Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-15 / 11. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. JANUÁR 15. MINDENNAPI KENYERÜNK Eleitől fogva, Tebenned ÉDES ÁRPÁD Ige: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsoltárok könyve 90,12) „Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak!” - idéződik fel bennünk Szenczi Molnár Albert veretes fordításában a 90. zsoltár kezdősora. Megszámlálni sem lehet, hányszor volt ott a reformá- tusságban egy-egy ember, gyülekezet, egyház és nemzet sorsfordító alkalmainál. Szinte nincs templomszentelés, nagy hálaadó ünnepély, hogy el ne hangoznék, mint az örömnek és a hálaadásnak kifejezője. De ritka az olyan temetés is, hogy ne énekelnénk a bizalom, és reménység hitvallásaként: „Te voltál és te vagy erős Isten, és te megmaradsz minden időben.” A más felekezetű hittestvéreink gyakran azonosítanak minket ezzel az énekkel, és mi magunk is szívesen tekintjük ezt a zsoltárt a reformátusok „himnuszának”. Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint ezzel kezdtük az új évet, és az „évi aranymondás” is ennek a zsoltárnak 12. verse: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Az egész zsoltárkönyvet Dávid királynak szoktuk tulajdonítani, de azért vannak olyanok is, ahol énekes léviták a szerzők, vagy Salamon. A 90. zsoltár föliratában az áll, hogy „Mózesnek, Isten emberének imádsága.” Az Ószövetségnek ő volt az egyik legmeghatározóbb emberi alakja. Isten őt használta föl az Egyiptomból való szabadítás közvetítésére. De az előzmények, életének korábbi szakasza is, úgy mint csodálatos menekülése a „mózeskosárban”, neveltetése Egyiptom hercegeként, ragaszkodása megalázott sorsú népéhez, menekülése a fáraó udvarából, a nagy találkozás a szabadító Istennel az égő csipkebokornál, mind bénne találtatnak ebben az alázatos könyörgésben. Ezért oly emberi, oly küzdelmes, oly közelálló ma is hozzánk ez az imádság. Látja és láttatja az isteni mindenhatóság és az emberi korlátoltság közti éles határt. Tudja és tudatja, hogy csak az isteni kö- nyörület és a tőle kapott bölcsesség az, ami ezen áttörni képes. Napjaink számlálása közben mi is egy évvel előbbre léptünk. Ez a számlálás kell, hogy számvetés legyen a múlttal, és számba vétele legyen a jövőnek. Ahhoz, hogy megtaláljuk emberi elvárásaink és igényeink, valamint az Istentől kapott lehetőségek közötti törékeny egyensúlyt, bizony nekünk is bölcs szívre van szükségünk. Hol sajátítható el és hol szerezhető meg ez a tudás? Ha egyetemen tanítható lenne, akkor Szlovákiában jó esélyünk volna, hisz az egy főre jutó egyetemek számában világ- viszonylatban előkelő helyet foglalunk el. Olyan diplomát viszont, mely erről a bölcsességről biztosítana ezeken az egyetemeken nem adhatnak. Tudás és ismeret szerezhető, diplomák és titulusok halmozhatőak, ennek a „bölcsességnek” viszont más a forrása és más az ismérve is. Az emberi tudás, a mikro-, sőt már a nanovilág megismerése is meghaladja képzeletünket, és kevés beavatott tudós számára elérhető. Az okoskodás és tudálékosság meg egyre szélesebb és sekélye- sebb. Hol van hát a valódi „bölcsesség” forrása? A Bibliában azt olvashatjuk: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek megismerése ad értelmet.” (Példabeszédek könyve 9,10) Vagy másik helyen így ír: „íme az Úr félelme a bölcsesség, és a rossz kerülése az értelem.” (Jób 28,28) A Szentírásról pedig tudjuk, hogy nagyon hasznos többek közt az „igazságban való nevelésre” is. Mindez pedig csupán a kezdet, és amikor számlálgatjuk napjainkat, jusson sokszor eszünkbe Mózes könyörgése a bölcs szívért. Hogy politikusainknak ne csupán hatalom, de hozzá alázat is adassák, hogy a tudósnak ne csupán az ismerete, de a felelősségtudata is gyarapodjék, hogy a tanító ne csak tudásra vezessen, de megmutathassa a bölcsesség forrását is. Hogy magamnak ne csupán sikert, erőt és egészséget kívánjak, hanem hozzá kellő alázatot és igazi, tiszta forrásból fakadó bölcsességet kérjek. S ha megadatik, hogy elszámlálhatom napjait ez évnek is, hadd mondhassam végül: Köszönöm, Uram, hogy bölcs szívhez juttattál! A szerző református lelkész ELSŐS LESZ A GYERMEKÜNK Beíratások előtti-utáni teendők - 2. Az iskolás korú gyermeknek összefüggően, nyelvtanilag helyesen, érthetően kell kifejeznie magát, az eredményes tanulás egyik fő feltétele ugyanis a megfelelő beszédkészség, a tiszta hangképzés, a gazdag szókincs. Magyarán: a szülők beszéltessék gyermeküket! PÉNZES ISTVÁN reteket nyújt, hanem gerincességet, tartást és a hovatartozás biztonságát is szavatolja. Kusý professzor, a szlovák politológus véleménye: „Meg vagyok győződve, hogy az anyanyelv a gyermek fejlődésében döntő tényező, s elsősorban lélektani szempontból nagyon fontos, hogy a gyermek az alapokat anyanyelvi iskolában szerezze meg.” Lampl Zsuzsanna szociológus, aki számos kutatást végzett ezen a területen, kimutatta, hogy a magyar iskolát végzett gyerekek érgot gyermekének, mint hogy sikerélményben legyen része?! Elég gyakran merül fel a kérdés: Mit tegyen a szülő, ha úgy érzi, vagy közük vele, hogy gyermeke alkalmadan még a beiskolázásra? Nem kell siettetnünk az iskola- kezdés időpontját! Az első osztályba lépő, azonos évjáratú gyermekek között rendkívüli nagy fejlettségi különbségek vannak, hiszen egy-egy tanuló között akár tíz, tiKérdezzék ki, mi történt vele aznap, még akkor is, ha tudomásuk van a történtekről. Kérjék ki a gyermek véleményét, vegyék figyelembe a kívánságát! Szavakkal fejtse ki, hogy most ő kér szót, ne pedig toporzékolással, könnyekkel, rosz- szalkodással hívja fel magára a figyelmet. Az apukák, anyukák pedig legyenek türelmesek! Hallgassák végig gyermekük élménybeszámolóját még akkor is, ha tudják, mi a történet vége! És nyelvőrködjön a szülő! A nyelvileg beteg kifejezéseket javítsa, a hibás szószerkezeteket orvosolja, a helytelenül képzett hangok esetében ismételtesse az adott kifejezést! Mindebből természetszerűen következik: a szülő olyan nyelvű iskolát válasszon gyermekének, amely megegyezik az otthon, a családban használt nyelvvel! Különben a gyermek elveszíti magabiztosságát, otthon tapasztalt határozottsága fokozatosan félszegséggé alakul. Magától értetődő, hogy a nem megfelelő szókincs, a kellő kifejezések hiánya kudarcokat eredményez. A sikertelenségek hatására csökken a gyermek önbizalma, kisebbrendűségi érzés hatalmasodik el rajta. Az őt ért eredménytelenségek kialakítják benne az iskolától való félelmet: gyakoriakká válnak a reggeli órákban, hogy a kisdiák iskolába indulás előtt gyo- morbántalmakra, hasfájásra hivatkozik. Nem meglepő a lelki teher alatt, ha a gyermek éjszaka többször felriad, sőt ilyen esetekben az ágyba vizelés sem ritka. Vagyis: ha az anyanyelv és az oktatás nyelve nem azonos, az negatívan hat a gyermek pszichikai fqlődésére! Tudatosítsa végre minden szülő (és minden nemzet) a szállóigévé vált szavakat, hogy csupán az anyanyelv szippanthatja magába s vetítheti ki termékenyítőén a világot! Már régóta köztudott: az ismeretek anyanyelven sajátíthatók el a legkönnyebben. Az anyanyelvi iskola ugyanis nemcsak tárgyi ismeTudatosítsa végre mindén szülő (és minden nemzet) a szállóigévé vált szavakat, hogy csupán az anyanyelv szippanthatja magába s vetítheti ki termékenyítőén a világot! (Lukács Erika felvétele) vényesüléskor semmivel sincsenek hátrányosabb helyzetben, mint akik szlovák iskolába jártak. Az anyanyelvi iskolában a gyermek nemcsak írni s olvasni tanul meg magyarul, hanem magába szippantja nemzete kultúráját - amelyet más nyelvű iskola nem közvetíthet. És ne feledjük: a most beíratandó gyermekeknek már világnyelvet is kell tudniuk! Mindenképpen az anyanyelv elsajátításával kell kezdeni, s utána köny- nyebben megy az idegen nyelv tanulása is. A biztonságot nyújtó anyanyelvi háttér sokkal több sikerélményhez juttatja a gyermeket, mint egy idegen nyelv, labilis, bizonytalan közege. S kívánhat-e szülő nagyobb örömet, boldogsázenkét hónap korkülönbség is lehet. S ez a körkülönbség egy-egy összehasonlítás alkalmával ebben a korban még jelentős eltérést mutathat. Csak azokat a gyermekeket iskoláztassuk be, akik már alkalmasak az iskolai követelmények teljesítésére! Bár kétségtelen: általában azok a gyermekek a legértelmesebbek, akik az ősz folyamán (szeptember, október, november táján) töltik be hetedik életévüket. Ugyanebben az időben, tanévkezdéskor a leggyengébbek a júniusban, júliusban, augusztusban születettek, azok, akik épphogy betöltötték hatodik évüket. Természetesen semmi sem általánosítható: a később születettek között is akadhat jó képességű, vagyis soha ne a naptári kort tekintsük döntőnek! Bizonyos idő elteltével a néhány hónappal fiatalabbak is felfejlődnek, s utolérik osztálytársaikat. Tény: az iskolaéretlenséget nem az értelmi képességek gyenge színvonala okozza, hanem inkább az alkalmazkodás hiánya. Nehézséget okozhat a túlzott mozgékonyság, de a félénkség, a visszahúzó- dottság is. És természetesen a kellő szókincs hiánya. Hangsúlyozni szeretném: az iskolába járáshoz éretlennek ítélt gyermeket nem szabad összetéveszteni az értelmileg fejletlenebbel, csupán arról van szó, hogy fejlődése lassúbb az átlagosnál. Ha a szülők szembesülnek azzal a ténnyel, hogy gyermekük alkalmatlan a beiskolázásra, általában háromféleképpen reagálnak: nyugodt természetességgel fogadják; sértődötten távoznak; és megesik az is, hogy hiúságból ragaszkodnak hozzá, márpedig hatéves csemetéjük ősszel iskolába járjon. S ha ez az iskola nem hajlandó kérésüket teljesíteni, akkor is beíratják. Mégpedig egy másikba... Észszerűbb, ha a szülő időt ad a gyermeknek, s beletörődik, hogy még egy évig az óvodát látogassa. Semmit sem veszít, sőt nyer: időt, erőt, tapasztalatot, ismereteket! S már eljutottunk a szülői magatartásformák két végletéhez: mind a kettő végzetes lehet. Az egyik, amikor a szülő gyermeke füle hallatára hangoztatja fennhangon, hogy müyen okos, talpraesett, csodálatos ésszel megáldott porontya van! Az ettől öntelt, beképzelt lesz, ami fölényes viselkedést, pökhendi magatartást, osztálytársaival szemben lekezelő fellépést eredményez. S az ilyen gyermek sokkal nehezebben tudja elviselni az esetleges sikertelenségeket, az előbb- utóbb jelentkező kudarcokat, a kikerülhetetlen csalódásokat. A másik véglet is ugyanilyen ártalmas a gyermekre nézve: egy-egy eredménytelenség hatására a szülő butának, fafejűnek nevezi őt. Ezzel a fellépésével még inkább elbizonytalanítja az önbizalom hiányával küszködő gyermeket, s a kudarcok hangsúlyozásával ingatag, hitét vesztett, döntésképtelen embert nevel belőle. A szülő azzal lehet gyermeke segítségére, ha balsiker esetén is türelemmel, biztató szóval fordul hozzá, és lelkes buzdítással sarkallja őt feladatai végzésére. (Pénzesné B. Ilona jegyzeteinek felhasználásával) Laikusként és gyakorló nagyapaként állítom, az általános elvadulás egyik oka az, hogy alig beszélgetünk a felnövekvő nemzedékkel, nincs türelmünk csak rájuk figyelni Még az első félidőben SZILVÁSSY JÓZSEF Máig a fülemben cseng tízéves unokám fél évtizeddel ezelőtt elhangzott mondata. Sétáltunk haza az óvodából, amikor azt mesélte, hogy az előző este szülei valamilyen háborús filmet néztek. - A németek meg az oroszok lövöldöztek. Anya kiküldött a szobából, így aztán nem tudom a végeredményt. Papa, ki nyert? - Az oroszok - válaszoltam. Mire tovább faggatott: - És a félidőben kik vezettek? Meghökkentem, el is némultam néhány pillanatra. Azóta is örülük annak, hogy nem torkoltam lé őt azzal az oly gyakran hallható kioktató mondattal: baromságokat beszélsz, vagy hülye vagy, kisfiam. Felvillant bennem ugyanis, hogy a srác édesapja nagy hokirajongó, s az észak-amerikai profibajnokság mérkőzéseinek délutáni ismétléseit a cseperedő legényke is megtekinthette vele. Mindezt végiggondolva azt válaszoltam unokámnak, hogy tegnap nem meccset, hanem háborús fűmet látott. - Ha iskolás leszel, akkor megtanulod, vagy ha akarod, majd én is elmondom neked, mi a különbség a kettő között - tettem hozzá. Ezt a kis epizódot a kispajtás sem felejtette el, mert azóta újra meg újra rákérdezett a magyarázatra, én pedig korához mérten csepegtettem neki a tudnivalókat. Máig az a meggyőződésem, hogy abban a pillanatban alapoztam meg a mi kapcsolatunkat, amelynek az a lényege, hogy ő bármikor, bármiről kérdezhet, amire igyekszem azonnal vagy legújabban már a lexikonokat és más könyvet fellapozva, őszintén és számára elfogadhatóan válaszolni. Miközben vénülő fejem is gyarapodik újabb tudnivalókkal, hiszen neki köszönhetően tudtam meg, miért nem látható a szél, legújabban pedig sajnos azt, hogy mi az a szökőár. Modellértékűnek tartom ezt a történetet. Már csak azért is, mert ha egy kis önvizsgálatot tartunk, rájövünk, netán rádöbbenünk arra - szülők, nagymamák, nagyapák vagy pedagógusok -, hogy szinte mindannyian emlékszünk sok-sok üyen epizódra. S ha még jobban magunkba tekintünk, akkor azt is bevalljuk önmagunknak, hogy bizony gyakran reagáltunk idegesen, elhárítva az annyira áhított válaszokat. S hányszor, de hányszor lesza- maraztuk őszintén kérdezősködő gyermekünket, unokánkat, tanítványainkat... Immár sok könyvtárnyi szakirodalom elemzi, mostanság miért agresszív, neveletlen és durva egyre több gyermek. Miért keveredik rossz, egyre gyakrabban már drogozó társaságba is. Laikusként és gyakorló nagyapaként állítom, az általános elvadulás egyik oka az, hogy aüg beszélgetünk a felnövekvő nemzedékkel, nincs türelmünk csak rájuk figyelni, legalább hetente egyszer válaszolni nekünk talán ostobának vagy naivnak tűnő, számukra viszont életbevágóan fontos kérdéseikre. Kételyeikre, szorongásaikra. Hallom a kifogásokat: az állandó rohanás, az időzavar, a stressz. Meg a meüébeszélést: Ott az iskola, neveljék ők. Ám ott is egyre kevesebb a gyermekek egyéniségét pátyolgató, türelmes, empatikus pedagógus. Az egyik jó nevű gimnázium karácsonyi ünnepségén voltam, ahol a növendékek műsora előtt az egyik tanár azt is megszabta, hogy mikor kell és mikor tilos tapsolni. Talán ő sem gondolta végig, müyen utasítás szaladt ki a száján. Ám az sem kizárt, hogy az osztályokban is ugyanilyen parancsuralommal igyekszik rendet, fegyelmet tartani. Egyetlen kalodába zárni a gimnazisták nyiladozó, sokfele ágazó egyéniségét. Tudom, tudom: itt is tengernyi a gond... Való igaz, hogy egyre több gyermek durvaságot, elképesztő önzést lát és tanul számos kihűlőfélben levő vagy már feldúlt családi fészekben. Ezek az érvek azonban gyakran nem többek puszta mentegetőzésnél. Mert idegőrlő napjaink ellenére mégis csak akadna időnk. Ha odahaza olykor nem kapcsoljuk be vagy éppen kikapcsoljuk azt a fránya tévét. Ha traccsolások helyett hazasietünk. Ha önmagunkon kívül gyermekünkre is odafigyelünk. S ha a pedagógus nemcsak oktat és kioktat, hanem nevel is. FeUsmerve tanítványainak a tehetségét, szélesebbre tárva érdeklődési körüket. Mindezt leírni nyilván sokkal, de sokkal egyszerűbb, mint valóra váltani. Mégis, valahol talán ott kellene kezdem, hogy igyekszünk mindig lehetőleg jó feleleteket adni a gyermek, az unoka vagy a tanítvány szűnni nem akaró kérdésébe. Ilyenkor ugyanis rendszerint egy- egy életút első félidejében vagyunk. Ám már ekkor eldőlhet a végeredmény. Vagyis az, hogy miként alakul a hozzánk bizalommal forduló fiatal értékrendje. Az egész életpályája.
