Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)

2004-12-11 / 286. szám, szombat

14 Családi kör UJ SZÓ 2004. DECEMBER 11. HÉTVÉGI OLVASMÁNY Ali KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Múltkor egy társaságban a név­napi ozsonnán arról beszélgettek az asszonyok, hogy kit miért szeret az ura. Gizi ezt mondta: engem a szememért. Palkovitsné: engem a hangomért. Volt olyan is, aki az or­rát vagy a fülcimpáját emlegette. Körbe ment ez, mint valami tár­sasjáték. Amikor hozzám érkezett, zavarba jöttem. Tűnődtem, hogy voltaképp miért is szeret engem az uram? Csakhogy hiába tűnődtem. Mert nem vagyok szép. Ne tilta­kozz, édesem. Sohase is voltam. Se a szemem, se a hangom. Még a fül­cimpám sem. Hogy az egész szép? Nagyon kedves vagy, de nincs iga­zad. Nem, az se szép. Azért mégis szeret az uram. Te, ezt oly biztosan érzem, mint ahogy élek. Hogy mi­ért? Tudja Isten. Talán azért, mert szeretem őt... Nálam be is fagyott a mulatság. Vitatkozni kezdtek. Ar­ról vitatkoztak, hogy mi az „szeret­ni”. Azt mondták, hogy a szeretet ellenszolgáltatás. Ha szeretnek bennünket, akkor valamiért szeret­nek. Ok nélkül nincs szeretet. Az oktalan szeretet képtelenség. Olyan képtelenség, mint az volna, hogy a mérleg nyelve kibillenne ak­kor is, amikor valamelyik ser­penyőjét nem terhelnék meg. Min­den szeretet érdeken alapul - min­den szerelem is, s minden házasság- egy vagy más szempontból - ér­dekházasság. Körülbelül így be­széltek. Én megjegyeztem, hogy mégiscsak önmagunkért kell sze­retni bennünket. Azzal vágtak vissza, hogy ez az „önmagunk” tág fogalom, s ebben benne van a kör­münk is, meg az is, hogy zongoráz­ni tudunk és ismeijük Ibsent, aztán sok más minden. Erre azt mond­tam, hogy a lelkűnkért kell szeretni bennünket. Egyszerre többen köz­beszóltak, és egyszerre öten-hatan kiabáltak, hogy a lélek csak műkö­dése, megnyilatkozása annak, amit testnek nevezünk. Ami ezen túl van- állapították meg -, vagy csalás, vagy öncsalás. Nézd, kérlek, én ér­tettem őket. Csak ők nem értettek engem. Én értettem, hogy mindig valamiért szeretnek bennünket, csak azt nem értettem, hogy ez a valami olyan bizonyos, mint ők hi­szik, mert ez a valami, ha igazi sze- retetről van szó, mindig rejtély. Azt is értettem, hogy a kezünk-lábunk hozzánk tartozik, de nem értettem, hogy kezünk-lábunk mi magunk vagyunk. Csak a lélek a miénk, az, amit ők nem lámák, s minden, ami ezen alul van, nem kell nekem, mert se hideg, se meleg, a szájam­ba veszem és kiköpöm. Bocsáss meg ezért a kifejezésért. A Bibliá­ban van. Bizony, az, amit ők szere­tetnek tartanak, rosszabb a gyűlö­letnél, s pórul jár az, akit így szeret­nek, akárcsak szegény Lozzay Ali. El is akartam nekik mesélni a törté­netét, de bridzsezni kezdtek. Hát neked mondom el... Lozzay Miklós a nagybátyám volt, jómódú ember, földbirtokos. Hajdan velünk szemben lakott, egy kétemeletes bérházban, a saját há­zában. Az ő fia az az Ali, akiről majd szó lesz. Amikor Ali négyéves lehetett - vagy csak három? - a nagybátyámat elhagyta a felesége - gyönyörű szőke asszony volt -, megszökött valami gyárossal, aki fiatalabb is volt, gazdagabb is, szebb is, mint az előző ura. Miklós bátyám később törvényesen is el­vált tőle. Ekkor az asszony végleg elbúcsúzott kisfiától, mert a tör­vény a fiút az apának ítélte. Fuldok­lón a zokogástól. De mégiscsak el­ment... Ali anya nélkül nevelkedett. Mik­lós bátyám már dereseden, nem nősült meg többé. A „nagymama” maradt a kis unokaöcsém mellett... Mint kislány át-átjártam hozzájuk. Jól emlékszem, ebben az időben az ő kongó, tölgyfával berakott nagy ebédlőjükre. Ali a perzsaszőnyegen kockákat gurigáit, apja órák hosszat szódanul nézte, a nagyma­ma pedig sóhajtozott. A nagymama óriás testű, kövér asszony volt, a száz kilót is megkö­zelítette. Mindig feketében járt, mindig valami fehér kendővel kö­tötte át homlokát, mintha fájna a feje, és mindig szánta az ő „szeren­csétlen fiát”, az én Miklós bátyá­mat, aki különben - úgy látszott - alig sínylette meg a válást, titokban talán örült is neki, csak hallgatott, műit általában. De a nagymamá­nak könnybe lábadt a szeme, vala­hányszor a fiára tekintett, s utána a kis unokájára, erre az „ártatlan csöppségre”, akit itt hagyott az a , Jcomisz bestia”. Csak bestiának ne­vezte a volt menyét, s mindenki­nek, még nekünk, gyermekeknek is, még a cselédeknek is, még a hordároknak és bolti fiúknak is, akik valamit hoztak a házhoz, hosszú históriákat mesélt „ennek a minden emberi érzésből kivetke­zett teremtésnek a szívtelensé­géről”. Bizonyára túlzott. Ez az asszony, aki annyira tudott szeretni valakit, nem volt egészen szívtelen, s Alit, a fiát is nagyon szerette - ahogy mondani szokás -, „imádta” és „bálványozta”. Megállapodásuk szerint a gyermek minden csütör­tökön őnála ebédelt, az új otthoná­ban. Ezt a napot alig várta. Már reggel kilenckor, de sokszor nyolc­kor is a régi ház elé hajtatott remek hintójábán, és ott izgatottan várt, föl-föltekintve az ablakokra, soká­ig, nagyon sokáig, míg a nagyma­ma - szándékos késedelemmel és tüntető túlbuzgósággal - felöltöz­tette Alit, aztán lekísérte a hintóig, s fejét elfordítva, köszönés nélkül átadta az anyának... De ezt a keserű örömöcskét is iri­gyelte tőle a nagymama, pedig megmaradt az az elégtétele, hogy Ali a hét többi napján éjjel-nappal az övé. Mert a nagymama is épp­úgy szerette Alit, akár az anyja, ép­púgy „imádta” és „bálványozta”. „Szegénykém”-nek és „kis árvám”- nak becézte az ő reszkető nagyma­mahangján, a kisfiú füle hallatára. Amikor csütörtök délután ötkor ha­zahozták Alit, s az inas fölkísérte, hogy visszaszolgáltassa a nagyma­mának, ő rendesen körülszaglász­ta, hogy milyen kellemetlen szagot hozott abból az átkozott házból, ar­cára leheltetett vele, hogy nincs-e elrontva gyomrocskája, nézegette körmét, fülét, nyakát, hogy nem piszkos-e, de Ali mindig tisztán, csi­nosan érkezett haza, nem etették agyon, s a vendégség után sohasem hűlt meg, sohase fájdult meg a tor­ka. Ezt a nagymama komor tárgyi­lagossággal vette tudomásul. Azzal vigasztalta magát, hogy úgyse tart sokáig ez a „komédia”, a menye ha­marosan rá fog unni a gyerekre is, mint mindenre ezen a világon. Ezek a reményei füstbe mentek. Az anya egyeden csütörtökön se maradt el, akár esett, akár fújt, személyesen jött Aliért, még akkor is, amikor egyszer a betegágyából kellett fölkelnie. Ezt sohase bízta másra. Sőt, néha késő este, amikor azt hitte, hogy nem figyelik, más napokon is megjelent a ház előtt, egyedül. A járda túlsó oldaláról rá­meredt a sötét ablakra, mely mö­gött Ali aludt. Ott állt egy darabig, megindult, került-fordult, s vissza­visszatért. Aztán eltűnt. Egyszer, csütörtök délután ötkor ... az inas nagy papírdobozt adott át a nagymamának a gyerekkel együtt. A papírdobozban Ali régi ruhája volt. A nagymama izgatot­tan hámozta őt ki télikabátjából. Vadonatúj ruha volt Alin, melyet anyja titokban csináltatott, pompás kis kék bársonyzeke, bársonybu- gyogó, fényes ezüstgombokkal. Ta­pogatta a nagymama, bizalmatla- nul vizsgálgatta a kelmét, az ajká­hoz is érintette, hogy meggyőződ­jék, finom-e, de a minősége jó volt, a szabása is jó, s remekül állt. Egy szót sem lehetett szólni. Csak csó- válgatta a fejét, és ezt dünnyögte: „Várj, Alikám, válj, majd a nagyma­ma, csak válj.” Nem kellett sokáig várnia. Egy hét múlva a szabó már hozta az új ruhát. Szakasztott olyan volt, mint a másik, de anyagban, kivitelben talán még pompásabb: piros bár­sonyzeke, piros bugyogó, tündöklő aranygombokkal. Ekkor kezdődött az anya s a nagyanya között az a mérkőzés, az az élethalálharc, mely évekig tar­tott, váltakozó hadiszerencsével, de változatían szívóssággal és for­téllyal, egyre elszántabban és két­ségbeesettebben. Ha Ali kapott va­lamit az anyjától, a nagymama azonnal ráduplázott, hogy letrom- folja és megszégyenítse egy újabb ajándékkal, mely még mutatósabb, még különb, még csillogóbb, még tartósabb, még eredetibb, még ér­tékesebb. „Válj, Alikám, várj, majd én”, biztatgatta mindegyik önma­gát s a gyermeket, vészes fenyege­téssel. Erre minden alkalom jó volt. Nemcsak a születésnap és a név­nap, nemcsak a nagy ünnepek, a karácsony, a húsvét és a pünkösd, nemcsak a nyár és a tél, a tavasz és ősz, nemcsak a vasárnap, hanem minden áldott nap, mert ők egy pil­lanatra se kötöttek fegyverszüne­tet. Özönlöttek a gyermekhez a kü­lönféle holmik, váratlanul és vár­tan is, hiszen egyik a másikból fia- dzott. Alinak rövidesen olyan ruha­tára lett, mint egy híres színésznek, hasznos és haszontalan holmik, jel­mezek, melyeket nem is viselt, in­gek és cipőcskék, melyeket föl se vehetett és máris kinőtt, azután já­tékok, ólomkatonákból egy nem­zetközi hadsereg, öt hintaló, vonat, villamos, gépkocsi gőzzel és vil­lannyal, sok bűvös lámpa, bélyeg­könyv is, gumi- és szövetlabdák, téglaszín, szürke, lakkos labdák, ki­csinyek, mint a dió, s nagyok, mint a buksija, legalább tizenegy labda, páratlan számú, tudniillik valame­lyik küzdő fél egyszerre mást hatá­rozott, s más terepen kezdte a csa­tát. De magát a hadjáratot tovább folytatták, törhetetlen konokság- gal. Úgy küzdöttek, mint a hősök, és egyikük sem adta meg magát, egyikőjük sem áléit el, dőlt ki. Ár- mányos terveket szőttek, és ki-ki leste, figyelte, kémlelte a másikat, hogy megelőzze, túlgondolkozza, és végül földre teperje, könyörtele­nül. Nem bírtak egymással. Ali az első óráját hatéves korá­ban kapta a nagymamától, Aladár napjára. Afféle olcsó zseb-nikkeló- ra volt ez, üyen fiúcskának való, fé- lig-meddig játékszer. Alighogy megneszelte ezt az anya, kar­kötőórát vásárolt, négyszögletest, világító lappal, erre a nagymama svájci ezüstórával felelt, de az anya se maradt adós, ő legközelebb va­lódi Omega órával adta vissza a kölcsönt. Úgy látszik, ezt a harcne­met tartották legmegfelelőbbnek, mert azután úgyszólván kizárólag órákkal üzengettek egymásnak: A családban ezeket az órákat dac­óráknak nevezték. Mire Ali tizen­négy éves lett, tizenhat darab „dac­órája” volt, az üvegszekrényben fölsorakoztatva, nikkel, ezüst, pla­tina, födéltelen és födeles, arany is, négy darab, olyan is, amelyik ze­nél, és versenyóra is, három. Mi vetett véget ennek a harcnak? Az, ami minden harcnak véget vet: a halál. Meghalt a nagymama. Ek­kor bizonyos csönd állott be, mint a harctereken. Az anya pihent. Ali, aki már a negyedik gimnáziumot taposta, csütörtökönként maga ment hozzá ebédre, de már csak hasznos ajándékot kapott, nyak­kendőt, rajztömböt, színes iróno- kat. Azt se sokáig. A gyáros — az a dúsgazdag gyáros - hirtelen tönk­rement. Miklós bátyám háza is el­úszott... Ő most még jobban hallga­tott, mint azelőtt. Ah is ráütött. Folyton hallgatott. Ez a két ember egymás mellett - párhuzamosan - hallgatott. Mondd, mit érezhetett most ez a szegény fiú, mikor a tizenhat zseb­órájára pillantott, kirakosgatta őket maga elé, és fölhúzta mind a tizenhatot? ... Miről tiktakolhattak ennek az örökké hallgatag fiúnak a fülébe? Talán arról, hogy az idő múlik, és őt sohase szerette senki, az anyja sem, a nagymama sem. Ezek csak egymást gyűlölték, s az ő testén keresztül vívták párbajukat, jobbra-balra ráncigálva a kis sze­rencsétlent. Bizony, édesem, mo­hók voltak és önzők, lázasak és ré­szegek. Az üyenek nem tudnak sze­retni. Csak úgy szeretnek, mint az árverések hiénái, akik mindenáron meg akarnak vermi valamit, s csak azért is többet ígérnek érte, attól való féltükben, hogy akkor valaki más kaparintja el orruk elől, végül aztán rajtuk ragad a portéka, s ak­kor többnyire ráeszmélnek, hogy nem is érte meg a pénzt, és jobb lett volna, ha meg se vásárolják. Ilyen fölösleges holmi lett most Aliból. Csak lézengett a világon. Tengett- lengett, mint holmi „rossz tréfa” szüleménye, és nem értette, hogy mi történt vele. Tönkretette a sze­retet. Mert az ilyen szeretet meddő és romboló, rosszabb a gyűlöletnél. Felpörzsöli, elégeti azt, akinek kö­zelébe ér. Az igazi szeretet más. Az igazi szeretet szerény. Az igazi sze­retet félreáll, elhagyja azt, akit bol­dogít, hadd lebegjen a lelke szaba­don, hadd röpüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendel­tetett. Ez a szeretet nem óhajt el­lenszolgáltatást. Ez a szeretet ele­gendő önmagának, és ezért végte­len. Ez a szeretet tudja, hogy sem­mi sem a mi tulajdonunk, sem má­sok teste, sem mások lelke, még sa­ját gyermekeink lelke sem. Hogy Ali sejtett-e valamit efelől, és hogy miképp gondolkozott erről vagy arról, fogalmam sincs. Ebben az időben már elköltöztünk onnan, és ő is egy bútorozott szobácskábán húzódott meg az apjával. Szűkös napokat látott. Tizenhat zsebóráját is egyszerre adta el. Ritkán talál­koztam vele. Utoljára akkor, ami­kor az érettségit letette. Szőke, sá­padt fiatalember Volt. Többnyire szürke ruhát viselt, és szürke cér­nakesztyűt. Szerette a magas gallé­rokat. Szerette a kis kivágású mel­lényeket és kabátokat. Szeretett ál- lig begombolkozni. Semmit se be­szélt. Ha szóltam hozzá, oldalt bil­lentette különösen nyúlt, tojásdad fejét, s túlontúl figyelmesen nézett rám a csillogó kék szemével, mint­ha fürkészne vagy gúnyolna, vagy valami nagyon jelentősét tudna mondani. Sokáig azt hittem, hogy a sápadtsága mögött, a titokzatos kék szeme mögött van valami. De - úgy látszik - nem volt mögötte semmi. Hallottam, hogy kártya­mester lett egy éjjeli társaskörben. Aztán nyoma veszett. Mondják, hogy Berlinben kószált. Azt is mondják, hogy a Westenden éjjel kokaint árult, a rendőrség elcsípte, s most börtönben ül. Tulajdonkép­pen azt sem tudják, hogy él-e, hal­e. Remélem, hogy él, s egyszer mégiscsak előkerül. Én páduai Szent Antalhoz szoktam imádkoz­ni érte, ahhoz a jámbor szenthez, aki az eltűnteket, a boldogtalan vándorokat hazavezérli. Jézusmária, fél kilenc. Hogy el­fecsegtem az időt. Most már vágta­tok. Az uram vacsorázni akar. Te, az agyonver. 1931 Kedves Olvasó! Nem kell mást tennie, csak figyelmesen elolvasni hétvégi magazinunk írásait, s akkor gond nélkül meg tudja jelölni a helyes válaszokat kvízünk kérdéseire. A megfejtést levelezőlapon küldje be a Családi Kör címére, de ne feledje el feltüntetni a sajátját sem. Mert ha velünk játszik, nemcsak hogy jól szórakozik, ' kis szerencsével a Lilium Aurum ajándékát is megnyerheti. Beküldési határidő: december 15. 1. Ki vette feleségül Zay Ferenc legidősebb lányát? a) Dobó István b) Zoltay István c) Csáky Pál CSALÁDI KVÍZ b) 1870-ben c) 1899-ben 2. Hány állami gondozott gyermeket látott vendégül Mikulás-napon a Kormorán Szálló? a) huszonötöt b) ötvenhármat c) hetvennyolcat 3. Mikor jelentek meg az első üdvözlőkártyák kereskedelmi forgalomban? a) 1845-ben 4. Hol nyomtatták az első magyar lapokat? a) Magyarországon b) Ausztriában, Németországban c) Németországban, Olaszországban 5. Hány órája lett Alinak tizennégy éves korára? a) három b) tizenhat c) tizennégy i Édes Árpád t Mindennapi KENYÉRI NK • I •. yCX V V'a) tí u I Aj 3NflM3AN3N _ IdVNN3(l\I[\ [i 1 JlSZtíf ONlVfl |j December 4-ei Családi kvízünk helyes megfejtése: le, 2b, 3c, 4b, 5a. A Lilium Aurum ajándékát Agócs Gyula, almágyi kedves olvasónk nyerte. Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469 CSALÁDIKOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents