Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)
2004-12-07 / 282. szám, kedd
UJ SZÓ 2004. DECEMBER 7. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ NEUE ZÜRCHER ZEITUNG A svájci újság megállapítja, hogy a népszavazás eredménye bizonyos mértékig sikert jelent Gyurcsány miniszterelnök szocialistái számára. A referendum azonban nem a választópolgárok ellenállása, hanem apátiája miatt vallott kudarcot. A magyarok többsége nem tartotta annyira sürgetőnek az ügyet, hogy kényszerítve érezze magát a szavazáson való részvételre. Nemcsak a külföldön élő magyarok számára jelent ez kesernyés csalódást, de Orbán Viktor Fideszé- nek megcáfolása is ez, amely síkra szálltak a javaslatért. A Die Presse című osztrák napilap szerint a referendum 80 éve keletkezett sebeket érint, amikor Magyarország elveszítette területe kétharmadát.- De kérem, ez esküvő, nem népszavazás! (Elek Tibor rajza) Az üresség törte meg ezt az elhibázott, de nemes szándékkal indult kezdeményezést Az érdektelenség győzelme Megvan hát az eredmény. De mitévők legyünk? Hogyan értelmezzük? Nehéz helyzetben van az ember, amikor olyan dolgokkal kell foglalkoznia, melyek őt magát is érintik, érzelmeket keltenek benne. Ám olykor az érzelmeket félre kell tenni. NESZMÉRI TAMÁS Mindenekelőtt fontosnak tartom azt, hogy tudatosítsuk, nem feltétlenül a kisebbségben élő magyarok elutasításáról van szó. Legalábbis . nem olyan értelemben, mint ahogy azt első ránézésre lámánk. Ennél sokkal prózaibb, ám sokkal szomorúbb okai varrnak annak, hogy nem lett sikeres a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás. A negatív eredmény ezúttal áttételesen jött létre. Nem azzal, hogy „nem”-et mondtak volna a Magyar- országon élő magyarok, a negatív eredményt az emberek érdektelensége okozta. Nekünk, kisebbségben élő magyaroknak nem lehet nem észrevennünk, hogy a többségi nemzetek jobban hasonlítanak egymásra, mint ugyanazon nemzet többségiként és kisebbségiként élő tagjai. A magyarországi magyarokat jobban érdekli az egészségügy privatizációja, mint az, hogy „valamilyen” távol élő, általuk nem ismert, állítólag hozzájuk tartozó embertömegnek milyen a sorsa, illetve hogy szeretne hozzájuk tartozni. Bár, mint az a referendumon való részvételből kiderül, ez a kérdés sem hozza igazán lázba őket. Szomorú, hogy magyarázatot kell keresni arra, miért nem mentek el az emberek szavazni, kinyilvánítani a véleményüket. Nemtörődömségükkel, érdektelenségükkel a lehető legrosszabb forgatókönyv valósult meg. Tudjuk, hogy húsz-húsz százalék mellettünk, illetve ellenünk szavazott, a valós többség véleményét pedig megpróbálhatjuk kitalálni. Nem feltételezem, hogy az MSZP és az SZDSZ olyan meggyőző erővel rendelkezne, amellyel el lehet tántorítani a határozott és érdeklődő állampolgárokat a szavazástól, véleményük kinyilvánításától. Kételkedésre, gondolkodásra lehet késztetni bárkit, de nem lehet meggyőzni arról, hogy ne szavazzon, ha van véleménye - legyen az támogató vagy ellenző. Ami valójában történt - illetve, valószínűleg történt -, az érdektelenség és a struccpolitika győzelme. Az emberek túlnyomó többsége úgy gondolta, az egészségügy privatizációja párt- politikai csatározás része, ami őt nem érdekli, a kettős állampolgárság pedig fölösleges. Valljuk be őszintén, a többségi magyarok túlnyomó része - nemzetiségétől eltekintve - ugyanolyan, mint bármely másik közép-európai nemzet tetszőleges tagja. Egy részük sosem találkozott kisebbségi nemzettársával, így őt nem érinti a kérdés. Mindennapi gondjaival foglalkozik, megélhetéséért küzd - hát miért érdekelné egy ismeretlen sorsa? Van még egy másik típusú nemmel szavazás. Az, amit a kormány népszerűsített, a távol- maradás, amely mögé elrejthették legsötétebb félelmeiket: Mi lesz, ha a kisebbségiek szavazati jogot kapnak, és a jelenlegi ellenzékre szavaznak? A választók is elrejthették kisszerű félelmeiket, azokat a feltételezéseket, hogy egy náluk jobban képzett szakember vagy olcsóbban dolgozó munkás megfosztja őket munkájuktól. A nemzet egy elvont fogalom, a pénz konkrét, ezért is lehetett megpróbálni forintosítani az összetartozást, és éppen ezért lehetett minden felelősség nélkül százmilliárdokat emlegetni anélkül, hogy bármilyen reális alapot kelljen az állítás mögé felsorakoztatni. És természetesen, minthogy a valós értékek nem válthatók semmilyen pénznemre, jó volt arra, hogy elgondolkoztassa, megingassa a jóhiszemű szavazópolgárokat. Szomorú, hogy végül beteljesült az, amitől mindannyian tartottunk, és ami politikusaink megnyilatkozásaiban is szerepelt: elhibázott volt kiírni a népszavazást. Végül nem Románia, Szlovákia vagy Ukrajna ellenkezése, hanem a bizonytalanság és üresség törte meg ezt az elhibázott, de feltétlenül nemes szándékkal indult kezdeményezést. A szerző politológia szakos hallgató Hatvan éve tett ígéretet Szálasi Hitlernek százezer magyar levente Németországba vezénylésére Egy elfelejtett tragikus évforduló KOVÁCS FERENC Hatvan éve, 1944. december 7- én Szálasi Ferenc magyar nyilasvezér Hitlernél tett látogatása során ígéretet tett, hogy két héten belül százezer harcképes magyar fiatalt bocsát a német hadsereg rendelkezésére. Ennek alapján azonnal nekiláttak a még német megszállás alatt lévő Dunántúlon és Felvidéken az akkor otthon található 14-15 éves fiúk, leventék összegyűjtéséhez. Összesen 110 ezer gyereket - köztük több helységből, például a Révkomáromhoz közeli Hetényből lányokat is szedtek össze és hurcoltak el Németországba, ahol a hírhedt SS alakulataihoz beosztva főleg légvédelmi tüzéreket kívántak belőlük kiképezni. Ez barbár cselekedet volt, hiszen a világháború már a végéhez közeledett. A mi környékünkön, Köbölkútról, Párkányból, Muzsláról, Ebedről, Ná- náról és több más faluból is összeszedték a 14-15 éves fiúkat. Tehervagonokba rakva viszontagságos út után a messzi Kassel melletti Rotwesteni repülőtérre vittek engem is társaimmal, ahol egy fekete egyenruhás SS-hadosztályhoz sorolva légvédelmi tüzéreket szándékoztak belőlünk is kiképezni. Ezt azonban már nem sikerült véghez vinniük, mert az amerikaiak folyamatosan bombáztak minket. A Németországba vitt 110 ezer szerencsétlen magyar fiú közül közel 15 ezer ott vesztette életét, a 48 köbölkúti gyerek közül 12. Köztük barátaim, a Tégen testvérek is. A két fiú kabátja hajtókáján egy kartonpapírra ráírtuk nevüket és életkorukat, 14, illetve 15 évesek voltak. Úgy temettük el őket. Az ottani temetőben szüleik a háború után megtalálták és hazahozták őket, a köbölkúti temetőbe lettek újra eltemetve. Az egészben igen érdekes és szomorú, hogy a magyar történet- írásból a világháború ezen tragikus epizódja szinte teljesen kimaradt. A 110 ezer levente megérdemelné, hogy a történelemkönyvben, a tévében, a sajtóban néha megemlítsék őket. Igaz, a Kossuth rádióban 2002 májusában igen szép műsort sugároztak a témáról. Fél évszázad alatt hatvan perc. 2001 tavaszán Szlovákiában olyan hír járta, hogy a második világháború során az erőszakkal Németországba hurcolt személyek kártérítést kaphatnak, ezt számukra a genfi IOM - International Organization for Migration - szervezet biztosítja. Az intézmény Pozsonyban irodát is nyitott, ahová beadhattuk kérvényeinket. Átvételét visszaigazolták, megfelelő intézést ígérve. Ez három évig elhúzódott, csak idén, 2004 nyarán kaptunk értesítést (most nem Géniből, hanem Kanadából!), amiben megállapították: mi egy tengelyhatalmakkal szövetséges országból voltunk elhurcolva, így nekünk semmiféle kártérítés nem jár. A sorok között olvasva és egyéb érdeklődésünk alapján is úgy tűnik, hogy a Nyugat az akkori magyar leventemozgalmat a Hitlerjugend valamiféle külföldi változatának tartja, így nem kártérítésre jogosult személyek, hanem inkább háborús bűnösök vagyunk. Az akkori 14-15 éves fejünkkel. Jó lenne, ha mindenki, aki ebben az ügyben tehet valamit, hogy ne maradjon ki ezen tragikus esemény a magyar történelemből, ezt ne mulassza el megtenni. Most már hatvan év távlatából visszatekintve mindazok, akik olvassák ezen sorokat, próbálják felidézni azokat az eseményeket, ami a szerencsétlen magyar gyerekekkel történt. Idegen földbe lett eltemetve megkínzott testük, sírjukra azóta soha senki se tett egy szál virágot, és még azt sem érdemelték ki az elmúlt fél évszázad alatt, hogy valahol szülőhazájukban néha megemlékezzenek róluk. A szerző a Csemadok Köbölkúti Alapszervezetének elnöke KOMMENTÁR Mi is köszönjük! KOCUR LÁSZLÓ Ma is felkelt a nap, pedig vasárnap este sok magyar érez(het)te úgy államhatáron belül és túl: vége a világnak. Ugyan Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezető-helyettese a közszolgálati televízió választási stúdiójában az igenek győzelméről beszélt, ami statisztikailag igaz, ám a határon túli magyarok számára mindez sovány vigasz. Ha a világnak nem is lett vége, az mindenképpen bizonyos, új időszámítás kezdődik a magyar-magyar kapcsolatokban. Az „anyaország” ugyanis most egyértelműen tudtunkra adta: nem kér belőlünk. Regélhetünk arról, hogy az urnákhoz járuló szavazópolgárok között - ugyan nem sokkal, de - többen voltak azok, akik szívesen látnának bennünket is magyar állampolgárként, vagy hogy az eredmények ismeretében a magyar kormánynak erkölcsi kötelessége valamilyen módon rendezni a kérdést, attól még a hétvégi népszavazás eredménytelen, azaz jogi következmények nélküli marad. A külhoni magyarok jó részében joggal lehet valamiféle pontosabban körül nem határolható hiányérzet: nem kaptak meg valamit, amire pedig nagyon vágytak. De hogy egészen pontosan mitől is estünk el, ezt nem tudná megmondani senki. A magyar választóknak úgy kellett voksolniuk, hogy nem tudták pontosan, miről is döntenek, mit jelent az „igen”, és mit a „nem”, ezért volt értelmetlen belehajszolni őket ebbe a zsákutcába. Ha a referendum eredményes lett volna, s a feltett kérdésre többen szavaznak igennel, akkor az Országgyűlésnek időkorlát nélkül kellett volna elfogadnia egy törvényt, mely szabályozta volna a kettős állampolgárságot. Azaz ha nem lett volna hozzá kellő politikai akarat, évekig tarthatott volna, míg elkészül az a bizonyos jogszabály. így talán érthető, ha valaki azért maradt otthon, vagy szavazott nemmel, mert nem tudta, voksával pontosan mihez is járul hozzá. Ugyanakkor a mindenkori hatalom alibizmusát is látnunk kell a döntés hátterében. Sokakban joggal kelt visszatetszést, hogy az ország miniszterelnöke - a legsötétebb szociális demagógia érvrendszerével - a „nem” mellett tette le voksát, a szocialista-szabad demokrata propaganda ugyanúgy az ösztönökre próbált hatni, mint a státustörvény esetében. Csapatostul fognak beözönleni ezek a jött- mentek, és felzabálják a szociális ellátórendszert, hallhattuk különböző fórumokon, különböző csomagolásban. Aljas (bel)politikai játszma eszközeivé tettek bennünket, pártpolitikaivá silányítva a nemzetpolitikai ügyet, majd - sokadszor - rólunk, de nélkülünk döntöttek. Ezt a kérdést kár tovább boncolgatni, egy ideig nem leszünk magyar állampolgárok. Innentől inkább azt kell átgondolni, hogyan lesz ezután, hogy alakul majd a magyar-magyar viszony. Mert Budapesten könnyű azt mondogatni, hogy a határon túli magyarságnak nem szabad úgy értelmeznie a népszavazás végeredményét, hogy Magyarország lemondott róluk. Persze, nem szabad, de vajon akkor hogyan értelmezzük? „Értem, hogy az ország nem keveri össze a nacionalizmust és a felelős hazafisá- got. Köszönöm Magyarországnak” - mondta a miniszterelnök az eredményhirdetés után. Mi is köszönjük. JEGYZET Dávid kiáltása MOLNÁR IVÁN Hétfőn hajnalban Dávid keserves kiáltására ébredtem. Újra ott állt a fenyőfák keretezte hatalmas szürke vaskapu előtt és várt. Ugyanúgy, mint amikor két évvel ezelőtt először találkoztunk. Mélybarna szemével a semmit kémlelte, és néha felkiáltott: Az édesanyám szeret engem! Dávid most tizenhárom éves lehet, és egy kelet-szibériai gyermekotthon lakója. Hollófekete haj, barna szemek, enyhén mongolos arcvonások. Édesapjára nem emlékszik - Dávid egyéves volt, amikor az apja felakasztotta magát. Az addig példás anyuka a hirtelen támadt szegénységtől az alkoholban talált rá a megváltásra, ami Dávid számára a poklot jelentette. Teste azóta egy történelmi térkép - öt év szenvedéseinek hű lenyomata. Égő cigarettacsikkek, konyhakések, az anya fojtogató kezeinek nyomai. Hatéves volt, amikor az iskolában rájöttek az anya kegyetlenségére. Dávid azóta egy szürke gyermek- otthon lakója a szibériai erdők mélyén. Az anyját ugyan kétéves börtönbüntetésre ítélték, fiát azonban mára visszakaphatta volna. Dávidról önként mondott le, arra hivatkozva, hogy nincs elég pénze az eltartására. A gyermekotthon nevelőnői - akik jól ismerték az anyát - elmondták, hogy az anyának elég pénze van, a fiút csak azért tagadta meg, mert nyűgöt jelentett számára. Dávid mindezt képtelen felfogni. Érzi és látja a sebeit, emlékszik az anyja okozta fájdalmakra, mégis naponta kiáll a gyermekotthon szürke kapujába, és az arra menőknek elmondja: Édesanyám szeret engem, csak még nem tud eljönni értem, de ha eljön, minden olyan szép lesz, mint régen. Miért épp most jutott eszembe Dávid? Talán, mert az elkövetkező hetekben, hónapokban sok-sok Dávid terem majd köztünk, a kisebbségi magyarok körében. Sebeink nem hegednek be olyan könnyen, ennek ellenére mindenkinek elmondjuk, hogy hozzátartozóink szeretnek bennünket, csak most még nem jöhetnek értünk. Ennek ellenére - Dávidhoz hasonlóan - naponta kiállunk a kapuba, tekintetünkkel a semmit kémlelve és várunk...
