Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)

2004-12-29 / 299. szám, szerda

8 Kultúra

ÚJ SZÓ 2004. DECEMBER 25

Bessenyei Ferenc halálára

MISLAY EDIT

Hihetetlen erő, méltóság, férfiasság, szenvedély áradt belőle. Gyerekkoromban, ha megjelent a képernyőn - márpedig akkoriban ez nem számított ritkaságnak mindig kicsit meg- illetődötten figyeltem. Tekintélyt parancsoló volt. Még akkor is, ha éppen nótát énekelt. Számomra olyan színész volt, akire nem lehetett mást osztani, csak főszerepet. Vagy ha esetleg nem főszerepet kapott, akkor azzá tette. Fogalomnak számított a neve a magyar színjátszásban. „A Bessenyei.” Húsz-huszonöt évvel ezelőtt mi is így súgtunk össze iskolatársaimmal, amikor egy ünnepi esten Kassán vendégszerepeit Pécsi Ildikóval. Felment a színpadra, félretolta a mikrofont, amely előtte Pécsi Ildikónak tett jó szolgálatot, és bejelentette: „Erre nekem nem lesz szükségem.” És rázendített a Hegedűs a háztetőn tejesemberének híres dalára: „Ha én gazdag lennék...” Tényleg nem hiányzott neki a mikrofon. Érces hangja betöltötte a nem éppen kis termet. Elvarázsolta a közönséget. Nem csoda: Tevjeként aratta magyar színpadon az egyik legnagyobb sikerét. Ő maga is a legendás szerepei közé sorolta. Mint ahogy Széchenyi megformálását és a Bánk bán címszerepét is. És mennyi volt még ezeken kívül! Színházban, filmen, televízióban. Ez utóbbiban a közelmúltban többször találkozhattunk vele: nem játszani - beszélgetni hívták! Néhány nappal a halála előtt a Halhatatlanok Társaságának két tagjával: Törőcsik

Marival és Kállai Ferenccel elevenítették fel a régi időket. Ezt megelőzően feleségével látogatott el az egyik csatorna stúdiójába, ahol nemcsak a színészről, hanem a magánemberről is szó esett a könyv kapcsán, amelyet párja írt róla Férjem, a komédiás címmel. Eszter asszony elárulta: Bessenyei Ferenc mindig figyelemmel kísérte a fiatalok sorsát, és ha valakit jónak talált, ahhoz odament, hogy megmondja neki. Tavaly, nyolcvanötödik születésnapján ünnepi esttel köszöntötte őt a Nemzeti Színház. Csak szerep nem jutott neki az utóbbi jó néhány évben. „Nyugdíjba vonulásával penzionálták színházaink a valódi nagyságot” - írta róla Molnár Gál Péter. Bessenyei nem panaszkodott. „Minden nagyon szép volt. Jókedvvel halok meg” - nyilatkozta egyik utolsó interjújában.

Elégedetten ment el a színészóriás a halhatatlanok égi klubjába. Azzal a tudattal, hogy amit alakításaival nyújtott, az nem kevés. És nem tévedett.

SZÍNHÁZ

POZSONY

NEMZETI SZÍNHÁZ: Az eladott menyasszony 19 HVIEZDOS- LAV SZÍNHÁZ: Ha asszony kezében a gyeplő 19 KIS SZÍNPAD: Párna bácsi 19

MOZI

POZSONY

MLADOST: Zuhanás a csendbe (ang.) 18 Caradiru (br.-arg.) 20 AUPARK - PALACE: Ocean’s Twelve - Eggyel nő a tét (am.) 14.40, 16.20, 17.20, 19, 20 Cápamese (am.) 15.40 Caradiru (br.-arg.) 17.50, 20.50 Polar Expressz (am.) 14, 14.20, 16, 16.20, 18.20 Sebbel-lobbal (cseh) 20.20 Peter Sellers élete és halála (am.) 15.30 A hihetetlen család (am.) 14.30, 15,16, 17,

18.30.19.30 Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! (ang.) 16.40, 19.10 A tűzben edzett férfi (am.) 17.40, 20.30 Pán Péter (am.)

14.50 Zuhanás a csendbe (ang.) 17.30, 19.40 Felejtés (am.)

21.50 Apja lánya (am.) 15.10 Tapló Télapó (am.) 17.10, 19.20, 21.20 Leány gyöngy fülbevalóval (ang.) 18, 20.10

KASSA

DRUZBA: Ocean’s Twelve - Eggyel nő a tét (am.) 17, 20 CAPITOL: A hihetetlen család (am.) 14.15, 16.30 Dirty Dancing 2 (am.) 19 TATRA: Zuhanás a csendbe (ang.) 17,19 ÚSMEV: Cápamese (am.) 16,18 Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! (an- g.) 20

DÉL-SZLOVÁKLA

GALÁNTA - VMK: Apja lánya (am.) 19 ÉRSEKÚJVÁR - MIER: Sebbel-lobbal (cseh) 17, 19.30 VÁGSELLYE - VMK: A hihetetlen család (am.) 18 Alien vs. Predator - A halál a ragadozó ellen (am.) 20 PÁRKÁNY - DANUBIUS: Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! (ang.) 19 LÉVA - JUNIOR: Sebbel-lobbal (cseh) 16.30, 19 ROZSNYÓ - PANORÁMA: A hihetetlen család (am.) 16.30,19

GYŐR

PLAZA: Állítsátok meg Terézanyut! (magy.) 14.45,19.45 Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! (ang.) 17.15, 20.15 Csodálatos Júlia (am.-magy.) 15.30 Godsend - A Teremtés Klinikája (am.-kan.)

20.30 A hihetetlen család (am.) 15,17.30,20 Nagy Sándor, a hódító (am.-ang.) 17, 20.15 Ocean’s Twelve - Eggyel nő a tét (am.) 15.15,17.45, 20Világszám! (magy.) 14.30,16.30,18.30, 20.30

Ajánlom ezt az írást Zalabai Zsigmond barátom emlékének, halálának első évfordulóján

Kiscsibe a katedrálisban

(Somogyi Tibor felvétele)

Mondják - valahol, valakik -, hogy a magyar a költők nemzete. Hadd ne részletezzem most, hogy mit gondolok erről. Annyi azonban úgy-ahogy bizonyosnak tűnik, hogy kevesen vannak köztünk - a hazában s a határain túl egyaránt -, akik legalább annyit tudnak a versről, amennyit a versről tudni feltétlenül szükséges. (Ők csak írják, de nem tudják.) Náluk is kevesebben, akik mindent tudnak, amit tudni lehet róla. S még kevesebben, akik azt is tudják róla, amit a versről tudni már nem is lehet. Zalabai Zsigmond - feltétlenül ez utóbbiak közé tartozott.

TÓTH LÁSZLÓ

Van azonban egy vele kapcsolatos történetem, melyet olyankor szoktam elmondani, amikor- legtöbbször csak úgy, általában- a versek, s még inkább a modern versek, a mai versek - általában ezek a fogalmak sem konkretizálódnak az ilyetén felvetésekben - érthetetlensége kerül szóba. Mivel többnyire értelmetlennek látom az ilyen vitákat - érthető, nem? -, a kérdést el szoktam ütni néhány előre elkészített, s az alkalomtól függően előcitált válasszal, melyek skálája a lágy, lírai vers-asszony párhuzamtól a Tőzsér Árpád-i kurtamogorva vers-tükör analógiáig terjed [a) vers-asszony: a vers érett asszony, akivel megfelelő időt kell foglalkoznod, becézgetned, simogatnod, próbálgatnod kinyitni titkai rejtett odúit, s ha már egyszer megszerezted, a megtartása is igényes feladat, mert könnyen hűtlen lesz hozzád, faképnél hagy; b) vers-tükör: a vers tükör, melybe ha szamár néz, ugyanaz' a szamár néz vissza belőle rá].

Minden esetben utalni szoktam azonban arra, hogy mint a világon mindenhez - még egy virág vagy más természeti tünemény szépségének felismeréséhez is - megfelelő kulcs szükségeltetik, ugyanilyen kulcsokra van szükségünk a versekhez is (mindegyikhez másikra). Az sem baj, ha valamelyikbe nem illik bele a mi kulcsunk - ez még nem jelenti azt, hogy a) a miénk a rossz; b) a szóban forgó vers zárja a rossz; c) amit birtokba akarunk venni, nem is nyitható. Magyarán: a világon minden értelmezés kérdése, ami mindig egy meghatározott, értelmezési korlátokkal lehatárolt nézőpontból, mindig valamely adott ember: az értelmező nézőpontjából - testéből, az általa birtokolt tapasztalatok és ismeretanyag, az őt ért ingerek, az értelmezés pillanatában őt befolyásoló hangulat - és még sok minden más alapján - történik.

Mindent egybevetve, az értelmezésre többé-kevésbé abból a kultúrából kerül sor, melyet az illető képvisel, mely az illető számára kulcsot ad a teljességhez, de egyúttal kijelöli a szóban forgó személy, illetve személyiség korlátáit is. Természetesen ebből-ab- ból a kultúrából értelmezhető s birtokba vehető (úgy-ahogy) valamely másik (még ha nem is mindegyikből mindegyik), ehhez azonban a másik kultúrát nyitó kulcs(ok)nak is a birtokában kell lennem.

S ezzel vissza is kanyarodhatok a vershez és Zalabai Zsiga barátomhoz. Történt ugyanis, hogy vagy harminchét-harmincnyolc esztendővel ezelőtt (keselylábú csikókoromban - mondhatnám

Cselényi László első kötetének címével) elkövettem egy verset - a címe: Idegenül, s hogy korai bűneim közül mennyire a vállalhatók közt tartom számon ma is, jelzi, hogy mind egyik válogatott verseskötetembe (Harangzúgásban, avagy A hús bohóca, 1996), mind pedig összegyűjtött verseim kötetébe (Átváltozás, avagy Az „itt” és az „ott”, 2003) bekerült -, melyben nem átallottam azzal a metaforával dolgozni, amely azután egy olyan széles látókörű versértőnek is szúrni kezdte a szemét, mint amilyen Zalabai Zsiga, íme, az ominózus rész:

„Beléptem idegenül a szentek arcába

az oltárnál sárga kiscsibe csilingelt hiába szólította a papot.”

Már akkor is nagy - nálam vitathatatlanul nagyobb - műveltségű barátom itt azon akadt fönn, hogy került a csizma az asztalra, azaz a csibe a katedrálisba, vagy akár egy falusi templomocskába is. Félreértés ne essék, nem feltétlenül erről a késő-kamaszkori vers-pattanásomról gondolom, hogy az egy körültekintőbb és olvasottabb válogatással akár engem is beemelhetett volna hét évszázad magyar költőinek legalább az alja népe közé.

Mindenesetre elég az hozzá, hogy Zalabai képzavart gyanított az oltárnál csilingelő sárga kiscsi- bében, a metaforát az értelmezhetetlen görcsölődések közé utasította, s az egészet egy, erőnek erejével újszerű és szokatlan megoldásokra törő ifjonci elme hagy- mázas akarmányaként summázta. Mit tehettem volna erre? Hallgattam, mert a verseimnek már akkor sem szerettem fogadatlan prókátoruk lenni, s hagytam, hogy az inkriminált szöveg járja a maga útját, s ha szükség van rá - és ha tud - maga álljon ki önmagáért.

Ezt követően évek teltek el, s kritikusom konokul hallgatott az általa annak idején elparentált versezetemről, ám amelynek kis- csibéje változatlan makacssággal, veszettül csilingelt tovább. Egyszer azonban, talán öt-hat év elteltével is, váratlanul bocsánatkéréssel toppant elém nagy tudású ítész barátom. Értetlenkedésemre, hogy ugyan mi oka lenne erre, elmondta, hogy nem sokkal előtte hirtelen kinyílt előtte ifjúkori ver- selményemnek az általa egykor pokolra kárhoztatott metaforája: váratlanul fény vetődött előtte arra a keskeny résre, melyen ama bizonyos ájtatos kiscsibe betipegett versem templomába.

Az történt ugyanis, hogy református (nyakas kálomista) barátomnak korai versbéli leleményemet illető hirtelen megvilágosodása napján életében először vett részt - egy templomi esküvőre lévén hivatalos - katolikus egyházi szertartáson. S ott, úrfelmutatáskor a sárga rézcsengőket elszánt nekibuzdulással rázogató ministráns gyerekek láttán egyszeriben bekattant neki az Idegenül sárga kiscsibéje. Hát persze, a vers hátterében katolikus liturgia szerinti mise folyik, ami viszont máris kézenfekvővé teszi a sárga kiscsibe ministránsfiúként való értelmezését.

Ez történt tehát, amiből azonban akár egy fontosnak látszó tanulság is levonható. Jelesül, hogy

a különböző kultúrák olykor el is mehetnek egymás mellett - mint ahogy a legtöbbször el is mennek -, s nem feltétlenül lehet egyikből beleolvasni a másikba.

Özönvizem előtti versem olvasója nem értette annak egyik elemét, én pedig azt nem értettem, hogy ő mit nem ért. S így jól el is voltunk egymás mellett évekig, mígnem aztán mindketten ráeszméltünk, hogy a megértés gátját sokáig az általunk megtestesített kultúrák egymásmellettisége jelentette közöttünk. (Hasonlóképpen nyúlt bele az agyamba az élmény, amikor már érett fővel, ügyeletes barátnőm oldalán, először tévedtem be egy református istentiszteletre, ahol eleinte úgy éreztem magam, mintha legalább bantu négerek között lennék, oly egzotikusnak tűnt ott számomra minden, mígnem aztán hirtelen megértettem valami nagyon lényegeset a protestantizmus szelleméből, amire kellő türelemmel ugyan, de meglehetősen idegen szemmel bámultam mindaddig, s hirtelen Szenczi Molnár is másképpen kezdett szólni hozzám - meglehet, talán ő is ugyanezzel a benső kavargással járta kálomista létére anno dacumál a pápista Rómát.) Mindenesetre ez eset óta félve mondom bármire is, hogy érthetetlen. Mert lehet, hogy csak arról van szó: a véges zörrent össze ismételten a végtelennel.

Egy esztendeje azonban, tavaly ilyenkor, amikor barátom halálának hírével váratlanul megcsörrent a telefonom, mégis kicsúszott a számon. Azóta már rájöttem, most is pontosan ez történt. Azon az egy évvel ezelőtti, december végi napon ugyanis, ami a végesben akkor folytathatatlannak bizonyult, a végtelenben nyíltak ki hirtelen beláthatatlan távlatok.

Egy virág szépségének felismeréséhez is megfelelő kulcs szükséges.

Azon a napon a végtelenben nyíltak ki beláthatatlan távlatok.