Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-20 / 268. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. NOVEMBER 20. MINDENNAPI KENYERÜNK Áldásra várva ÉDES ÁRPÁD Ige: „Elizeus így felelt (tórámnak):... ha nem nézném tósáfátnak, Júda királyának a személyét, rád sem tekintenék, meg sem látnálak! ... így szólt: Ezt mondja az Úr: Csinálja tok sok gödröt ebben a patakmederben. Mert ezt mondja az Úr: Nem láttok szelet, nem láttok esőt, mégis megtelik ez a patakmeder vízzel, és ihattok ti is, meg a jószágaitok, az állataitok is. De ez még csekélység az Úr előtt. Ő Moábot is a kezetekbe adja.” (2Kir3, 14-18) Egy ásatás alkalmával 1860- ban előkerült Mása moábi király emlékoszlopa, amit ma a párizsi Louvre-ban őriznek. Ennek bizonysága szerint a moábi királyok negyven éven át adófizetői voltak Izraelnek, de az erős kezű Aháb izraeli király halála után éppen Mésának sikerült ezt a nehéz terhet leráznia magáról. Aháb második fia, Jórám viszont, mikor királyi hatalma megerősödött, szövetségre lépett Jósáfát júdai királlyal és a vele vazal- lusi viszonyban levő edómiakkal, hogy háborúban szerezze vissza elvesztett befolyását Moáb fölött. A harci fölvonulásra azonban nem a kézenfekvő rövid utat választották, átkelve a Jordánon, hanem a Holttengert megkerülve Edóm pusztáján át, az ellenséget hátba támadva akartak megérkezni Moáb határához. A jó stratégiai elgondolás majdnem elbukott az egy hétig tartó sivatagi út során, mert a seregnek elfogyott a vize, és fölmerült annak a veszélye, hogy a támadók prédává válnak. Jórám izraeli király, aki indulás előtt biztosan kikérte udvari prófétáinak tanácsát, és a hármas szövetséget is valószínű kedvező isteni jelnek nézte, most csalódottan kéri számon az Istent a fenyegető kudarc miatt. Győzelmet, áldást várt, és íme végromlás fenyegette. Azt sem tudatosította, hogy a seregében ott volt Elizeus, akit az Isten parancsára Illés próféta kent föl maga után prófétává. (1 Kir 19, 16) Csak Jósáfát júdai király kérdése nyomán derült ki, hogy van a táborban olyan próféta, aki által megkérdezhetik az Urat. Mennyire megmaradt ez a jórámi magatartás bennünk is! Megyünk a magunk jól fölfogott stratégiája után, mert olyan logikusnak látszik, mert ezt diktálja a korszellem. És még sokszor azt is elhitetjük magunkkal, hogy az Isten is csak ezt akarhatja. Aztán amikor valami hiba csúszik a számításunkba, por kerül a fogaskerekek közé, kudarc vagy végveszély fenyeget, akkor próbáljuk számon kérni az Istent. De az ilyen, a kegyesség látszatát megtartó magatartásra ma sincs egyéb válasz, mint amit Jórám kapott: Semmi közünk egymáshoz, rád sem tekintek, meg sem ládák! Jórám mellett azonban ott állt Jósáfát, és a próféta azt mondta, hogy rá való tekintettel áll szóba vele. Csupán őmiatta hallhatta a szabadulás, az áldás ígéretét. Ami pillanatnyilag látható volt, az csak az égető szükség, a sivatag és benne az üres patakmeder. Mert a sivatagban ezek a patakok nem állandó forrásból táplálkoznak, hanem csak azon ritka alkalmakkal telnek meg egy kis időre, mikor a hegyekben nagyobb mennyiségű eső hull, és a lezúduló víz átrobog ezeken a medreken. Lehet, hogy néhány sivatagi növény számára ez is elég egy gyors kivirágzásra, de semmiképpen nem lett volna elég az eltikkadt seregnek egy ilyen zavaros áradat. A prófétai szó ezért azt mondta: ássanak gödröket, méghozzá ne is keveset, hogy föl tudják fogni a vizet. A hitük pedig azon méretett meg, hogy nem láttak sem szelet, sem esőt, és mégis megtették. Nem segített a siránkozás, a zúgolódás, a tátott szájjal sült galambra várás. Ez a hit és ez a tevékeny engedelmesség kellett ahhoz, hogy az áldásban részesülhessenek, sőt a későbbi győzelem is ebből fakadt. Áldásért könyörgünk a Himnusz szavaiban, áldást szeretnénk, de nagyon sokszor jórámi módon. Hivatkozunk arra, hogy „megbűnhődte már e nép...”, hivatkoznak Mária oltalmára, meg arra, hogy levette rólunk a kezét. Teológiailag hitvallásunk szerint mi ezzel nem tudunk mit kezdeni, számunkra értelmezhetetlenek. Egyet azonban jó, ha tudunk: Ahogy Jósáfát odaállt Jórám mellé, úgy nekünk is van mennyei királyunk és közbenjárónk! A Szentírás így tanít: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért”! Zavaros változások hömpölyögtek át rajtunk az elmúlt tízegynéhány évben. Most az Európai Unió hullámai zúdulnak felénk. Áldásra várva hitünk (gyakran kiszáradt!) medrében ássunk a mélyre, mert ez a győzelem záloga is. A szerző református lelkész Milyen törékeny is az emberi élet, a csinos küllem mögött mennyi bánat, gond, tragédia lappanghat... A legfontosabb érték A vonat közömbösen robogott tovább (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele) Minél idősebb az ember, jártában, keltében talán annál inkább észrevesz, megfigyel mindent. Nálam legalábbis így van ez. A következő eset nem is olyan régen történt velem, nagyon elgondolkodtatott, úgy véltem hát, hogy megosztom az olvasókkal. MÉRI MAGDOLNA Hivatalos ügyemet intéztem a járási székhelyen. Dolgom végeztével kicsit vásárolgattam, majd ráérősen kiballagtam az állomásra. Vettem egy női magazint, és felszálltam a vonatra. Belemélyedtem az újságomba, s csak amikor elindult a vonat, vettem észre, hogy velem szemben olyan 30-35 körüli nő ül. Mit mondjak, női szemmel nézve is feltűnően csinos, elegáns volt. A tűzpiros nadrágkosztüm kiemelte karcsú alakját, és fekete hajával is harmonizált. Nem szeretek feltűnően bámulni senkit, így újra beletemetkeztem az újságba. Mikor aztán ismét felpillantottam, igencsak jól meglepődtem. A fiatal nőt velem szemben csak úgy rázta a sírás. Most aztán kezdtem magam kissé kínosan érezni, újra a magazinomhoz folyamodtam, de már nem tudtam odafigyelni rá. Magam is könnyen sírok, így a más Pablo Picasso: Síró nő bánata is el tud szomorítani. A vonat közömbösen robogott tovább, és én újra rá-rápillantottam útitársnőmre. A szeme már jól ki volt sírva, mégis látszott rajta, hogy próbálja visszafojtani az érzelmeit. Lassan közeledtünk a végállomáshoz, egy-két falu volt már csak közben. A legutolsó falunál, a végállomás előtt, ahogy a vonat megállt, a nő kotorászni kezdett a kézitáskájában, majd elővette a mobiltelefonját. Most aztán akar- va-akaratlan végighallgattam a pár perces beszélgetést. „Meg fogok halni, érted, meg fogok halni - egyre csak ezt hajtogatta sírva. - Nagy baj van, ez már a rák előtti állapot.” Ennyit mondott csak, majd elrakta a készüléket. Nem vagyok egy igazán bátortalan típus, de most latolgattam, mit szóljak, vagy hogy szóljak-e egyáltalán?! Végül mégiscsak rákérdeztem, mi a baj. Nincs semmi, hangzott a színtelen válasz. Majd mindjárt utána kitört belőle: „Most jövök a kórházból, megmondta a doktor úr, műteni kell.” És ismét megkockáztattam egy kérdést: Mivel? „Női dologgal, ott lent” - hangzott a szemérmes válasz. Ismét törni kezdtem a fejem, hogy mit is lehet ilyen esetben mondani, mivel lehetne őt legalább egy kicsit is megvigasztalni. Nagy dadogva- akadozva aztán elmondtam egy régi kolléganőm esetét, akit gyerekfej nagyságú cisztával műtötték, de hála Istennek, máig él és virul, dolgozik, énekkarba jár, szóval tökéletesen meggyógyult. Aztán megemlítettem neki a flavonoidokat, ezeket egy másik daganatos ismerősöm szedte, és ő is meggyógyult. Aztán azt is mondtam, lehet, hogy még nem is olyan nagy a baj, még igazán fiatal. Vigasztaló szavaimnak azért lett némi hatása, mert abbahagyta a sírást. Én pedig örültem, hogy ismét bátor voltam, s hogy meg mertem szólalni. Búcsúzóul még megkérdeztem tőle, van-e családja. „Igen, 12 éves a fiam” - válaszolta, s láthatóan megenyhült az arca. Lassan készülődtünk a leszálláshoz. Az ajtóból még visszafordult hozzám: „Tudja, mi lesz az első dolgom, ha ezen túlesek? Szülök még egy gyereket” - és a kisírt szemek már egyenesen a reményt sugározták! Feltette a napszemüvegét, és elköszönt. Ahogy néztem utána, arra gondoltam, milyen törékeny is az emberi élet. A csinos küllem mögött mennyi bánat, gond, tragédia lappanghat. Jó dolog a luxus, a kényelem, a pénz! Tudom, most ez közhelyként hangzik, mégis leírom, emlékeztetőül azoknak, akik nem vigyáznak rá, hogy sokszor csak akkor vesszük észre, micsoda nagy kincs az egészség, amikor megbetegszünk. Azóta is gyakran gondolok a fiatalasszonyra. Remélem, hogy meggyógyul, és teljesül a vágya, szülhet majd még egészséges gyermeket. Kívánom neki! Ő már megértette, mert megérttette vele a sors, hogy mi az igazi érték. Az igazi kincs az egészség, az élet! L0CS0G0 TOTYOGOK Kedves Szülők, Nagymamák, Nagypapák, Óvó nénik! OLVASÓINK ÍRJÁK Bár alábbhagyott a közlési kedv, továbbra is szívesen fogadjuk totyogó és ugrándozó gyermekeik, unokáik, védenceik egy-egy aranyos mondatát. A legeredetibbekért továbbra is az Új Nő szakácskönyvét küldjük, mi viszont leveleiket a Családi Kör címére váijuk, valamint e-maü címünkre: csaladivilag@ujszo.com Októberi együttműködéséért Darhay Ildikónak Alistálba küldtük a könyvet. ♦♦♦ A Locsogó totyogókat olvasva sokszor eszembe jut, hogy nálunk is locsogással van tele a ház, és végre tollat ragadtam, mivel én is lejegy- zem a legmókásabb dolgokat. Kislányom, Virág két és fél éves. Tizenöt hónaposán kezdett „locsogni”. Sokáig kortyolgatta a vizet. Megkérdeztem:-Virág, kérsz még vizecskét?- Nem kérsz még vizecskét. Már ivottam. Elég! Érdeklődéssel hallgatom, amikor a saját maga alkotta és értette szabályok szerint formálja a szavakat, pl.: „A csontot megesszék a kutyu- sok.” „Nem megyek alszani.” „A Virág is megessze a csokit.” „Virág odatessze a labdát.” „Anyuci, veggy föl engemet.” „Anyuci, teggy le engemet.” Virág mindig énekel. Egy időben állandóan az „Egy asszonynak 9 a leánya...” kezdetűt dalolta. Ezért a 3 babáját elneveztük Erzsinek, Pirinek és Sárinak. Erre ő rögtön megkérdezte: „És hol van az Ella, Bella, Juci, Karolina?” Kézimixerrel krumplipürét készítünk. Néhány napra rá egy szórólapon megpillantja Virág a gépet, és fölkiált: „Nézd, krumplipü- rebúgó!”- Hogy aludtál, Virág baba?- Úgy, ahogy szoktam.- Hol laksz?- Otthon. Gyakran hisztizik, ha valamit hirtelen nem talál vagy nem tud megoldani. Amikor megoldja, megkérdezzük: „Ezért kellett hisztizni?” Egyszer a következő történt: „Hol van a piros golyó? Hol van a piros golyó? Megvan a piros golyó. Ezért kellett hisztizni!?”-Van nekem kiskacsám, képzeld el.- Tényleg? És hol van?- Ott, látod? Az a nagy. Séta közben mindig dalol, lesi a rovarokat, lepkéket, mindent, ami apró. Egy alkalommal így dalol egy lepkének: „Lepke, lepke, légy szíves, szállj a tenyerembe!” Virág kisöccse 8 hónapos. A terhességemből, születéséből és fejlődéséből a következőt vonta le: „Majd ha megnő a cicikém, lesz a hasimban baba.” Virág szívesen játszik egyedül, közben egyfolytában csacsog, sokszor könyvekből vett idézetekkel tarkítva. Gyakran utánozza, amit anyuci csinál az öcsikével, babáin szívesen alkalmazza. Egy alkalommal pelenkát cserélt és ezt mondta: „És most bekenem a keservesen zokogó popotyódat.” Fotókat néztünk Virág keresztelőjéről. Másnap a templom mellett sétálva megjegyzi:- Amikor kicsi voltam, és engem is varázsolt a pap bácsi, sírtam. Ebéd közben:- Virág, nem eszünk kézzel, villával eszünk, csak a majmok meg az állatok esznek úgy. Vagy te is valamilyen állatka vagy? Mondjad, milyen állat vagy?- Én olyan emberállat vagyok. Ismerősünk nagyon hosszú hin- táztatás után azt mondja neki: -Virág, most már elég lesz a hintázásból, jó? Virág komolyan ezt mondja:- Dezsi, ne mondd nekem, hogy elég! Villamost látunk Pesten, s mert idehaza nincs ilyen, felhívjuk rá a figyelmét:- Nézd Virág, villamos! Virág gondolkodóba esik, majd megkérdezi:- És mos az a villám? Kovács Klára, Galántí Az igazi kincs az élet (Lukács Erika illusztrációs felvétele)
