Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-22 / 269. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2004. NOVEMBER 22. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 FIGYELŐ REUTERS Az Európai Bizottság konzervatív elnöke, Jósé Manuel Barroso felidézte szélsőbalos múltját. Egykori maoista párttagságára utalva azt mondta: Büszke vagyok életemnek erre a szakaszára. A Salazar-féle jobboldali diktatúra 48 évét idézte fel a portugál politikus, s emlékeztetett, hogy 1974. április 25-i bukásakor alig múlt 18 éves. A diktatúra utolsó éveiben elmondása szerint részt vett a demokráciáért vívott harcban. A lisszaboni egyetem jogi karán két mozgalom működött - mondta -, egy szovjetbarát és egy Kína-barát kommunista. Ahhoz a csatlakozott, amelyet a legérdekesebbnek, a legdinamikusabbnak, a legra- dikálisabbnak tartott. Mi legyen Koszovóval? Dobrica Čosič politikai fegyvernek tekinti a történelmet Szerbia folyamatos válságban van Dobrica Cosic szerb író már nagyon öreg ember. Annak is 38 éve, hogy negyedszázados párttagság után kizárták a Jugoszláv Kommunisták Szövetségéből, mert könyvet írt a koszovói szerbek helyzetéről. 83 évesen megint közzétett Belgrádban egy könyvet Koszovóról. A probléma, sajnos, aktuális. E. FEHÉR PÁL Még a Tito-korszakban, a kemény eszközökkel fenntartott nemzetiségi fegyverszünet idejében az író, úgyis, mint egykori partizán, sőt: politikai biztos, fellázadt egykori főparancsnokának - szerinte - szerbellenes magatartása ellen. NemcSak Čosič, hanem sok más szerb politikus és írástudó állította a hatvanas évek derekán, hogy Jugoszláviában a legnagyobb lélekszámú nemzet, a szerbek élnek a leghátrányosabb helyzetben. Azt állította ez a csoport - és szóvivőként egyedül kiállva a nyilvánosság elé, kétségtelenül nem csekély személyes bátorságról téve tanúbizonyságot az író hogy annak a nemzetiségi politikának a folyományaként, amelyet a szlovén Edvard Kardelj talált ki és a horvát Tito áldását adta rá: a szerbek a szenvedő alanyai, mert az ő - úgymond - történelmi jogaikat csorbítják meg. A mesterséges .jugoszláv nemzetiség” kategóriával elsőrendűen, egyszersmind azt állították: a szerbek a Horvát Köztársaságban és a szerb területen található autonóm tartományban, Koszovóban másodrendű állampolgárok. Koszovóban - ezt senki nem tagadhatta - a népesség 90 százalékát ugyan az albánok jelentik, de Koszovó mégiscsak ősi szerb föld, ott székelt Peč városában évszázadokig a szerb pátriárka és ott vívták meg Rigómezőn a törökkel a csatákat. Koszovó helyzete valóban sajátos volt: Tito eredeti tervei közé az tartozott a háború után, hogy a koszovói albánokat (2 milliónyian vannak) egyesíti az albániaiakkal (3 millió) és ekként létrehoz egy erős jugoszláv tagköztársaságot. Sztálin ezt nem helyeselte, pedig eredetileg még az albán diktátor, Enver Ho- dzsa sem ellenezte. Vitathatatlan viszont, hogy Tito idején a koszovói albánok minden tekintetben jobban és főleg szabadabban éltek, mint az albániai albánok. Čosič sokallotta az albán autonómia mértékét. Tito viszont nem engedte meg, hogy ellentmondja- nak politikájának. Aztán Tito meghalt. Egyik utódja, igaz nagyon rövidke időre, 1992-93-ban éppen Čosič lett. Ekkorra már nyoma sem maradt a korábbi rendszer többé-kevésbé toleráns nemzetiségi politikájának. Jugoszláviát a nagyszerb nacionalizmus akarta megmenteni. Olyan eszközökkel, amilyenek rendelkezésére álltak és állnak. Dobrica Čosič ideológusa is volt ennek az agresszív nacionalizmusnak. Regényeiben, például. A halál időszaka címmel 1972 és 1979 között megjelent négykötetes regényében az első világháborús szerb hősiességet úgy ábrázolta, mint példát a jövőre nézvést, sőt mintegy a második világ- háborús ellenállás előképletét. Visszatérve Koszovóra: kiderült, hogy az albán-szerb konfliktust sem a titói politika eszközeivel nem lehet megoldani, és még tra- gikusabbra fordult a helyzet akkor, amikor előbb Čosič, majd Miloševič kezébe került a hatalom. És lényegében a nemzetközi ellenőrzés sem segítette Koszovóban a nemzetiségi béke ügyét: a szerb történelmi érvek, az egyre fogyatkozó, ősi lakhelyéről menekülő, sőt elűzött szerb népesség helyzete kibékíthetetlen ellentétben van az albán többség függetlenségi vágyával, illetve azokkal a le nem becsülhető és illegálisan érkezett fegyverekkel megtámogatott szándékokkal, amelyek Nagy-Albánia megteremtésére irányulnak. Čosič most az albán függetlenségi törekvéseket véli a fő veszélynek. Azt állítja e napokban megjelent történeti-politikai esszéjében, hogy ennek sikere véresebb konfliktushoz vezetne, mint a korábbi polgárháború, és kihatna az egész európai politikára. Ő a status quo minden áron való megőrzését tekinti a lehetséges útnak. Ezért azt javasolja, hogy osszák fel Koszovói két egyenjogú tartományra, az egyikben a szerbek, a másikban az albánok lennének az urak. A szerbek ugyanis soha, semmilyen formában nem tudnak Koszovóról lemondani, és ez legalább részleges biztosítékot jelenthetne a szerb érdekek őrzésére - állítja az író. Megfogadják-e tanácsait - ezt senki nem jósolhatja meg. Egy dologban viszont igazat adhatunk Čosičnak. A Balkán békéje európai érdek, és ez a béke nem utolsósorban a koszovói helyzet függvénye. Az sem vitatható, hogy a szerb, a montenegrói, a bosnyák államiság alapideológiája ugyancsak összefügg a koszovói állapotokkal. Ugyancsak nehezen cáfolható, hogy a nacionalizmusoknak a történelemre hivatkozó érvrendszere - függetlenül attól, hogy megfelelnek-e a valós tényeknek, avagy sem - elevenen hatnak. Nemcsak a szerbeknél, hanem ebben a Közép-Kelet-Eu- rópában szinte mindenütt. Koszovó történelme legalább két nemzeté. Jelenének alakításában pedig a történelem is beleszól. Čosič érvrendszere arra utal, hogy a história és a jelen szorosabb kapcsolata kívánatos. Politikai fegyvernek tekinti a múltat. Szerbia folyamatos válságban él hosszúhosszú évek óta. Nemcsak az albánok, Koszovó miatt, hanem azért, mert a történelmi érvrendszerrel operáló nacionalizmust tették meg állami ideológiának. Ezt Európa nem fogadta el, és semmi jel nem mutat arra, hogy akár a szerbektől, akár másoktól elfogadná. Dobrica Čosičot, az írót befogadta régen az európai kultúra. Dobrica Čosičot, az ideológust ellenfelének tekinti. Škromach többször hangsúlyozta, ő a kommunistákat normális politikai pártnak tartja Hatalmi harc a cseh szociáldemokratáknál KOKES JÁNOS Hatalmi harc van kibontakozóban a kormányzó Cseh Szociáldemokrata Párton (ČSSD) belül: Zdenék Škromach kormányfő-helyettes és pártalelnök bejelentette: a márciusi tisztújító kongresz- szuson indul az elnöki tisztségért Stanislav Gross kormányfő, a jelenlegi ügyvezető elnök ellenében. Škromach, aki a szociáldemokrácián belül a határozott baloldali szárny vezetője, a hét végén Brünnben kijelentette: elképzelése az, hogy a párt politikájában erősíteni kell a baloldali, szociális értékeket, amelyektől a szociáldemokrácia - különösen Vladimír Špidla elnöksége és kormányzása idején - a koalíciós partnereknek tett engedmények következtében eltért. A politikus nyilatkozatai ugyan nem egészen egyértelműek, de az kiviláglik belőlük, hogy vezetése alatt a szociáldemokraták jóval közelebb kerülnének a kommunista párthoz, s szorosabban együttműködne vele. Škromach többször is hangsúlyozta, ő a kommunistákat normális politikai pártnak tartja, s nem lát semmi okot arra, hogy ne működjön együtt velük. Megfigyelők szerint nem kizárt, hogy ha Škromach kerül a szociáldemokraták élére, akkor a párt balszámya azt is keresztül viszi, hogy együtt kormányozzanak a kommunistákkal. A szociáldemokraták partnerei szerint a koalíciós együttműködésen ma nem lehet változtatni. Mind a Kereszténydemokrata Unió-Csehszlovák Néppárt, mint a Szabadság Unió-Demokratikus Unió egybehangzóan úgy véli: ha a szociáldemokraták módosítani kívánják a koalíción belüli erőviszonyokat, akkor kilépnek a koalícióból. A Stanislav Gross vezette koalíciós kormány június közepétől van hivatalban. Stanislav Gross Škromach nyilatkozatára csak annyit mondott: demokratikus párt vagyunk, s természetes, ha az elnöki tisztségért többen is indulnak. A prágai média véleménye viszont egyértelműen az, hogy a párt számára sikertelen megyei képviselői és részleges szenátusi választások következtében hatalmi harc van kibontakozóban a szociáldemokrácián belül, amely rosszabb esetben akár kormányválsághoz, s előrehozott parlamenti választáshoz is vezethet, ahogy azt az ellenzéki Polgári Demokratikus Párt már nyíltan szorgalmazza. A következő képviselőházi választás rendes dátuma 2006 tavasza. KOMMENTÁR Besúgó - pártjelvénnyel TÓTH MIHÁLY A kommunista titkosrendőrség egykori munkatársai viselt dolgainak névre szóló feltérképezése iránti igény felemássága szempontjából van abban némi ésszerűség, hogy Szlovákia keleti végein honos együttműködők névsorának nyilvánosságra hozatalával kezdték meg a tájékoztatást. Az igény felemásságának lényege: az igazságtételben reménykedők tizenöt éve koptatják hangszálaikat a besúgók néven nevezése érdekében, a politikai elit pedig vagy egyfolytában ígérgeti a lista közzétételét, vagy kerek-peres kimondja: itt pedig nem lesz semmiféle átvilágítás. Az ígérgetők és a lusztrálás szükségességét tagadók között időközben elmosódott a határvonal; évekig abban a hiszemben éltünk, hogy az egykor buzgón hallgatódzó és jelentgető polgártársaink megnevezésére csak Vladimír Mečiar és környezete miatt nem került sor. A HZDS már hat esztendeje mellékvágányon vesztegel, a lista közzététele azonban csak néhány napja kezdődött meg, aligha véletlenül az országnak a centrumtól, a legnagyobb „ügynöksűrűségű” régiótól legtávolabb eső szegletében. Tény, hogy a fővárosban és környékén annak idején nagyobb volt a beszervezés, mint teszem azt a Szilicei-fennsíkon. Elméletileg így az igazán nagy halak (persze, csak ha a politikai akarat ezúttal nem hiányzik) majd akkor akadnak horogra, ha a folyamat Ján Langoš hivatalának ígérete szerint - elér Pozsonyig. Persze, az is kérdés, hogy minden kárvallott vércukra csak akkor szökik-e fel, ha a számítógépe képernyőjén prezentált név viselőjéből időközben államtitkár, parlamenti képviselő, diplomata lett, vagy akkor is, ha az illető nem csinált se gazdasági, se politikai karriert, csak annak idején je- lentgetett. A besúgottak számára így marad a dilemma: a tyúktolvajt utálja-e jobban, vagy a karriert csinált gazembert. Szándékosan történt a lusztrációs gőzhenger keletről indítása? A fokozatosság - gondolják politikusaink - a pedagógiához hasonlóan itt is célravezetőbb lehet a sokkolásnál. A választók tömegeiben rejlő indulatok megsejtésében eddig egy politikai erő se jeleskedett. Bátran borítékolhatjuk, hogy ebben az országban pártállami titkosrendőrségi besúgók leleplezése miatt nem robban ki botrány. Elsősorban azért nem, mert a politikai elit az első lusztrációs meghökkenés óta - van ennek már 14 esztendeje - e tekintetben nem őszinte felháborodásra trénelte a plebszet, hanem sumákolásra. Minden pártnak megvannak a maga kommunista besúgói, ezért képesek egymást kölcsönösen féken tartani. A lista közzétételének bejelentése után elnyűhetetlenül derűlátó kollégám a lelkesedéstől lihegve ezt találta mondani: kelet felől végre közeledik a gőzhenger. Az elmúlt másfél évtized engem e vonatkozásban meglehetősen pesszimistává tett. Már abban se vagyok biztos, hogy nem besúgó ül-e azon a gőzhengeren. Vagy hogy a gőzhengert nem alakítják át rollerré. JEGYZET Globalizált névnaptár TALLÓSI BÉLA István napja ma vagyon / szalad a nyúl a havon... folytami már nem tudnám, ánri ez a két sor megmaradt még az emlékezetemben abból a névnapi mondókából, amellyel mentünk István bácsikat köszönteni december havában. De mentünk jókívánság-versikével Józsefeket, Jánosokat, Andrásokat és Mihá- lyokat is köszönteni. Természetesen csak rokoni körben és csak a közeli, jó ismerősöknek regöltünk, nem jártuk be az egész falut, mint húsvétkor, amikor kölnisüveggel a kezünkben sorra vettük a lányos házakat, ahol aznap a hátsó udvarban, a tyúkok és egyéb haszonszárnyasok nagy riadalmára, rövid láncra kötötték a vicsorgó ebeket. Vártuk a névnapokat, mert a felköszöntést pár koronával jutalmazták, s abból már nemcsak krumplicukorra futotta, hanem szójás csokira is - miután megettük, összehajtogattuk az ezüst csomagolópapírt, mert aztán kikiterítve még napokig lehetet belőle „szipózni” a csokiízt-illa- tot. Névnapokkor édességgel is szoktak kínálni: a versike elmondása után lekerült a konyharuha a baracklekváros fánkkal vagy túrós béléssel megrakott tányérról, na és ilyenkor kivételesen a stampedli aljára löttyintettek egy kis, Magyarországról „csempészett” esszencia és otthon égetett törköly keveréséből házilag készített diólikőrt vagy császárkörtét. Úgy kigyulladtunk tőle, hogy hazafelé nem mertünk a jégre menni, mert ha hasra csúsztunk és arccal ráborultunk volna, biztos lék olvad alattunk. Szóval a névnapok iszogatós, garatra felöntős, édességtől csöpögés szép ünnepek voltak. Pontosan tudtuk, melyik hónapban milyen névnapra kell készülni, hiszen nem volt belőlük olyan sok. A már említetteken kívül több nagyon nem is jött számításba, hiszen javarészt a felsorolt nevek ismétlődtek csak a helyi anyakönyvben. A női nevek közül elöl járt az Erzsébet, a Júlia, a Mária, az Ilona és a Katalin. November 19-e és 25-e a magyar virágkereskedők szerint ma is a legnagyobb forgalommal kecsegtető napok. Jóllehet, a csokorkötők is érzékelik, hogy e két dátumra eső névnap - vagyis az Erzsébet és a Katalin - ma már nem annyira „nagy fogás”, mint régen. Ugyanis az elmúlt tíz-tizenöt évben nem adták annyi kislánynak ezt a két nevet, mint hajdanán. Ám úgy tűnik, senkit sem zavar, hogy a szarkalábak, a pünkösdi és az egyéb rózsák helyett amarilliszekkel, macifüvekkel és bogyós téli zöldekkel díszelgő magyarhoni virágkertek ma már nem Erzsiknek, Katiknak, Mariknak ontják illatukat. Mintha senkit sem zavarna, hogy az amerika- nizálódó névnaptárral letűnni látszik szép magyar (név) történelmünk. Ám ha egyszer névnapi szertartásaink elhalványulnak... hinthetik homlokunkat hamuval, mondván: Isa pur és homu vogymuk! Akárhova mutat, doktor úr, én csak a karácsonyi bevásárlási hajszát látom. (Peter Gossányi rajza)
