Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)
2004-12-21 / 294. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2004. DECEMBER 21. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ MLADÁ FRONTADNES A prágai lap szerint a beszla- ni túszejtőknek csehországi kapcsolataik lehettek. A rendőrség Ostravában nyomoz Artur Mugadov dagesztáni üzletemberrel kapcsolatban. Arra keres választ, vajon Mugadov véletlen kapcsolatokat tartott fenn a terroristákkal vagy sem. A terroristák csehországi kapcsolatainak gyanúja szeptember végén merült fel, amikor az orosz biztonsági erők Csecsen- földön letartóztatták Natalja Kalkajevát, aki külföldön toborzott öngyilkos merénylőket és gyűjtött pénzt. A biztonsági erők szerint Kalkajeva Csehországba is telefonált.- Még hogy a szeretet ünnepe...! (Lubomír Kotrha karikatúrája) „Először legendákkal etettek bennünket, aztán ezek leleplezésével...” Negyvennégy este Sztálinnal Az orosz közszolgálati tévében november óta kereken negyvennégy estén (és az ismétlések okán ugyanennyi délelőtt) találkozhattak a nézők Joszif Visszario- novics Sztálinnal. Az 1953 óta halott zsarnokkal, akinek uralmáról - figyelembe véve az európainál alacsonyabb átlagos életkort - a társadalom óriási többségének már közveden tapasztalata nem lehet. Sajátos történelmi lecke. E. FEHÉR PÁL Két nagy sikerű és magyarra is lefordított regényből készült a két, 22-22 folytatásból álló sorozat. A 73 éves Vaszilij Akszjonov Moszkvai szága című ugyancsak vaskos műve eredetileg egy amerikai tévé- társaság számára készült forgató- könyvként, amely egy orosz értelmiségi család több nemzedékének életútját ábrázolja a forradalomtól Sztálin haláláig. Az akkor emigrációban élő író regényéből az amerikai sorozat nem készült el, viszont Akszjonov is, művei is hazatérhettek: és immár Moszkvában forgatták a tévés változatot. A másik sorozat, Az Arbat gyermekei a hat éve halott Anatolij Ribakov regénye alapján készült, amely kereken húsz esztendeig volt betiltva a szovjet rendszerben. Ez a mű is a harmincas években, illetve a háború idején játszódik. Az orosz kritikusok egybehangzó állítása szerint hamisításról lehetne értekezni, mint arról, hogy a tévések mennyire követték az eredeti írói szándékot. Persze, nem gondolom, hogy ezt a negyvennégy estét azért találták ki, hogy akár Ribakovot, akár Akszjonovot népszerűsítsék, netán az orosz irodalomnak híveket szerezzenek, mert az olvasási hajlamok csökkenése okán ez sem lenne felesleges célkitűzés. Ezek a sorozatok állami rendelésre állami feladatot teljesítenek - a valós értékekkel rendelkező műveket aktuál- politikai érdekekhez átszabva. Pu- tyin elnök ugyanis úgy döntött, hogy gondoskodik az állampolgárok lelki szükségleteinek kielégítéséről. Előbb csak a pravoszláv egyház és az állam egyre szorosabb kapcsolatait figyelhettük meg, beleértve az államfő látványos gesztusait, amellyel II. Alekszij pátriárkát már-már a cári időkre emlékeztető módon vonja be a közélet reprezentatív megnyilvánulásaiba. És nem Putyin egyéni hajlandóságai a döntőek, hanem az az elhatározása, hogy a mai Oroszországnak szüksége van a birodalmi tudatra, amelynek része volt és része lett a pravoszlávra, és ugyancsak része a szuperhatalmi rangot szerzett, a hivatalosan ateista Szovjetunió. És ki tagadhatná, hogy a birodalom éppen Sztálin idején volt a leghatalmasabb, és ez egyenes következménye a második világháborús győzelemnek. Putyin és az orosz politikai elit a győzelem hatvanadik évfordulóját legalább olyan külsőségek között akarják megünnepelni, mint a nyugati szövetségesek az idén nyáron a normandiai partraszállást. Történelmileg teljesen jogosan. Viszont Sztálin személyiségének értékelése megkerülhetetlen. Különös tekintettel arra, hogy az orosz történelemtudomány még mindig nem volt képes egy vagy több, akár egymással vitatkozó, objektív portré megrajzolására, mert eddig igazából csak politikai pamf- letek születtek, az oktatásban pedig gondosan kerülik, hogy ilyen bonyolult problémák a tankönyvekben tükröződjenek. A nyugati demokráciákban, mint tudjuk, egyáltalán nem létezik olyasmi, hogy X. vagy Y. történelmi személyiség hivatalos értékelése. Az orosz kvázi-demokráciában azonban elvárják, hogy a hatalom nyilvánítson véleményt Sztálin történelmi szerepéről. Ez egyike azoknak az orosz hagyományoknak, amelyeket a cárizmus és a pravoszláv egyház közösen teremtett meg, és aztán Sztálin ugyancsak célszerűnek tartotta ennek ápolását. Nem kétséges azonban, hogy más időket élünk manapság, meg aztán nincs is olyan párt, amelynek központi bizottsága állásfoglalást tehetne közzé, mint ez annak idején sűrűn megtörtént. Mit lehet ilyenkor tenni? Például azt, hogy a köz- szolgálati tévénél népszerű regényekből sorozatot csináltatunk, amelyeknek központi hőse Joszif Visszarionovics Sztálin lesz, noha ez sem Akszjonov, sem Ribakov regényére nézvést nem igaz. És az egyik Sztálin, a Moszkvai szágá- ban, voltaképpen jóságos, kissé szeszélyes uralkodó, aki időnként még szadista szolgáit, közöttük Beriját is visszafogja. Egészen más Az Arbat gyermekeiben látható Sztálin. Ő egy keleti despota, aki senkit és semmit nem kímélve építi és őrzi korlátlan hatalmát, ugyanakkor mintha tőle függetlenül épült volna az ország, zajlott volna a háború. Tessék választani a két Sztálin között: ki-ki hajlamai, családi öröksége, egyéb ismeretei szerint tegye meg ezt. Ugyanakkor Sztálin háta mögött eltűnik az ország, a múlt realitása. Az egyik legtekintélyesebb orosz kritikus, Natalja Ivanova ugyancsak érdesen fogalmazott: „mintha arról lenne szó, hogy ez a történelem becsapott minket, először legendákkal és mítoszokkal etettek bennünket, aztán pedig ezeknek a leleplezésével.” Ugyanakkor a hatalmas érdeklődés tagadhatatlan és jogosult. Ezúttal is orosz tanút idézek, Danyiil Granyint, az írót, aki január elsején már nyolcvanhatodik életévét tölti be, tehát tapasztalatai arról a korról bőségesek. Granyin azt állítja: „A szovjet életet kitörölték az életünkből, kikerüljük, mint egy szakadékot. Olyan teljesen süllyedt el, mint az Atlantisz, és mi úgy teszünk, mintha a Romanov-cárok uralkodásából e- gyenesen a Jelcin-Putyin-korszak- ba érkeztünk volna...” A történelmi anamnézis roppant veszélyes lehet. Ez nyit utat a történelemhamisításnak is, egyéb más veszélyekről ezúttal nem beszélve. És idetartozik, hogy a Sztálin- problematika nem lehet orosz bel- ügy. Mi is leéltünk néhány évet zsarnoksága alatt, és a következmények sem ismeretlenek számunkra. DOKUMENTUM A határon túli magyar szervezetek közös nyilatkozata a kettős állampolgárságról A határon túli magyar szervezetek megdöbbenéssel értesültek a határon túli magyarok kedvezményes honosításáról szóló népszavazás eredményéről. Úgy véljük, hogy a nagyarányú távolmaradás a népszavazástól egyebek közt annak következménye, hogy a kormánypártok a „nem” szavazatra való buzdítással elbizonyta- lanították a választókat. Bebizonyosodott, hogy az egész magyar nemzetet érintő kérdésekben meg kell keresni az egyetértést a politú kai pártok között, ami ebben az esetben nem történt meg, sőt, teljesen előkészítetlenül került sor a népszavazásra. Meggyőződésünk, hogy az egyébként üdvözlendő Szülőföldprogram vagy bármilyen anyagi támogatás nem helyettesítheti sem azt az erkölcsi jóvátételt, amelyet a határon túli magyarok számára a kettős állampolgárság lehetősége jelent, sem pedig az anyaországi és határon túli magyarok közti zavartalan kapcsolattartást. Éppen ezért felkérjük a magyar kormányt és a parlamenti pártokat, hogy a nemzetközi joggal összhangban alkossák meg azt a törvénymódosítást, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülőföldjük elhagyása nélkül rendelkezhessenek magyar állampolgársággal. A határon túli magyar szervezetek készek arra, hogy a törvénymódosítás előkészítő munkálataiban részt vegyenek. Elvárjuk a magyar kormánytól, hogy mielőtt megtárgyalná ez irányú javaslatát, annak tartalmát egyeztesse a Magyar Állandó Értekezlet tagszervezeteivel, illetve hívja össze a Máért ülését. Mindannyiunk érdeke, hogy a nemzet jövője ne legyen pártpolitikai csatározások tárgya, hanem mielőbb, közös álláspontot alakítsunk ki e stratégiai fontosságú kérdésekben. Bugár Béla, az MKP elnöke (a nyilatkozat kezdeményezője) Markó Béla, Romániai Magyar Demokrata Szövetség Kasza József, Vajdasági Magyar Szövetség Kovács Miklós, KMKSZ Jakab Sándor, Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége Juhász Sándor, Magyar Egyesületek Szövetsége (Horvátország) Tomka György, Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség Hámos László, HHRF KOMMENTÁR Húzzanak el! KOCUR LÁSZLÓ A Hurny-ügy kipattanása óta Mikulás Dzurindának, ha lehet, még nehezebb a dolga, mint annak előtte volt. Bármelyik televízió vagy rádió stúdiójába megy vitázni a megszürkült politikus, beszélgetőpartnerei nem mulasztják el feltenni az egyre kínosabb kérdést: mi a helyzet a régiófejlesztési minisztérium államtitkárával, aki a Nemzeti Emlékezet Hivatala által közzétett akták szerint a kommunista titkosszolgálat besúgója volt. A miniszterelnök legutóbb egy rádióműsorban salamoni módon oldotta meg ezt i problémát. Általánosságban elítélte, szégyenletesnek és megvetendőnek titulálta az StB-vel való együttműködést, saját háza táján azonban nem sepregetett: az SDKÚ-ban nem folyik káderezés, mondta. A(z állítólag) besúgó államtitkárnak pedig Dzurinda szerint a lelkiismeretével kell elszámolnia. Ez lenne hát a megoldás? Az egykori állambiztonsági szolgálat több tízezer „munkatársa” az ünnepek csendjében nézzen jó mélyen a tükörbe, majd vérmérsékletétől függően süsse le szemét, köpje le arcmását, esetleg térdeljen kukoricán? Nem hinném, hogy ez a járható út. Egyrészt kétséges, hogy beszélhetünk-e lelkiismeretről azok esetében, akik egy elnyomó rendszer legaljasabb erőszakszervezetének kiszolgálói voltak; másrészt az ilyesfajta önmarcangolás a legkevésbé sem vigasztalná azokat, akik életét - nem egyszer családjuk életét is - a rendszerrel együttműködők megnehezítették vagy tönkretették. Ezek az emberek joggal várnak valamiféle elégtételt, bár a történteket, a megfigyeléseket, a lehallgatásokat, a kényszervallatásokat, a zaklatásokat utólag nem lehet jóvá tenni. Az akták közzététele legalább annyi elégtételt jelenthet, hogy a megfigyelőkről környezetük megtudja: nem voltak jellemóriások. Az ügynökkérdés vizsgálója ingoványos területre téved. A minap Jaroslav Jaremának, a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Kara dékánjának derült ki ügynökmúltja. Ám a docens állítja, meglepte, hogy nyilvántartották. Egész életemben tisztességesen éltem, és senkinek sem ártottam, mondta. Ezt valószínűleg Hurnytól tanulta, ő is hasonlóképpen védekezett. S itt felmerül a kérdés, mi a helyzet akkor, ha a látszat ellenére tényleg igazuk van? Vajon valamennyi akta fennmaradt? Hány kötetet semmisítettek meg a rendszerváltás környékén? Mi történt a Tiso-villában Meciar kormányzása idején? Mi lesz a Csehországban maradt aktákkal? Csupa olyan kérdés, melyre a szakértőknek mihamarabb válaszolniuk kell. Össztársadalmi szinten viszont nem a lelkiismeret szavával, hanem törvénnyel kellene szabályozni ezt a kérdést. Ez egyelőre hiánycikk, és amíg némelyik parlamenti párt soraiban is akadnak egykori ügynökök, sajnos, nem vehetjük komolyan, hogy a honatyáknak valóban érdekük volna egy ilyen törvény elfogadása. Pedig a rendszerváltás után tizenöt évvel éppen ideje lenne, hogy a besúgók elhúzzanak legalább a törvényhozásból, az államigazgatásból, a végrehajtó hatalomból. A tiszta közélet ugyanis mindannyiunk érdeke. JEGYZET Ünnepek előtt MISLAY EDIT Már csupán három nap választ el bennünket az év legszebbnek tartott ünnepétől, a karácsonytól. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, legtöbbünk azt szeretné, hogy ezen a napon minden a „leg- legleg” legyen. Mert a szeretet ünnepe csak ilyen lehet. S ebben a nagy készülődésben, ebben a nagy igyekezetben, hogy minden a legtökéletesebb legyen, olykor eluralkodik rajtunk a feszültség, a stressz, s nem ritka, hogy a karácsony békés hangulatát nagy összezörrenések, viták, veszekedések előzik meg. Amelyeknek különböző, sokszor csip-csup okai lehetnek. Hogy a nagy elhatározás ellenére mégsem sikerült tetőtől talpig puccba vágnunk a lakást, hogy az üzleteket ellepő embertársaink hirtelen tömegiszonyt váltanak ki belőlünk, hogy odaégett a sütemény, ami helyett nem lesz időnk újat sütni, hogy „ugye megmondtam, ne ilyen fenyőfát/halat/szaloncukrot vegyél, mert ez nem lesz jó?!” Akik nem éltek át ilyesmit, azok - ebből a szempontból - szerencsések. Vagy előrelátók, mert a karácsonyi ajándékot már jó előre, tavasszal vagy nyáron megvették. Vagy jó szervezők, okosan beosztják az idejüket, és mire eljön a karácsony, ők már mindent elvégeztek, amit el kellett végezni, s az ünnepet a legkisebb lelki- ismeret-furdalás nélkül, elégedetten várják. Vagy nem csinálnak ügyet az ünnepből, nincs nagy készülődés, stresszelődés, sütés, főzés, takarítás, hanem van helyette kiruccanás, kirándulás. Ők azok, akiknek nincs szükségük tanácsra, hogyan lehet gond és baj nélkül átvészelni a szeretet ünnepét megelőző, olykor idegpróbáló napokat. De tapasztalatból tudom, jó pár olyan család van, amelyben nagyon ismerősnek tűnhetnek a fent vázolt helyzetek. Őket szeretném megnyugtatni: nem kell kiborulni az apró-cseprő bosszúságoktól, a kisebb-na- gyobb bonyodalmaktól. Ha nem is győztünk mindent, vagy ha valami félresikerült, attól még nem dől össze a világ (jó esetben a karácsonyfa sem), és „leglegleg” lehet ez a karácsony is. Mert ha olyan szerencsések vagyunk, hogy a gyertyagyújtásnál azok vannak velünk, akik fontosak számunkra, akiket a legjobban szeretünk, akkor úgyis minden rendben van.
