Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-16 / 265. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2004. NOVEMBER 16. Szülőföldünk 31 A rendszerváltás igazi nyertesei az előző rendszer haszonélvezői. Az ember ma mindenütt az egykori rezsim kiszolgálóival találkozik. Számtalan csalódás érte az ország népét Az ország egyes részei közötti különbségek az eltelt másfél évtizedben tovább mélyültek; míg az „Éden- hez” közelebb eső nyugati országrész rohamos fejlődésnek indult, a keleten és északon elterülő területek szinte feledésbe merültek. A fővárosban beállt változásokról ifj. Brogyányi Mihály, a Csemadok Po- zsony-óvárosi Alapszervezetének elnöke beszél. LŐRJNCZ ADRIÁN Felidézné a gyengéd forradalom első napjainak a hangulatát? 1988-ban szereltem le, és két év katonai szolgálat után a helyemet kerestem a civil életben. Sajnos nem vettem észre a kínálkozó lehetőségeket, szinte kilátástalannak láttam a helyzetem. Talán ennek is tulajdonítható, hogy a nyolcvankilences eseményeket úgy éltem meg, mint életem egyik nagy csodáját. Még naplót is írtam arról az időszakról. Néhány óra leforgása alatt megváltozott a világ? Igen. Eufóriában fürödve úgy éreztük, hogy az az élet, amit addig éltünk, egyszeriben jobbá lesz, minden szebbnek tűnt. Hatalmas élmény volt számomra az, hogy az emberek között leomlottak a falak, mindenki nyitott, őszinte lett. Divat lett a másság elfogadása. Emlékezetes élménye ezekből a napokból? Rengeteg van. Például épp a Magas utcai 44-es borozóban ültünk, amikor berohant egy lány, és közölte a társasággal, hogy lemondott a kormány. Mintha csak régi, kedves ismerősünk volna, valamennyien összecsókoltuk, a következő kört pedig a pincér fizette. Sajnos, a 44-est időközben lebontották; a lány valószínűleg a mindennapok hajszájában megfáradt családanyává lett; a tolerancia pedig? Nos, az is rövidesen elillant. Pedig ‘89 novemberében még „divat volt” szeretni egymást, sőt még a magyarokat is... így van. Emlékszem, amikor a magyarországi diákok nevében Szesztay Ádám (a pozsonyi magyar nagykövetség jelenlegi kultúrattaséja - a szerk. megj.) köszöntötte a pódiumról a tömeget, hatalmas üdvrivalgás fogadta, és még azok, akik korábban tagadták is magyar felmenőiket, büszkén vállalták magyarságukat. Miben látja ennek az okát? Magyarország a szocialista blokkon belül is egyfajta nyitottságot képviselt, így a gyengéd forradalom napjaiban a tolerancia szimbólumává vált. De hamarosan lerombolták az illúzióinkat. Sajnos. Lassan elfogytak a barátok, nem sokkal később a nagysurányi szlovákok közellenségnek kiáltottak ki bennünket. Kiket tekint a gyengéd forradalom nyerteseinek? Azokat, akik időben felfedezték a kínálkozó lehetőségeket, és vállalkozni kezdtek. Sok barátom, közeli ismerősem „nőtte ki magát” nagyon hirtelen menő vállalkozóvá, néhányuk ma az ország leggazdagabb embereinek a sorába tartozik. Aztán akadnak közöttük olyanok is, akiknek egy ideig jól ment, de nem feledve, hogy honnan indultak, támogattak másokat is. Sokuk ma mellőzött emberként él, annak ellenére, hogy a kilencvenes évek elején úgy tűnt: belőlük alakul majd ki az a réteg, mely vezető szerephez jut a társadalomban. Tizenöt év nem kis idő, nyilván sok csalódás is belefér? Számtalan csalódás érte az ország népét; ezek egy része abból adódik, hogy a világ közben hihetetlenül felgyorsult, és mi nem bírjuk követni. Tizenöt éve például még azt hittük, hogy néhány év alatt feltornázzuk magunkat a nyugat-európai életszínvonalra; ám ma, amikor már tagjai vagyunk az Európai Uniónak is, sokkal óvatosabbak vagyunk helyzetünk megítélése során. A pozsonyiak számára hatalmas élmény volt, amikor megnyílt az osztrák határ, és átjárhattunk a szomszédokhoz tapasztalatokat gyűjteni. Sokan azt hitték, rövidesen mi is hasonlóképpen fogunk élni. Ma pedig azt tapasztaljuk, hogy bár a határok leomlottak, a különbségek tovább mélyültek, még szegényebbek vagyunk, mint a forradalom előtt, ráadásul a társadalom elfásult, beletörődött abba, hogy csak a kormányok változnak, más nem... Apropó, Pozsony; milyen változásokat élt meg a főváros magyar lakossága a másfél évtized alatt? Mint említettem, kezdetben erénynek számított, ha az ember ősei sorában fel tudott mutatni egy-két magyart. Az idő előrehaladtával azonban láthatóvá vált, kik azok, akik számára a magyarság vállalása nem csupán egy újabb ok a melldöngetésre. A főváros légköre toleránsabbá vált, az utóbbi években pedig egyre érezhetőbbé válik az egykori háromnyelvű Pozsony iránti nosztalgia. Pedig a kilencvenes években kimondottan magyarellenes hangulat uralkodott országszerte. Igen, de ‘89-ben mindez még elemi erővel tört elő. Akkor azt hittük, minden egyszerűbben fog menni. A kilencvenes években Pozsony magyar szervezetei szinte egyáltalán nem működtek, aminek megvolt a politikai háttere és az anyagi vetülete is. A pozsonyi magyarok végül is magukra maradtak. Ennek egyik oka a decentralizálás, tehát az, hogy maga a főváros is veszített vezető szerepéből. A másik az időhiány. Úgy érti, mások lettek a prioritások? Igen. Triviálisan hangzik, de korábban volt idejük az embereknek. Ma azt tapasztalhatjuk, hogy a kulturális és közösségi élet szervezésében a diákok, főképp azonban a nyugdíjasok veszik ki a részüket. A középkorosztály egyszerűen eltűnt; tehát vívja mindennapi harcát a megélhetésért és a fennmaradásért. Azok, akik a közösség húzóerejét adhatnák, idejük körülbelül kilencven százalékát karrierük építésére és anyagi helyzetük javítására fordítják. Ők, illetve gyerekeik vannak kitéve legjobban az asszimilációnak is. Ön helytörténészként is ismertté vált. Milyen változásokat élt meg maga a főváros? E téren a helyzet egyértelműen jó irányban változott. Tudni kell azt, hogy a szocializmus éveiben olyan emberek döntöttek a városkép alakítása felől, akik szinte semmilyen szálakkal nem kötődtek Pozsonyhoz. Lerombolták a vár alatti Zsidó-utcát, és a haladás jegyében olyan építményeket emeltek, mint a Parlament, vagy az Új-híd. Valljuk be: egyik sem illeszkedik környezetébe. A rendszerváltás után ez a törekvés megszűnt, a város vezetése ma arra törekszik, hogy felújítsa a történelmi épületeket, megőrizze azok patináját. Ennek köszönhető, hogy a Pozsonyba látogató idegenek ma egy nagyon tetszetős, minden igényt kielégítő nagyvárosban találják magukat. Közben arra is rájöttek, hogy a magyar múltból tőkét lehet kovácsolni... Igen. A város vezetése ma már másképp értékeli azt a tényt, hogy Pozsony a magyar királyok koronázási városa volt. Keresi a kapcsolatokat a többi koronázó várossal, és ma már szoros szálak fűzik például a budavári önkormányzathoz. Mindent egybevetve: elmondható, hogy most már ,jó nekünk”? A dolgok nem csak feketék vagy fehérek. Társadalmunk egyik nagy hibája, hogy nem képes az igazi, gyökeres átalakulásra. Sajnos, a rendszerváltás igazi nyertesei az előző rendszer haszonélvezői. Az ember ma mindenütt az egykori kommunista párt, rendszer kiszolgálóival találkozik; úgy tűnik, ez a típus eleve a túlélésre rendelkezett be. Ennek oka egyszerű: nem csak az anyagi helyzetük volt kedvezőbb, de jobb iskolákba járhattak, bővebb kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Nyolcvankilencben övék volt a pálya, nem voltak konkurenseik, akikkel versenybe kellett volna szállniuk. Nem elhanyagolandó az sem, hogy nekik volt világképük, hiszem más rajthelyzetből vághattak neki az életnek. Hogy áll a többség jövőkép dolgában? Sajnos, nagyon kevesen vannak, akik látják a végcélt. Anélkül pedig nagyon kevés az esély a sikerre. 1990-1992 1990 Január 1.: Václav Havel elnök amnesztiát hirdet. Január 23.: A VPN és az FMK közös nyilatkozata a nemzetek és kisebbségek együttéléséről. Március 28.: Letörik a lipót- vári börtönlázadást. Március 31.: Az Együttélés PM alakuló kongresszusa. Április 21-22.: II. János Pál pápa első szlovákiai látogatása Június 8-9.: Választások Csehszlovákiában. Az FMK és a VPN a szavazatok 29,34 százalékát nyeri el, az Együttélés és az MKDM a voksok 8,66 százalékát. Június 27.: Megalakul Vladimír Mečiar kormánya. Október 25.: A szlovák válik az egyedüli hivatalos nyelvvé. 1991 Március 3.: Népszámlálás. Szlovákia lakosai közül több mint 567 ezer (10,8 százalék) magyar nemzetiségű. Április 26-27.: A VPN-ből kiválik a Mečiar vezette HZDS. Június 26.: Az utolsó szovjet katona is elhagyja az országot. 1992 Május 5-6.: Az Együtt- élés-MKDM-MNP koalíció a pozsonyi törvényhozásba a szavazatok 7,42, míg a Szövetségi Gyűlésbe 7,39 százalékos szavazataránnyal jut be. Szeptember 1.: A pozsonyi parlament elfogadja a szlovák alkotmányt. Alexander Dubček, a Szövetségi Gyűlés képviselője a Pozsony-Prága autópályán balesetet szenved, és november 7-én meghal. Szeptember 16.: A pozsonyi Slovan-FTC focimérkőzésen a hatóságok fellépnek a magyar szurkolókkal szemben. December 31.: Éjfélkor megszűnik a Cseh-Szlovák Köztársaság. MÉRLEG „Már csak a társadalomnak kellene fejlődnie” Sztejszkal Betty nyugdíjas, Dunaszer- dahely 1989-ben lelkes voltam, akkor még iskolában tanítottam orosz és szlovák nyelvet. Örültem, hogy jön egy új valami, ami talán megváltoztatja a világot, előbbre viszi. Nem csalódtam, mert rengeteg jó van e rendszerben is - a szabadság, az információözön, a szabad határok, lehetőségek tárháza -, viszont gyakoribbá vált a bűnözés, és a munkanélküliség is aggasztó. Főleg az szívfájdító, amikor képzett emberek nem találnak munkát. Ráadásul kegyetlenül le vannak sújtva azok az emberek is, akiknek fizetniük kell a kórházakban, az orvosnál és a gyógyszertárakban. Tisztában vagyok vele, hogy nem fizethet mindent az állam, mint a régi rendszerben, de tekintettel kellene lenni az emberekre. Bízom a politikusokban, de néha azt gondolom, nem tesznek eleget értünk. A régi rendszerben biztonságban éreztem magam, de nem sírom vissza azt a korszakot, mert rengeteg hátránya volt. Viszont nem kellett attól félnem, hogy leütnek az utcán, vagy hogy gránát robban a közelemben. Most, ha kinézek az ablakomon, kábítószerező fiatalokat látok. Biztosan akkoriban is volt aljasság és alvilág, de a bűnözés nem öltött ekkora méreteket. Vagy csak nem voltunk róla tájékoztatva? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy mostanában nem találok olyan mesét, amit az unokáimmal szívesen és nyugodt lélekkel megnézhetek, mert a televízió csak agresszív mintákat és rossz példát mutat. Egyszerűen nem találni olyan műsort vagy újságot, ahol ne lenne robbantás és erőszak, vagy a másik véglet: szex, szex és szex. A kultúra nyitottabb, a környezetünk szebb lett. Sokkal több lehetőség van színházba és kiállításokra járni, mint azelőtt, a szürke skatulyaépületeket felváltották a szebbnél szebb stílusban emeltek. Ellenben akkoriban többet olvastak az emberek. Merem állítani, a fiatalok alig egyötöde olvas. Ennek következtében nem tudják kifejezni magukat, képtelenek kinyilvánítani a véleményüket, és a viselkedésük is agresszív. Nagyon hiányzik az illem, a tisztelettudás nemcsak a fiatalok, hanem a felnőttek körében is, és rettenetesen elharapózott a pénzközpontúság. A jövő? Most képzett, okos fiatalok vannak, olyan tudásúak, mint régen a negyvenévesek. A kérdés csupán az, mire használják fel ezt a tudást? Féltem őket, de úgy gondolom, ez az új nemzedék megpróbálja jobbá tenni a világot, mert lehetősége van rá. A tudás megvan, már csak a társadalomnak kellene fejlődnie és művelődnie, hogy a lelki egyensúly és az értelmi szint is megfelelő legyen. A vezetésnek pedig jobb feltételeket kell nyújtania ahhoz, hogy kibontakozhassanak a tehetséges fiatalok, (jóm) „Nem tudtunk mit kezdeni a szabadsággal” B u b e n k ó György magán- vállalkozó, Hím Azokat a felgyorsult folyamatokat, amelyek a világot teljes egészében átformálják, mi a saját bőrünkön a rendszerváltást követően tapasztalhattuk meg igazán. Az emberöltőnyi elnyomás után az ölünkbe pottyant szabadság és demokrácia lehetőségével hirtelenjében nem is tudtunk mit kezdeni, s talán éppen azért nem, mert erre a lehetőségre nem voltunk felkészülve, s bajok voltak a valós értékrend- szerekkel is. Ha e másfél évtized történelmi folyamatait nézzük, akkor az első antidemokratikus lépésnek azt tartom, hogy Csehszlovákia kettéválasztásáról nem tartottak népszavazást. A szlovákiai magyarság az értékelt időszakban aránylag ügyesen és több vonatkozásban is eredményesen oldotta meg politikai képviseletének kérdését. Hogy a kisebbségi tudományokban is jártas politikusok alapították meg a három szlovákiai magyar pártot, ez elsősorban annak köszönhető, hogy a Csemadokban a korábbi években gyakorlatra és tapasztalatokra tettek szert. Eredménynek tartom, hogy a megmaradásunk és hatékonyabb politikai képviseletünk érdekében az egységes magyar párt, az MKP létrehozására is képesek voltunk. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a támadások ellenére megtartottuk iskoláinkat, és azt is elértük, hogy magyar egyetemünk is legyen. A vagyonjegyes privatizáció időszakában viszont hibának bizonyult, hogy nem volt olyan kezdeményezésünk, amellyel a magyarok tőkéjét összevonva céltudatosan fektettük volna be. Ha ezt nem mulasztjuk el, ma olyan pénzügyi alapunk lehetne, amivel a szlovákiai magyar kultúra helyzetén sokat segíthetnénk. Kétségtelen, hogy a szlovák kormányon belül az MKP stabilizáló szerepet is játszott, és az európai értékrendszerek és trendek egyik aktív itthoni megvalósítójának tekinthető, ami a szlovák érdekeket is szolgálja. Arra az érzékenységre, amivel egy kisebbségi politikus rendelkezik, megítélésem szerint az európai politizálásnak is nagy szüksége van. Megnyugtatónak tartom, hogy olyan képviselőket küldtünk Brüsszelbe, akik ilyenek, és az egész világról hiteles, reális véleménnyel rendelkeznek. Az MKP jövőjét illetően mindezek ellenére aggodalom is van bennem. Aggódom azért, mert a szlovákiai magyarság nem alakított ki egy olyan közeget, esedeg fórumot, amely minősítené a politizálását. Alighanem az értelmiségi fórum lehetne erre a legalkalmasabb, de az eddigi kezdeményezések meglehetősen gyengének tűntek. A sajtóból is hiányolom az ilyen alapállású számonkéréseket. Az elemzésekre, a megalapozott bírálatra szerintem az MKP-nak is szüksége lenne, (szaszák) „A dolgok nem csak feketék vagy fehérek” (Képarchívum)
