Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-15 / 11. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. JANUÁR 15. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ MLADÁ FRONTADNES Pavel Bém polgármestert is meglopták a csalásokról elhí- resült gátlástalan prágai taxisok, amikor olasz turistának álcázta magát és személyesen győződött meg a taxisok világában uralkodó állapotokról. A polgármestert az akcióra az a napilap kérte fel, amely már hosszabb ideje rendszeresen foglalkozik a taxisok csalásaival. A cseh fővárost évente mintegy négymillió külföldi turista keresi fel, akik többnyire nem ismerik ki magukat a száztornyú Prágában, s köny- nyű prédái a csaló taxisoknak. A három kilométeres útért a szabályok szerint mintegy 130 koronát kellett volna kérnie a taxisnak, de 785-ről áhított ki számlát, ráadásul hamisat.-Asszonyom, hát ha már a HZDS és az SDKÚ is képes dűlőre jutni egymással, mi is megegyezhetnénk, hogy együtt töltjük az éjszakát (Peter Gossányi rajza) HÉTVÉG(R)E Klozet a parlamentben Tudják Önök, mi a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának elnöke? Egy klozet. Igen, Pavol Hrušovský egy budi, egy vécé, egy re- terát. Legalábbis Pavol Rusko gazdasági miniszter ezt állította róla. KOCUR LÁSZLÓ Gondban vagyok e sommás véleménynyilvánítás magyarításával, hisz anyanyelvűnk szitokszótára oly gazdag, hogy nem kényszerülünk a toalett főnév ilyeténképpen való használtára. Mindenesetre az osztrák országutak fenegyereke az irodalmi nyelv regiszterébe semmiképpen nem tartozó hajzel szót érezte leginkább találónak a T. Ház elnökére. Nyilván egy csallóközi vagy gömöri munkahivatal előtt sorakozva ennél sokkal különb megfogalmazásokkal is illetik politikusainkat. De ott nem közszereplők állnak sorba, és nincs ott a közszolgálati televízió mikrofonja sem. Rusko „vesztét” - jogos az idézőjel, mert a klozetozásnak az ég adta világon semmilyen következménye nem lesz - ez okozta. A kormányülések előtt ugyanis beengedik a tévétársaságok operatőreit, hadd készítsenek néhány vágóképet. Ezeket aztán az esti híradókban láthatjuk viszont. A kamera azonban hangot is rögzít... A miniszter szóvivője - egykor maga is riporter a Pavol Ruskóhoz közeli kereskedelmi televízióban - etikátlannak tartaná, ha valaki felhasználná az így készült felvételt. Ilyen nyilatkozatokat hallva a halandó ember - akit azonban négyévente egy rövid időre választópolgárnak neveznek - elgondolkodik, van-e a pofátlanságnak határa. Pavol Rusko előtt azonban mindez óriási távlatokat nyit. Ha Ivan „Starý Ujo” Gašparovič politikai karrierjét vesszük alapul, Rusko még köztársasági elnök is lehet. Hajrá, Palo! Ján Slotáról írni nem tartozik a szlovákiai magyar közíró ünnepnapjai közé. Megfogadtam már számtalanszor, hogy ezen az oldalon nem írom le a zsolnai városházi rendeleteket (is) magyarok vérébe mártott tollal aláíró nemzetvezető nevét, de a héten akkora baromságot mondott, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni. A pozíciójában bírósági határozattal is megerősített pártvezér azt szeremé, hogy vezényeljenek katonákat Dél-Szlovákiá- ba, a magyarok autonómiatörekvéseit megakadályozandó, mert az ótómia, autómia, autómánia, vagy mi csak az első lépés. A magyarok valódi célja Dél-Szlovákia Magyar- országhoz csatolása. Legjobb volna mindezt szó nélkül hagyni, le sem írni, hisz mindenki tudja, hogy Ján Slota egy jelentéktelen, parlamenten kívüli, nem szalonképes pártocs- ka vezetője. Azt is mindenki tudja, hogy nem fognak katonákat vezényelni Dél-Szlovákiába. Azonban a szlovákiai magyarok egy része még emlékszik arra, mikor a csehszlovák államhatalom valóban katonákat vezényelt a magyarok lakta térségbe. Tudjuk, mi lett a következménye: teherautó, marhavagon, Csehország. Éppen ezért ezt emlegetni éppoly durva modortalanság, mint amikor egy elkényeztetett kis hercegpojáca horogkeresztes karszalaggal jelenik meg a jelmezbálon. Slota alá a lovat nem kisebb ember adta, mint a felelős magyar miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc. A magyar Tony Blairnek jól kéne kijönni az ezerszer elemzett, minden magyarországi politikai párt saját győzelmeként elkönyvelt népszavazás utáni helyzetből, ezért - okulva az előző-előző kormányfő labdarúgó pályafutásából - átpasszolta a labdát a határon túli magyar szervezeteknek. Állampolgárságot nem adunk nektek, ellenben itt ez a jó kis autonómia nevű gumicsont, ezt támogatjuk, gondolhatta parlamenti dolgozószobájában Gyurcsány egy kiadós reggeli futás után. Elvégre ilyenkor jönnek a legjobb gondolatok. Csak arra nem gondolt a rákkal is majdnem megküzdő, gyermekeit száz forint zsebpénzzel okosan gazdálkodásra nevelő politikus, hogyha valaki Pozsonyban szendvicsemberként magára akasztana egy táblát, „Autonómiát akarok!” felirattal, az könnyen úgy járhatna, mint Bruce Willis, amikor egyik filmjében testére „Utálom a niggereket!” feliratú táblát erősítve jelent meg a gettóban. Mert biztosan jó dolog ez az autonómia, csak az a gond vele, hogy senki nem tudja megmondani, mi az, s eddig egy párt sem tett le az asztalra autonómiakoncepciót. Márpedig, amíg nem kezdenek róla komoly emberek komolyan beszélni, addig csak mumus lesz. És 2006 előtt ennek már különben sincs sok értelme. HETI GAZDA(G)SÁG A szociális tárca már abbahagyta a szorítást TUBA LAJOS Nem mindenki töltötte pezsgőzéssel az idei év első perceit. A Szociális Biztosítóban például a számítógépeket figyelték, de az igazi stressz a magánnyugdíjpénztáraknál nyilvánult meg. Ezek a decemberi nyugdíjkampány során ugyan 230 ezer ügyfelet szereztek, de nem lehettek biztosak a dolgukban. Vannak ugyanis olyan ügyfelek, akik több biztosítóval is szerződést kötöttek. Állítólag ebben az ügynökök keze van, aldk így több jutalékra számítanak. A Szociális Biztosító rendszere viszont minden születési számra csak az első beérkező szerződést fogadja el, így azután nem is csodálkozhatunk azon, ha az újév első perceiben, a rendszer indulásának pillanataiban nagy számítógépezés folyt mind a nyolc magánnyugdíjpénztárban. Hosszú távon ennél sokkal érdekesebb figyelemmel kísérni a nyugdíjpénztárak felfutását. Meglepő módon sokan felkapták a fejüket arra a hírre, amely szerint decemberben „csak” 230 ezer ügyfél állt kötélnek, ami némelyek szerint jóval kevesebb a vártnál. Ma már 280 ezren vagyunk, ami a potenciális ügyfélkör 13 százaléka. Első nekifutásra ez nem rossz, ezt Ľudovít Kaník miniszter a héten azzal fejelte meg, hogy másfél év múlva 30 százalékos aránnyal már elégedett lenne. Magyarországon egyébként annak idején kétszer annyian léptek át, mint amennyire eredetileg számítottak. A tömeges részvétel minden második pillérbeli érdeke, hiszen nagyobb pénzt könnyebb fialtatni, mint a kisebb keretet. Kaník egyébként a héten komoly média- kampányba kezdett. Annak illusztrálására, hogy idén már nem szorít tovább, sőt lazítani kezdi az elmúlt években különösen szorosra húzott gyeplőt, közzétette a tervezett intézkedéseket. így azután számíthatunk az adóbónusz emelésére, sőt a társadalombiztosítási elvonások csökkentésére is. Az egyébként már régen nyilvánvaló volt, hogy a választási évben ilyesmire sor kerül. A lényeg a csökkentés mértéke, azzal Kaníkéknak tisztában kell lenniük, hogy egy szimbolikus csökkentés nem nagyon hozza meg a kívánt politikai hatást. Különösen olyan helyzetben, amikor hazánk hamarosan komoly reformriválist kaphat. Most ugyan sztárnak számítunk, a héten a Wall Street Journal nevezte Szlovákiát az új uniós tagországok mintaállamának, de feltűnt a konkurencia. Az új román kormány első intézkedése a 16 százalékos jövedelemadó bevezetése volt. Ez bizony elég nagy fejesugrás az ismeretlenbe, de egyelőre úgy tűnik, hogy ott is elszánták magukat a nagy rohamra. Adóvitákra nálunk is készüljünk fel, hiszen az adóbevételek tavalyi alakulásáról, a 14 milliárdos többletbevételről szóló első hírek után nyilvánvaló, hogy Ivan Miklósnak keményen kell harcolnia a 19 százalékos egyenadó megvédéséért. Egyébként nem lennénk szomorúak, ha az ellenzéknek ezúttal sikerülne keresztülerőszakolni mondjuk egy 2 százalékos csökkentést. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a kormánykoalíciónak nagyon jól esnek a többletbevételek, és könnyű kézzel szétosztja autópályákra és más központi beruházásokra. A hét érdekes eseményeként értékelhetjük az akadémia Szociológiai Intézete által a régiók közti különbségekről készült tanulmány közzétételét. Végre egy független elemzés, amely feltárja a hazai helyzetet, még akkor is, ha ez nem túl jó fényben mutatja Dél-Szlovákiát. A depresszióra hajlamosak számára nem ajánljuk a tanulmányozását. Egy dologra viszont biztosan jó az akadémiai elemzés. Annak alátámasztására, hogy a régiók felzárkóztatására szánt uniós pénzeknek miért kell éppen ezekben a régiókban landolniuk. KOMMENTÁR Magyar iskolába! LOVÁSZ ATTILA Lejárt lemeznek tűnhet, évek óta ugyanakkor ugyanúgy ismételjük saját magunkat, s ismételjük a maradék kisebbségi elit nyilatkozatait, véleményét arról, miért kell anyanyelvén okítani a kisiskolást. Pedig az érvek évtizedek óta változatlanok: az igazán megalapozott tudást anyanyelven lehet megszerezni, s bármit mondunk is, az iskola oktatási intézmény, nevelő, szocializáló szerepe egyre nagyobb. Már csak azért is, mert a gyermek ideje nagy részét ott tölti. A hetvenes-nyolcvanas években a pártállami nyomás ellenére könnyebb volt az anyanyelvi oktatás mellett érvelni. A magyar tannyelvű iskolák országos átlagban is jobbak voltak, a kiemelkedő alapiskolák még kiemelkedőbb oktatási-nevelési programjairól nem is szólva. Pártállami bezártságunkban az iskolán kívüli tevékenység a butaságból, átlagból való kitörési lehetőséget kínálta. Minden érvnél hatásosabb volt a középiskolák felvételi mutatója, az egyetemekre bekerülő s azokat elvégző diákok száma. Nyolc hónapja az Európai Unió tagjai vagyunk. A diákság az egyetlen olyan réteg, amelynek számára a valóságban is megszűntek a határok, minden diák ott tanul, ahol akar, s ahol bírja (s amit elbír) a szülő pénztárcája. A konkurencia óriási, az elitképzésben nincs semmilyen határ, akadály, akármennyire furcsa, még nyelvi sem. Az igazán sikeres fiatalok ma olyan külföldi egyetemeken tanulnak, amelyek Európa legjobbjai, s teszik ezt angolul, németül, franciául. Más a helyzet a középiskoláknál. Hallom az érvet, a nyolcéves magyar gimnáziumok elszippantják a legjobbakat a határ menti településekről, azok alapiskoláiból. Ne is csodálkozzunk ezen. A szlovákiaihoz hasonló válsághelyzetben lévő magyar közoktatás még mindig kiváló iskolákat működtet, s talán megérne egy szociológiai tanulmányt a kérdés: meddig akar még a felvidéki magyar kisebbségi lenni. Mert akár a szlovák iskolába, akár a magyarországiba való távozás legfontosabb üzenete (még ha önmagában hamis is) az, hogy a szülő gyermekét sikeres többségiként szeretné látni, deklarációktól, egyes vidékek akár felmért konzervativizmusától teljesen függetlenül. Az elszivárgás egyetlen ellenszere a jó iskola. A szóéiban és Mečiar alatt létezett egyfajta dac. Ma nincs. Ma csak színvonal és józan ész van. Gyermekünk akárhol szerez is diplomát, érettségit, szakmát, útjának elején az a tanító néni, bácsi áll, aki szeptember elején anyanyelvén köszönti mint kisdiákot, kézen fogja s ki tudja hányadszor végigjárja vele a betűvetés, számolás nagy kalandjának első lépéseit. A leendő siker záloga az első napok, hónapok sikerélménye, ismert és szeretett nyelven és környezetben. Az efféle döntés lehet higgadt és érzelemmentes, de ha gyermekünkről van szó, az érzelmeket sem szabad szégyellni. JEGYZET Tiszta Hollywood TALLÓSI BÉLA Jövök a gyönyörű január eleji tavaszban, be a munkahelyre. Télen ritkán látott fényben pompázik a várdomb. A felke- lés-híd oszlopos csészealját ezüstcsillámok simogatják. A korzó fényárban úszik. Ahogy a napba nem, úgy a Dunára sem lehet nézni, mert úgy tükröződik a felszíne, hogy a látáskárosodást a sugárzás miatt csak hegesztőszemüveggel lehetne kivédeni. Csupa-csupa fény és ragyogás a szikrázó délelőtt. A kamaszkölykökről leolvad a nagykabát, sapkát már csak a Berkesi-regény- hősök viselnek, vagyis akik nyáron is fáznak. (Gimnazista koromban nem idéztem volna Berkesit, de ma már nyugodtan előjöhetek vele, nem tudok megrontani ezzel senkit, hiszen kiment a divatból az olvasás.) A korai tavaszi langy- tól már most májusi érzések kavarognak a szívekben és az ölekben - az idén alighanem demográfiai robbanásra számíthatunk. Kivirulva kellene élveznem a mindent beragyogtató nap- fénydömpinget. Ujjongva lelkesednék is, oldottan mártóznék meg és lubickolnék a fényözönben, ha éppen március lenne és nem január eleje. Százéves rekordokat döntögetünk: a higany úgy tágul és kúszik a hőmérőkben, mintha Sándor, József, Benedek zsákja szakadt volna fel... pedig hol van még a gólyahír- virágzás ideje! Csak hát annyi Sándornak, Józsefnek és Benedeknek is: nem lehet már hinni az évszázados népi időjóslásokban, hiszen manapság már Katalinkor is tocsog meg karácsonykor is. Nincs itt már tél, olyan igazi, zimankós, fogcsikorgató, forgalombénító kalamitást okozó. Lassan már csak a Vivaldi-zene emlékeztet arra is, hogy valamikor négy évszakra oszlott az esztendő - a szélsőséges időjárás teljesen elmosta az évszakhatárokat. Pedig milyen szép volt télen a tél, nyáron a nyár, tavasszal a tavasz... Ballagok a januári melegben, és pánikhangulat tör rám. Mi történik a világgal?! Mi zajlik a természetben?! Szökőár mossa el a luxusálmok szigetét, pusztító sárlavina mozdít meg hegyeket Kaliforniában, ítéletidő áramtalanít több tízezer lakást Skóciában, padlásszintig meg sem áll az aláhulló égi áldás Angliában, Tátra- taroló szelek ijesztgetnek nálunk... Mi jön még? Mire számíthatunk? Bennünket, itt az eltévedt januári tavaszban, meddig kerülnek el a csapások? Mi megússzuk-e? A világ megússza-e a természeti katasztrófákat? Vagy elpusztul-e, mint a moziban. Merthogy az, ami körülöttünk tombol, már tiszta Hollywood!
