Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-16 / 265. szám, kedd
32 Szülőföldünk ÚJ SZÓ 2004. NOVEMBER 16. „A történelem sokkal színesebb, mint ahogyan azt a tankönyvekben leírták” - mondja Novák Veronika, a vágsellyei levéltár igazgatója Az emberek nem féltek feltárni a múltat 1993-1994 1993 Január 1.: Megalakul az önálló Szlovák Köztársaság. Szeptember 7.: Mintegy ötvenezer magyar szülő és pedagógus írja alá azt a petíciót, amellyel az alternatív oktatás bevezetése ellen tiltakozik. Február 15.: A HZDS-jelölt Michal Kováčot választják köz- társasági elnökké. Június 30.: Szlovákiát felveszik az Európa Tanácsba. Szeptember 24.: A parlament jóváhagyja a névtörvényt. 1994 Január 8.: A szlovákiai magyar polgármesterek, az ön- kormányzati és a parlamenti képviselők, valamint a magyar pártok és politikai mozgalmak vezetői nagygyűlést tartanak Komáromban, hogy megtárgyalják a szlovákiai magyarság további sorsával kapcsolatos, halaszthatatlan megoldást igénylő problémákat. Március 9.: Michal Kováč államfő országértékelő beszéde a parlamentben. Két nappal később a képviselők megvonják bizalmukat Vladimír Mečiar kormányfőtől. Az államfő 14-én leváltja a miniszterelnököt, 16-án pedig Jozef Moravčík alakít koalíciós kormányt. Május 9.: Szlovákia az Európai Unió társult partnerévé válik. Május 27.: Törvény teszi lehetővé, hogy a magyar nők ne használják a nevükben az -óvá végződést, s engedélyezi a szlovákul anyakönyvezett nevek magyarra való átírását. Július 7.: Az ún. „táblatörvény” elfogadása, mely szerint a kisebbségek nyelvén is meg lehet jelölni azokat a településeket, ahol a kisebbség számaránya eléri legalább a húsz százalékot. Az ezt követő időszakban a kihelyezett magyar nyelvű helységnévtáblákat számos helyen leszedték, megrongálták. Novák Veronika, a vágsellyei levéltár igazgatója azon kevesek közé tartozik, akiknek az 1989-es változások sem ingatták meg az addig betöltött vezetői posztját. Ugyanis nem politikai, hanem szakmai téren nyerte el a bizalmat és az igazgatói kinevezést. Vele beszélgettünk arról, hogyan élte meg a 15 évvel ezelőtti eseményeket, és miként ítéli meg az azóta eltelt időszakot. GAÁL LÁSZLÓ Azok közé tartozom, akik az elmúlt tizenöt évben nem változtatták meg a munkahelyüket, ugyanakkor nagymértékben megváltozott a munkahely szelleme és küldetése is. A levéltár 1989 előtt olyan intézmény volt, ahová hébe- hóba betévedt egy-egy történész vagy helytörténész. Ám 1990 után az „egyszerű” ember is bejött hozzánk, aki valamiképpen a múltbeli sérelmeit kívánta orvosolni. Volt olyan esztendő, hogy ötezernél is többen látogattak el hozzánk. Úgy tapasztaltam, a tizenöt év alatt az emberek is sokat változtak. A nyolcvankilenc előtti kor szelleme olyan volt, hogy nagyon kevés ember tudott kibontakozni, kevesen foglalkozhattak a múlttal, mondhatták el a véleményüket. Mára megtanulták, van joguk, és már nem csak darabszámra veszik őket. A nyolcvankilenc utáni időszak hatalmas pozitívumának tartom, hogy a nézetek különbözőek lehetnek, nem csak fekete és fehér szemlélet létezik, hanem az egész színskálát lehet használni. Persze, van ennek negatív kihatása is, néha az emberek arrogánsabbak, sokkal kevésbé toleránsak. Közvetlen környezetében, a munkahelyén milyen volt a hangulat nyolcvankilenc novemberében? Féltek az emberek kinyilvánítani az érzéseiket, vagy azonnal csatlakoztak a változást követelőkhöz? Mindenki eufóriával nézte az eseményeket, de a legelején kicsit tartózkodtak. December elején már lehetett látni, hogy az emberek sokkal nyíltabban mernek beszélni, részt mernek venni a különféle nagygyűléseken. A levéltárosok óvatosságával bennem is volt egyfajta várakozás, sikerül-e mindaz úgy, ahogyan elindult. Végül a levéltárosok körében az első nagy „míting” 1989 karácsonya előtt volt Pozsonyban, ahol követeltük, végre ne tartozzunk azon államok közé, ahol a levéltárba látogatót mindenféle ürüggyel elutasítjuk, nehogy véletlenül kutasson valamilyen újkori anyagot. Nyolcvankilenc előtt a szovjet levéltárakkal együtt a mieink voltak a legzártabbak. Most, tizenöt év elteltével a svédek mellett a iegnyíltabbak a levéltáraink. Ön már a fordulat előtt igazgatói posztot töltött be, és a nyolcvankilences események sem ingatták meg a székét. Ezt nem túl sokan mondhatják el magukról... Ezerkilencszáznyolcvanhét augusztusától vagyok a vágsellyei levéltár igazgatója. Nyolcvankilenc előtt nagyon kevés olyan ember került vezető beosztásba, aki nem volt párttag. Sosem léptem be a kommunista pártba, akkor sem, amikor ezt nem vették jó néven. Már tíz éve dolgoztam a levéltárban, amikor igazgatóvá neveztek ki, és ebben tulajdonképpen a szakma győzedelmeskedett. Amikor a Galántán, a járási pártbizottság mellett megalakult a történelmi szakbizottság, abba - noha nem voltam párttag - engem is beválasztottak. Egyszerűen nem volt senki olyan, aki a középkorhoz, vagy a 18-19. századi történelemhez értett volna. Ha valaki nem tud latinul, nem tud írni a középkorról. Azért nyolcvankilenc előtt is igyekeztek valamilyen történelmi alapot adni a történelmi kiadványoknak, igaz, megszabták, miről mennyit írhatnak, s miről nem szabad egyáltalán. Levéltárosként jól ismeri a történelmet. Más szemmel nézte a nyolcvankilences eseményeket, mint az „átlagember”? Próbálta összehasonlítani történelmi eseményekkel, az 1956-os Novák Veronika Magyarországgal, esetleg a francia forradalommal? Eleinte én is úgy néztem az eseményekre, mint a többi ember. Hatalmas megmozdulást láttam. Számomra ezek az események segítettek megérteni olyan történelmi eseményeket, amelyeket azelőtt nem tudtam értelmezni. Például nem tudtam megérteni a francia forradalmat annyira, mint nyolcvankilenc után, mert most már értem a tömegek szerepét. Nekünk az iskolában, az egyetemen úgy oktatták a történelmet, hogy nem fektettek kellő súlyt az események valós leírására. Most pedig láttam-lá- tom, hogy az emberek mennyire manipulálhatóak, ami nem éppen pozotívum. Nemcsak a nyolcvankilences eseményekre, hanem a későbbi történésekre, választási kampányokra és hasonlókra is gondolok. Az ember megértette: a történelem sokkal színesebb, mint ahogyan azt a tankönyvekben leírták. A levéltárak szerepe is nagyban megváltozott. Például amikor nyolcvankilencben átvettük a járási nemzeti bizottság pénzügyi osztályának iratait, egyáltalán nem gondoltuk, hogy azokból fél év múlva olyan élő iratok lesznek, amelyekért az emberek százai fognak az ajtók előtt tolongani. Hiszen a vagyonelkobzásról volt szó, vagyis (Szőcs Hajnaka felvétele) egy hatalmas jogtalanság jogorvoslásának lettünk a részesei. A levéltár közintézmény, amelynek más intézményekkel vannak kapcsolatai. Ezek menynyiben változtak az elmúlt tizenöt évben? Hatalmas pozitívumként értékelhető a levéltár és az önkormányzatok jó viszonya. Igaz, azelőtt a helyi nemzeti bizottságoktól is átvettük az iratanyagot, de ha most egy településnek szüksége van valamire, nyugodtan hozzánk fordulhatnak. Igaz, nem mindig tudunk segíteni, mert ahol a járás- bíróság nyolcvannégyben megsemmisítette az iratai nagy részét, egyszerűen nincs miből segíteni. Ha az úgynevezett nevesítetlen földek községi vagyonná válnak, az önkormányzatok megint hozzánk fordulhatnak majd dokumentumokért. A helytörténetírás terén is hatalmas változás történt. Az emberek egyszeriben nem félnek feltárni a múltjukat. Nyolcvankilenc előtt a történelem egyes fejezetei tabuk voltak, nem lehetett róluk írni. Ha volt egy jelentős plébános a faluban, hiába csinált bármit, arról nem volt szabad írni. Esetleg nagyon körbe kellett írni, hogy valamit elmondhassanak róla. Most egyszeriben lehet valós történelmet írni. Olyan reneszánszát éli a helytörténetírás, amire az utóbbi ötven évben nem volt példa. Ami a többi intézménnyel való kapcsolatokat illeti: a földhivatal, a bíróságok - amelyek arra hivatottak, hogy a múlt jogtalanságait próbálják orvosolni a restitúciós törvények végrehajtásával - szoros kapcsolatot tartanak velünk, szükségük van az iratanyagunkra. Anélkül elképzelhetetlen a restitúció, hogy ne ismernék, mit kell orvosolni. Magánemberként hogyan látja a nyolcvankilenc utáni másfél évtizedet? Hatalmas változást tapasztaltam. A gyerekeim eleve úgy nőttek fel, hogy nem ismerik azokat a korlátokat, amelyek közé annak idején bennünket szorítottak. S ha lassan is, megnyílik Európa, mások a lehetőségek. És rövidesen nem úgy fognak kijárni a gyerekeink külföldre, hogy ott segédmunkások legyenek, hanem megfelelő szakmai háttérrel érvényesülnek majd. Két gyermekem van, az egyik éppen most fejezte be az egyetemet, a másik végzős levéltáros szakon. Látom, ők másként viszonyulnak az élethez. Nem élnek abban a tévhitben, hogy ha az ember belép egy munkahelyre, ott kell leélnie az egész életét. Van bennük egyfajta bátorság, ami belőlünk hiányzik. Nem mindent tartok pozitívumnak, ami nyolcvankilenc után történt. Sokszor látom, hogy nem teljesen tiszta pénzekből lehetett a társadalom magasabb kategóriájába jutni. A minap hallottam egy felmérésről, amely azt vizsgálta, mennyire pesszimista a lakosság. Ebben is van igazság. Sokan vannak munka nélkül, ami nem éppen jó, de ezen a téren is egyre újabb lehetőségek nyílnak. Meg kellett szoknunk, hogy az a biztonság, ami nyolcvankilenc előtt volt, egyszeriben nem létezik. Az élet felgyorsult, a követelmények nagyok. Nincs olyan kategória, amely elmondhatná magáról: holnap is ugyanezt a munkát végzi majd - ugyanüyen körülmények között. A negatívumokat és a pozitívumokat összevetve, mindenképpen kedvezően értékelem az elmúlt tizenöt évet. Nagyok a lehetőségek, és rajtuk múlik, miként élünk velük. MÉRLEG „Daniel Lipšic helyettese voltam” „Óriási visszafejlődést jelent az egypártrendszer” Gálik Attila nyelvtanár, vállalkozó, Érsekújvár Különös körülmények között, Moszkvában, egy jutalomkiránduláson értesültem a rendszerváltásról elsős középiskolás koromban. A Malagyozsnaja Szállodában laktunk, ahol akkora poloskák fútká- roztak, mint a tengerimalac. Valamelyik diáktársam hazatelefonált, tőle tudtuk meg, mi történt otthon. Azután már megfigyelés alatt tartottak bennünket, hivatalos híreket nem kaptunk az akkori Csehszlovákiából. Az oroszok azzal fenyegetőztek, hogy lezárják a határokat. Törölték a történelemóráinkat, a polgári nevelést, de oroszul még ekkor is tanultunk. A középiskolában unalomból elkezdtem angolul tanulni. Főiskolás koromban arról álmodtam, hogy tolmács és fordító leszek, a mai napig nem értem, miként lett belőlem tanár. A középiskolai parlamentben 1992-ben, negyedikesként Dániel Lipšic helyettese voltam. Ő már akkor tudta, mit akar. Engem sohasem vonzott a politika. Az egyetemen nem maradhattam tanársegédként, ezért 1997-ben munkanélküli lettem. Másfél hónap után egyik volt osztálytársam kitalálta, hozzunk létre közösen egy nyelviskolát. Ő időközben elment Angliába, az iskola- alapítással járó gondok pedig rám maradtak. A külföldi beruházók által létrehozott nagy cégek alkalmazottai mellett a kisvállalkozók is nagy hévvel kezdtek nyelveket tanulni. Az utóbbiak később lemorzsolódtak. Az EU-csatlakozást követően, két évig újra eufórikus lesz a hangulat, a legtöbben angolt, olaszt, németet tanulnak. Nyári nyelvtanfolyamunkon tízből öten úgy döntöttek, Írországba mennek dolgozni. Az alapiskolákban takarékossági okok miatt nem foglalkoztatnak szakképzett nyelvtanárt, önerőből oktatják az idegen nyelvet - nem mindig jól. A nyelviskolákat kiszorították ezekből az intézményekből. Harminc diákkal indítottuk az iskolát egy tizenkét négyzetméteres helyiségben, ma 420 diákunk van, kinőttük a jelenlegi épületünket. Történt ugyanakkor valami, ami az elmúlt tizenöt év alatt gyökeresen megváltoztatta az életemet: 2001-ben megnősültem. Tavaly megszületett a fiam, Alex, azóta az üzlet és a vállalkozás a második helyre szorult, bár ez nem jelenti azt, hogy nem fejlesztem az iskolát. Számomra a rendszerváltás számos pozitívumot hozott. Ha nem következett volna be, meglehet, valahol egy megkeseredett vasutas lennék, középiskolai tanulmányaiból eredően jobb esetben mozdonyvezető. Szerencsés vagyok, mert nem tartozom ahhoz a generációhoz, amely szinte az egész életét a régi rendszerben élte le. Kicsit irigylem azonban a mai diákokat, mert ha most végezném az egyetemet, biztosan tolmács és műfordító lennék, nem tanár, és bejárnám egész Európát, (száz) Fábián Edit pedagógus, Rozsnyó A fejlődési folyamatnak csak egy része az elmúlt 15 év. A rendszerváltás nem megy egyik napról a másikra. Az emberek gondolkodásmódját egy pillanat alatt nem lehet megváltoztatni. Ha globálisan értékeljük a helyzetet, akkor elég tisztességes utat tett meg ez a társadalom. Végül is megpróbál működtetni egyfajta többpártrendszert. Meg kell tanulni politizálni, érdekeinket érvényesíteni és képviselni, hogy közben az ember megpróbáljon valamennyire tisztességes is maradni. Az utóbbi évtizedek politizálásában azt látom, hogy nagyon gyerekcipőben járnak még a pártok. Sok esetben visszaélnek az állampolgár bizalmával. Talán azért is van, hogy négyévente több esetben egészen meglepő hatalomváltások történnek, ami azt jelenti, hogy ez a társadalom keresi az útját. A szlovákiai magyarság tekintetében egyfajta visszafejlődést érzek. A három magyar párt - amely kezdetben működött, és amely kényszerítő okok miatt egyesülni volt kénytelen - sokkal jobban tudta abban a rendszerben érvényesíteni a szlovákiai magyarság érdekeit. Ez az egypártrendszer óriási visszafejlődést jelent. Ha nagyon óvatosan akarok fogalmazni, azt kell mondanom, hogy nem igazán érvényesülnek a demokrácia szabályai. Csak egy lehetőség van. Ha ebbe bele tudok férni, és ha a szabályait elfogadom, akkor esetleg el tudok érni valamit. De ha nem értek vele egyet, nincs más lehetőség. Nincs konkurencia, szinte azt tesz meg egy párt a választóival, amit akar, mert úgyis tudja, rá fognak szavazni. Emiatt nem tartom szerencsésnek a szlovákiai magyar politika helyzetét, még akkor sem, ha megvan a három platform. Az ország gazdasági helyzetét nézve azt látom, hogy a mi régiónkban óriási visszafejlődés történt. Egyetlenegy üzem sem létesült azóta, nem könyvelhetjük el sikertörténetként az elmúlt 15 évet a Rozsnyói járásban, sem az önkormányzatok, sem a gazdasági szféra szempontjából. Ennek fontos követelménye lenne, hogy helyi szinten jó, a politikához értő szakemberek képviseljék az érdekeinket. Egyelőre úgy néz ki, az MKP-nak sem igazán fontos, hogy ez megtörténjen, az országos politikának pedig végképp nem. Egyáltalán nem vagyok elégedett az elmúlt 15 év eredményeivel. Születtek ugyan részeredmények, de még nagyon sokat kell fejlődni a társadalmaknak is, nagyobb öntudatra kell szert tennünk ahhoz, hogy bele tudjunk szólni saját életünkbe. Azt látom, hogy lent, a régiókban kell az embereket erősíteni, okítani, tanítani, hogy élni tudjanak a demokrácia adta jogaikkal, és ne hagyják magukat elszédíteni, (kov)
