek és jogok illetik meg. A probléma tehát nem is a jogi szabályozásban rejlik, leginkább lelki természetű. Főleg arról szól, hogyan éli meg a gyermek szülei különköltözését, az állandó jellegű vitákat, a kölcsönös vádaskodásokat. Az alábbiakban két ma már nagykorú fiatal vall arról, hogy tizenévesen hogyan élték meg szüleik különköltözését. Szilvia házasságon kívül született. Édesapja egyszer már volt nős, válása után megfogadta, soha többé nem lép házassági kötelékbe. Aztán találkozott Szilvia anyjával, összeköltöztek, a lány születése után még egy évtizedig együtt éltek, aztán valami megváltozott... „Azt, hogy a szüleim nem házasodtak össze, sokáig nem is tudtam. Úgy éltünk, mint egy normális család. Egyformán szerettem mindkettőjüket. Apát ma is jó fejnek tartom, anyám kicsit hisztis és úgy látom, hogy még ma, nyolc évvel apám elköltözése után sem tette tűi magát a történteken. Van egy olyan érzésem, hogy visszavárja, pedig apámnak esze ágában sincs visszamenni hozzá. Nem tudom, kettőjük kapcsolata hol romlott meg. Annyit tudok, hogy anyai nagyanyám nagyon rosszul élte meg ezt a »vadházasságot«. Én gyerekfejjel mindig tartottam nagy- szüleim látogatásaitól, mert minden vizitjük botrányba fulladt. Egyszer apám még meg is ütötte a nagyanyámat. Egyébként apám elköltözésével kapcsolatban állandó lelkiismeret-furdalásom van. Csaknem tízéves koromig úgy éltem, mint egy áúagos gyerek. Anyám egy üzletben, apám meg a helyi tejüzemben dolgozott. Én voltam az egyedüli közös gyerekük. Apám első házasságából származó gyerekeivel egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot. Negyedikes voltam az alapiskolában, éppen tavaszi szünet előtt tört ki otthon a botrány. Anyám akkor tudta meg, hogy apám volt felesége bírósági úton akarja emelni a tartásdíjat. Apám ugyan csitítgatta, és azt mondta, a tárgyaláson mindent megtesz azért, hogy ne emeljék a tartásdíjat. Szerinte jó volna fogadni egy ügyvédet, erre az anyám azt válaszolta, hogy nincs pénzünk ügyvédre, és az apám mulya, mert hagyja magát kiszipolyozni a volt feleségétől. Ez így ment napokig. Legszívesebben haza sem mentem volna. Arra emlékszem, hogy egyszer csak megjelent az anyai nagyanyám, aki szerint anyám találhatott volna más krapekot is, nem egy ilyen semmirekellő elvált férfit, aki minden pénzét az első házasságából származó gyerekekre költi. Apám üvöltött, hogy ez nem így van, hozzám is ragaszkodik és nekem is minden tőle telhetőt megad. Aztán még kiabáltak egy darabig, ekkor apám megütötte a nagyanyámat, és erre anyám kihívta a rendőröket. Másnap, mire hazamentem az iskolából már apám nem volt otthon. Jó ideig nem is láttam. Nagyanyám mindennap megjelent. Hallottam, hogy bíróságról meg ügyvédről beszélnek az anyámmal. Arról, hogy mi zajlott a bíróságon, nem sokat tudok. Csak annyit, hogy apámnak tartásdíjat kellett fizetnie és szinte alig találkoztunk. Anyámtól nem mertem érdeklődni az apám iránt, valahogy megéreztem, hogy fájna neki, ha erről beszélnénk. Azelőtt nyáron szoktunk menni apámmal csónakázni, néha horgászni is elvitt, és ez mind nagyon hiányzott. Apám elköltözése után anyám egyre idegesebb lett. Velem is állandóan veszekedett. Azt mondta, apámnak köszönhetően elrontotta az egész életét. Néha nagyanyám is eljött hozzánk és az amúgy is nyomott hangulat még nyomottabb lett. Később anyám elvesztette a munkahelyét, apámtól próbált nagyobb összegű tartásdíjat követelni. Ha jól emlékszem, már hatodikos vagy hetedikes voltam, amikor apám megjelent az iskola előtt. Borzasztóan boldog voltam, hogy találkoztam vele. Apám sírt is. Beültünk egy cukrászdába, ott elmondta, hogy anyám állandóan követelőzik, több tartásdíjat akar, ugyanakkor megakadályozza a velem való találkozást. Megegyeztünk apámmal, hogy nem szólok senkinek erről a beszélgetésről, ő pedig minden héten egyszer megvár az iskola után. Ennek borzasztóan örültem, mert apámmal sokkal jobban tudtam beszélgetni, mint az anyámmal. Nem tudom, meddig tartottak ezek a találkozások. Egy este anyám kérdőre vont, mert állítólag valaki látott apámmal együtt. Én persze tagadtam, de aztán mégiscsak kiderült, ekkor anyám végtelenül nagy balhét csapott. Azt mondta, nagyon hálátlan vagyok. Azóta otthon szinte állandóan feszült a helyzet. Néha enyhül a feszültség, máskor meg órákon át csak üvöltözünk egymással. Lelkiismeret-furdalás Most fodrásznak tanulok, nem tudom, mikor leszek olyan helyzetben, hogy önállósítsam magam. Apámtól is próbálok segítséget kérni, de azt mondja, hogy előbb fejezzem be a sulit, aztán majd kitalálunk valamit. Ha egy szóval kellene kifejeznem, mit is jelentett számomra szüleim válása, azt hiszem, a lelkiismeret-furdalás lenne a legtalálóbb. Ha apámmal voltam, és utána anyával találkoztam, mindig hatalmas belső feszültséget éreztem, mint aki valami nagyon rosz- szat tesz. Valószínűleg szüleim kapcsolata rányomja bélyegét az én kapcsolataimra is. Tizennyolc évesen nincs igazi barátnőm, akiben maradéktalanul megbízhatok. Fiúval sem jártam még soha. Talán azért, mert ha valaki feltűnik a közelemben, anyám rögtön lekádere- zi, és annyi rosszat mond róla, hogy végül én is elbizonytalanodom, s inkább kerülöm a vele való találkozást.” András szülei jogászok, apja ügyvéd, anyja ítélőbíró. A fiú tizennégy éves volt, amikor szülei elváltak. Azóta két év telt el, de András máig azt állítja, a traumát, amit akkor átélt, nem lehet könnyen feledni. „Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna. Szeptember közepe volt. Apám meghívta hozzánk a szomszédokat, egy ügyvéd házaspárt, akiknek meg akarta mutatni a nyaralásunk alatt készült fénykép- és videofelvételeket. Aznap apám nagyon lehangolt volt, mert pert vesztett a bíróságon. Este hét körül megérkezett a házaspár. Rögtön észrevették, hogy apunak rossz a kedve, talán már hallottak is a történtekről, mert a néni vigasztalni kezdte. Azt mondta neki, hogy más ügyvéddel is előfordul, hogy elveszít egy pert, mert ez ilyen szakma. Erre anyám, rá egyáltalán nem jellemző módon elemezni kezdte az ügyet. Korábban soha ilyent nem tett. Most viszont láthatóan élvezte, hogy ízekre szedheti aput. Én ugyan nem értettem a bonyolult jogi szöveget, csak azt láttam, hogy az én magabiztos, 190 centis apám egyre kisebb lesz a fotelben. Anyám pedig láthatóan élvezte, hogy porig alázhatja őt. Nem tudom, meddig tartott anyám monológja, arra lettem figyelmes, hogy apu felugrik és elviharzik. Anyám gúnyosan felnevetett és azt mondta, hogy most biztosan rohan a szeretőjéhez, aki egy primitív nő, még érettségije sincs. Másnap anyám szólt, hogy választhatok, vagy gyalog megyek az iskolába, vagy elvisz az Opel Corsáján. Addig minden reggel apu BMW terepjárójával vitt az iskolába, és ez nekem, az akkori tizennégy éves kamasznak nagyon imponált. Kicsit csalódott voltam, hogy a terepjáró helyett most kénytelen leszek beérni anyu Corsájával, de inkább ezt a lehetőséget választottam, minthogy gyalog menjek suliba. Amikor hazaértem az iskolából, észrevettem, apám holmija hiányzik. Anyu azt mondta, hogy apu elköltözött otthonról. Még szükségesnek tartotta hozzátenni: az én apám egy sze- médáda, aki most összeszűrte a levet egy tizenkilenc éves kozmetikussal. A nő anyám szerint végtelenül buta, de apunak ilyen kell. Anyám rögtön intézkedett arról is, hogy a mobilom számát kicserélje. Állítólag ezt azért tette, hogy apu ne tömje tele a fejem hülyeségekkel. Nem tudom azt, hogy apám életében abban az időben mi játszódott le, de egy ideig nem keresett. Néha hallottam, amint anyám ingerülten telefonál, és valakit azzal fenyeget, tönkreteszi az életét, és az illető még azt is megbánja, hogy megszületett. Én kamaszfejjel nagyon nehezen éltem át a történteket. Az iskolában már nem voltam az a vagány srác, akit naponta luxusterepjárón hoznak-visznek. Éreztem, a társaim már nem néznek úgy fel rám, mint korábban. Én pedig mindent megtettem azért, hogy ismét kivívjam a tiszteletüket. Minden rosszba belekeveredtem, ittam, cigiztem, napokig nem jártam suliba. Ha megjelentem otthon, anyu próbált a lelkemre beszélni, de engem egyáltalán nem érdekelt, nem is figyeltem rá. Röpke pár hónap alatt a korábban engedelmes, szorgalmas és céltudatos gyerekből link, mindennel elégedetlen kamasszá váltam. Valószínűleg anyu végső elkeseredettségében felhívta aput, segítsen jobb útra térhetni engem. Történt ugyanis, hogy az öregem egyik este teljesen váratlanul megjelent nálunk. Beszéljünk, mint férfi a férfivel. Erre az egy mondatára emlékszem. Talán egy órán keresztül is beszélt hozzám, aztán észrevette, hogy minden szava falra hányt borsó, és elment. Lélekbúvár Anyám később pszichológushoz vitt. Először egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, később azonban egyre jobban kezdtem érezni magamat a lélekbúvárnál. A fickó már idősebb, közel a hatvanhoz, és szerintem nagyon jól végzi a munkáját. Furcsa, hogy hosszú idő után egy pszichológussal tudtam emberi módon beszélgetni, nem üvöltöttünk egymással, a fickó nem akart kioktatni, és úgy tett, mintha érdekelném. Hála neki, ma már eljutottam odáig, hogy rendesen járok iskolába. Egyelőre az a tervem, hogy leérettségizek, aztán majd kitalálok valamit. Konkrét elképzelésem nincs. A szüleim között a viszony nemigen javult az utóbbi két év alatt. Nehéz szavakba önteni, mit érez egy kamasz, amikor szétmorzsolódik a családja. Nekem sokáig apám volt a példaképem. A jól menő ügyvéd, aki mindig minden helyzetben képes uralkodni magán. Aztán szembesülnöm kellett azzal, hogy nem is olyan jó a szakmájában, és nem is tud uralkodni magán. Képes magából kikelve veszekedni, káromkodni, mint egy kocsis. Anyámmal sem jobb a helyzet. Ő is nagyon ingerlékeny, ideges lett a válás után. Én azóta sem tudok normális kontaktust teremteni az emberekkel, a pszichológus kivételével, aki azt mondja, hogy engem nem is a válás, hanem a válás körülményei viseltek meg. Szerinte az idő minden sebet begyógyít, de ehhez az embernek minden tőle telhetőt meg kell tennie. Hát én igyekszem...”
