Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-15 / 11. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. JANUÁR 15. Családi kör 13 Otthon ülve utazás A demokrácia bölcsője, Athén Reggel érkeztünk meg Athénba, ahonnan évezredekkel ezelőtt hódító útjára indult az emberi kultúra, mert görög föld szülte Homéroszt, Szókratészt, Euripidészt, Pheidiászt, Periklészt, hogy a nagyok közül is csak a legismertebbeket említsem. KOHAN ISTVÁN Élményekre szomjasan széliünk be tehát a reánk várakozó autóbuszba, amely előbb takaros családi házak között kanyarog, majd pedig hosszú sugárutakon rohan, ahol elegáns üzletek hivalkodnak, míg a környező szűk utcácskákban keleties bazársorok húzódnak meg szerényen, ahol az üzletek árukészletei többnyire az utcai állványokra vannak kirakva, míg a falatozók tulajdonosai úgyszólván ellentmondást nem tűrő kiáltással invitálják be a járókelőket. A legmeglepőbb azonban az, hogy az antik és a modern épületek szinte természetesnek tűnő módon váltják, sőt kiegészítik egymást, mégpedig oly módon, hogy érvényesülni tud egy antik műemlék, vagy egy szerény bizánci kápolna. Közben az Akropolisz tövéhez érkezünk, ahonnan a Propylaiák lépcsőin áthaladva eljutunk arra a helyre, ahol az egykori görögök a tudományok és művészetek megtestesítőjének, Pallas Athénének a pártfogását kérték. S amikor felérünk az Akropoliszra, és megcsodáljuk a Parthenon, az Erektheion és a kis Niké templom romokból összerakosgatott épületeit, úgy érezzük, hiába hordta szét az embeZeusz temploma, balra fönt az Akropolisz rí kapzsiság London, Párizs, avagy München múzeumaiba az említett templomok még megmaradt műkincseit, nem vihette el az antik műalkotás és e táj harmonikus egységét, ami csakis itt, görög földön található meg. Feltehetően ez vonzza ide a világ úgyszólván minden tájának turistáit, ifjakat és öregeket egyaránt. Ugyancsak gyakorta feltűnik a szakállas ortodox pópa is, aki fényképezési szándékunkat rosszallóan utasítja vissza, bár látva csalódásunkat kissé megenyhül, s talán mintegy kárpótlásként áldását adja reánk. Megcsodáljuk a kis akropoliszi múzeumot, majd több híres műemléket, nevezetesen az Agora teret, ahol a város mindennapi élete folyt, a monumentális Dionüszosz Színház maradványait, Zeusz templomának korinthoszi oszlopait, valamint Hadriánusz császár egykori, ma is impozáns kapuját. Ugyancsak lenyűgöző látványt nyújt a modem stadion fehér márványból készült üléseivel, s hatalmas méreteivel, amely versenyre kelhet a vüág bármely sportlétesítményével. Külön fejezetet érdemel a Nemzeti Múzeum megtekintése, ahol, először is Agamemnonnak színarany maszkja néz reánk,, majd az Artemiszioni Zeusz szobra, valamint a csillogó vázák ejtenek bámulatba a püloszi agyagtáblákkal együtt, hogy aztán Hégészó, a fiatalon elhunyt családanya légiesen finom síremlékének megtekintésével búcsúzzunk el a múzeumtól. A főváros két központját az Omonia és a Szyntagma teret összekötő sugárúton viszont a görög tudományos élet fellegvárait, az (A szerző felvételei) Akadémia, az Egyetem, valamint az Egyetemi Könyvtár épületeit csodáljuk meg. Ugyanakkor van a fővárosnak egy másik arculata is, ezt pedig a külvárosok mutatják, lakóik főként a falvakból tömegesen ide vándorló munkanélküliek, akik szerencsét próbálni jönnek a fővárosba. Mivel más lehetőségük nemigen van, a törvényt kijátszva éjszaka építik fel vályogházaikat vagy egyszerű bódéikat, hogy legalább tető legyen a fejük felett. Ugyanakkor meglepetésként hat a kiadó lakást hirdető sok-sok tábla, ami azonban a magas bérek miatt az átlagember számára mit sem jelent. Tagadhatatlan, hogy a város peremén épülnek már aránylag korszerű munkáslakások is, ám ezekbe jelenleg még csak kevesen tudnak beköltözni. Az Egyetem Hadrianusz kapuja Téli öltözködésünk talán egyik legfontosabb kelléke a meleg, kényelmes lábbeli, aztán meg a sál, a kesztyű... Nem a ruha teszi az embert, de azért mégis kell MÉRI MAGDOLNA Ha télen is igazodunk öltözködésünkben szervezetünk kívánságaihoz, természetesen a hideget is jóval könnyebben, vidámabban átvészeljük, ugyanakkor megfelelő színérzékkel, mindenkor a harmóniára törekedve, a kényelmes viseletben nemcsak átvészelünk, jól is érezhetjük magunkat. Téli öltözködésünk talán egyik legfontosabb kelléke a meleg, kényelmes lábbeli. A talpunkon a szervezetünk összes pontja megtalálható, ezért ha a lábunk hideg, vagy a cipő, a csizma nyomja valamelyik pontot, előbb vagy utóbb káros következmény is jelentkezik. A lehűlt lábak hamarosan megfázáshoz, az immunrendszer legyengüléséhez vezetnek, a kényelmetlen lábbeli pedig valamilyen szervünkben fejti ki káros hatását. A láb télen leginkább a hajlékony talpú, meleg csizmában érzi jól magát, amely minél nagyobb felületen érintkezik a talajjal, annál jobb, hiszen a csúszós, jeges úton csak így közlekedhetünk viszonylag biztonsággal. Ha tehetjük, gondoskodjunk arról, hogy a munkahelyünkön átváltsuk a meleg csizmát kényelmes, szellős papucsra, esetleg cipőre, így elkerülhetjük a láb fülledését, bedagadását. Ha pedig ez mégis bekövetkezne, segít a hideg-meleg vizes váltófürdő, amelyet aztán hideg vizes öblítéssel fejezünk be. Utána meleg zoknit és nadrágot húzunk, vagy jó húsz percre bugyoláljuk be a lábunkat, hogy ki ne hűljön, lehetőleg magasra polcoljuk, és így pihenjünk. Igencsak meglepő felfrissülést és jó érzést tapasztalunk, ám a magas vér- nyomásúaknak ez nem javasolható. Másik érzékeny területünk a nyak, testünknek ez a része ugyanis a hőleadás szempontjából kiemelt szerepet tölt be. Fejünket is ajánlatos védeni a hideg ellen, pontosabban a fülünket, szakemberek szerint ugyanis a hajunk, valamint fejbőrünk nem fázékony, a fülünk ezzel szemben annál érzékenyebb. Ez persze nem jelenti azt, hogy mínusz 20 fokos hidegben is fedetlen fővel sétálgassunk, csupán arról van szó, hogy -5-től -8 Celsius-fokig elegendő, ha egy fejpánttal védjük fülünket, homlokunkat a hidegtől. Sok nő arra is panaszkodik, hogy télen a combján, a lábán szárazzá, esetleg pattanásossá válik a bőr. A probléma mögött általában a nejlonharisnya használata húzódik. Ezért érdemes inkább áttérni a pamut alapanyagú harisnyanadrágra, amely megvéd a befülledéstől és az izzadástól. A réteges öltözködéssel kapcsolatban fontos tudni, hogy jó érzésünk érdekében alaposan figyeljünk szervezetünk jelzéseire. Ha csak egy kicsit is fázunk, ne sajnáljuk a fáradságot, vegyünk fel melegebb ruhadarabot. SZÓ MI SZÓ Látjátok? Feleim? TÓTH FERENC Nagyokhoz és erősekhez tartozni oly jó. Meg a legtöbb tyúkja is a legerősebb kakasnak van. Aminthogy számtalan barátjuk van gazdag és befolyásos embereknek is. (Amíg gazdagok és befolyásosak). Ez valahogy benne van az emberi természetben, mintegy kiirthatadanul. A legnagyobb és legerősebb ősember árnyékában oltalmat keresve bújt meg a többi véznácska - a későbbi értelmiségiek -, s ez úgy bennünk maradt, hiába találtunk fel azóta vüágraszóló dolgokat, mint pl. az intimbetét vagy a brazü családsorozatok. Hát ezért lett Liszt szlovák. Kis nemzetek mindig is meglehetős üldözésimánia-potenciállal rendelkeznek, minél kisebbek, annál nagyobbal. Jólesik kideríteni, hogy nevezetes személyiségek, kiknek géniusza előtt ország-világ térdre hull, tulajdonképpen a mieink. A kis nemzet áll a sarokban, mint a gethes, neurotikus kisgyerek az óvodában, és mindenáron bizonyítani akar. Hogy a nagyok befogadják. Hogy játsszanak vele. Vagy legalább vegyék észre. (A szerencsétlen ekkor még nem tudja, hogy egyedül lenni nem is olyan rossz). Hát ezért van annyi magyar Nobel-díjas. Mármint, ha fensőbbséges ősmagyar szemmel vizsgáljuk a dolgot. Ugyanis, ha e lényegesen torzító szemüveget hajlandóak vagyunk letenni, mindjárt láthatóvá válik, hogy a sémi származásúak százalékaránya kábé annyi, mint kobakos gyümölcsben - pl. dinnyében - a vízé. Ami persze nem baj. A baj az, hogy miközben káprázatos kiállítású Magyar Nobel-díjasok könyv kerül kiadásra, egyidejűleg prominens politikus szájából hallik prosztó viccelődés a gázkamrába küldöttek kárára. S ehhez új-fasiszta, új-hor- thysta, új-szálasista gyülevészkedések szolgáltatnak kemény hátteret. Nem is a tömegről van itt szó - a tömeg úgyis mindig gyűlöl valamit. Hanem, hát... az ország vezetőiről, vagy ki a túróról... Fönt említettek osztályokkal primitívebb tálalása az a röplap volt, amelyet sokan megkaptak az ún. bársonyos ún. forradalom után. Végre megtudtuk, hogy a paradicsomban szlovákul beszéltek. Persze irodalmiul és nem rusznyákul, mert ez esetben az Úr emígyen szólhatott volna a vétkező emberpárhoz: - Idzte hett. Nem is igen sokkal ezután eme röplapszerű képződmény magyar mutánsa is kezembe került, amelyből nagy csodálkozásomra egyértelműen kiderült: a paradicsomban bezony magyarul beszélgettek. Talán ómagyarul. Ez esetben az Úr elbocsátó szép üzenete ekképpen is hangozhatott volna: - Latiatuc, feleim, mit cinaltatuc... Hát ezért volt a mai modern szlovák állam jogelődje a dicsőséges Nagy-morva Birodalom. Ugyanakkor - ugyanezért - lettek nagy hirtelenjében vérrokonaink az ugyancsak dicsőséges pályát befutott hunok. Meg a szkíták, természetesen. Meg a sumérok. Meg egyáltalán mindenki, aki számít, még abból a rózsaszínű múltból, mikor is Magyarország partjait minimum három tenger mosta, de lehet, hogy öt, beleértve a Sárga-tengert is. Sőt. Ugyanez okból csakis a szintúgy dicsőséges dákok lehettek a mai románok ősei. Legfeljebb még a franciák, akarnak-nem akarnak. Vigyázni kéne ezekkel a múlt homályába vesző eredeztetésekkel. Mert ha eléggé visszamegyünk az időben, minden nemzet genetikai állománya a negroid vonal felé tendál. Ebben a filozofikusan játékos értelemben Éva, minden nemzet ősanyja néger volt. (Felesleges felháborodnod, kopaszra borotvált fejű fradidrukker pajtásom. A tiéd is.) Vigyáznunk kéne hát az ilyen görcsös kényszereredeztetésekkel. A gazdagrokon-kereséssel. Meg a „Nagy és dicső faj leszármazottai vagyunk”-kal. A nemzethalál víziója nagyon is reális. Csak, persze, nem kizárólag a magyar nemzetre vonatkoztatva. A kis népek éppen eltűnőben vannak a vüág színes színpadáról. Nyugi, nem lesz fájdalmas: lehull a nevünkről az ékezet, a mekcseny, a román lágyítójel, amint az már minden számítógépes programban bevett és mindennapos gyakorlat. Azt a hátralevő kis időt meg valahogy békességesebben is eltölthetnénk egymással. Nem délibábos őskereséssel. Nem dörgölőzéssel. MONOLÓG Csehül érezhettük magunkat NAGY ILONA Vagy húsz évvel ezelőtt történt, hogy a véletlen összehozott egy magyarországi családdal. Lerobbant autójuk láttán szeretettel fogadtuk házunkba, majd szívünkbe őket. Ezek után többször is meglátogattak, meghívtak magukhoz, de mi parasztemberek lévén - állatok, kertészet - nem keltünk útra. De eljött a lányuk lakodalma, és családunk csomagolt. Jászberényben könnyen megtaláltuk őket. Lakodalom előtti nap, péntek, a rekkenő hőségben jólesett a szőlőlugas árnyéka, ahol meg volt terítve. A szakácsnők sürögtek-forogtak, és egyre érkeztek az ajándékot hozó rokonok. A nótázás úgy eredt meg lelkűnkben, műit a jól elvetett mag, mely kikívánkozik a fényre. Egyre szaporodtunk, az utcabelieknek már széket is kellett magukkal hozniuk. A sok régi magyar nóta érzelmeink túlcsordulásához vezetett, s eggyé lett áradatában a díszes társaság. A menyegző napja ott ért bennünket a lugasban. Az „igennél” boldogságunkban nemcsak az ifjú párt, hanem egymást is éltettük. Az ünnepi asztalra egyre csak hordták, hordták az ínycsiklandozó fogásokat. A vőfély sziporkázott. A zenekar slágereket játszott, az isten veied, édes Piroskámnál a násznép is bekapcsolódott az éneklésbe, de egy ismeretlen szám után beállt a csend. Ekkor állt fel egy meghívott, akinek magyaros bajuszát már tegnap megcsodáltuk. Látszott rajta, eljutott a széles jókedvig: „Hol vannak, hol vannak azok a... csehek..., akik a legtöbb magyar nótát tudják?!” Bariton hangja végigkúszott a fejek felett - szíven talált. Hogy mit éreztünk, gondoltunk, ne firtassuk. Lakodalomba jöttünk. És hogy miért most kísért ilyen megelevenedve ez az élmény, egy esemény apropóján...?
