Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-05 / 256. szám, péntek
12 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2004. NOVEMBER 5. ÍZLET Vigyázat, a kolbász robban TÓTH FERENC Ki ne örülne egy szép szál ajándék kolbásznak? Pláne, akinek se kertje, se disznaja... Milyen jól meg lehet az ilyet sütni, bő olajban..., hogy kívülről barnapiros legyen..., az sem baj, ha a bőre itt-ott kicsit megpörkölődik és felkun- korodik, mely finoman roppan, mikor a táplálkozó egyén beléharap, s nyomban ezt követően az ízeknek valóságos orgiája robban a vágyakozó ízlelőbimbók felé... s az a jó piros-veres, zsíros szaft, amit apróra tördelt forró pirítóssal oly jóízűen lehet mártogatni... A bő olajig minden rendben is volt. Aztán a kolbászt, ugye, enyhén megpirítjuk, majd a tűzről lehúzva kevés vizet öntünk alája, s fedő alatt mintegy tíz percig pároljuk. Majd a födőt levéve zsírjára sütjük. Szép pirosra. Míg a kolbász párolódik, ezerféle értelmes tevékenységet lehet végezni, mint például..., akármit. Ekkor azonban hirtelen... Bumm! Hát ez meg mi volt? A szilveszteri petárdakorszak még nem jött el, a második emeleti maffiózót meg már két hete lelőtték; akkor...? Bumm-bumm! A zajnyomok a konyhába vezetnek. S valóban! Ismét akkora bumm, hogy a födő felugrik a levegőbe, s hangos csörömpöléssel hullik alá. Mi a jófene...? Ne találgassák. A kolbász robbant. Szabályos időközönként, ki- sebb-nagyobb piros zsírcsöppekkel hintve meg a konyhaszekrényt, a hűtőt, a gyorsforralót, a plafont. Mindent. Egészen sajátságos - mondhatni, eredeti - mintája lett így a falnak, újrafestés nélkül. Micsoda találmány! Az emberfia elkészíti a reggelit, közben átfesti a falakat is. Ó mi csodás e huszonegyedik századbéli élelmiszer- ipar! Fejlesszük tovább esetleg? Fejlesszük! Némi átalakítással a pillanatnyilag még gyengécskén robbanó kolbász akár tűzijátékká is varázsolható. Lehetne a márkaneve például: kolbi-tüzi! (Oly nagy divat manapság gügyögő beceneveket adni.) Sajnos, mint minden nagy találmányt, ezt is kihasználhatják a..., a terroristák! Hisz elég a robbanóerőt megnövelni, a kolbászba re- peszdarabokat, hetvenes szöget, nyolcas anyát rakni, s az utcai kolbászsütő bódéból nyomban tömegpusztító fegyver lesz. (A titkos terroristák titkos jelentéseiben ezentúl felbukkan a „titkos kolbász” terminus technicus.) Ne hagyjuk ám ki az űrkutatást sem! A kellően felfokozott, mindamellett tökéletesen irányított és ellenőrzött robbanások folytán a kolbász könnyedén elérheti nemcsak az első és második, de akár a harmadik kozmikus sebességet is. Az egyszerű, paraszti származású kolbász legyőzi a naprendszer távolságait, majd merészen kilép a kozmikus végtelenbe! Egyúttal megoldottuk az űrhajósok táplálkozási gondjait is, hisz útközben jóízűen falatozhatnak saját járművükből. A tréfát félretéve (de azért ne túl messzire, hogy szükség esetén kéznél legyen): a kolbász csomagolásán, bizony, feltüntették a valamit sejtő gyártók: ez a kolbász sütésre alkalmatlan. (Ez kissé olyan, mintha ruhaipari termékre írnák: viselésre alkalmatlan.) Miért alkalmatlan, kérdezhetnénk az igazság iránti mérhetetlen vágyunktól vezéreltetve? Egy kolbász? Sütésre?? Alkalmatlan??? Disznóölésekkel tarkított boldogult gyermekkoromban egyetlen egy sertéstermék produkált hasonló tüneteket. A bőr. A sertésbőr, amelynek egy pici darabkája sem keveredhetett a kiolvasztásra szánt szalonna- és hájdarabkák közé. A felnőttek erre legalább tizenötször figyelmeztettek minden alkalommal. Mert a bőr - pattog! És hogy a kolbászban miért robban? Egyrészt, mert valószínűleg több van benne, mint egy pici darabkája. Másrészt, mert finomra őrölve hatékonyabb, mint ahogy köztudottan minden vegyi reakció alkotóelemei gyorsabban reagálnak finom szemcsés állapotban. Kolbászt többé nem fogadok el. (Vásárolni meg már úgyis rég nem tudok.) Mert igaz a régi mondás, mely szerint a kolbászban, miként a politikában, benne vagyon minden fityfene. Végeztem. A kolbásszal is. Gyermekkorom ízvilága Egyet anyunak, egyet apunak a precízen rézsút vágott vékony karikáknál, mint a délutáni árnyék, nincs szebb látvány, mások viszont úgy, mint például az „apu”, hogy a kolbászt harapni kell. Emlékszem, mikor a szépséges osztrák-magyar alatt (három- null ide!) a szünetben leakasztott egy szálat, és a sör mellett örömében elmajszolta. Azok voltak ám a szép idők! (Voltak egy fenét.) A stelázsi polcain már ott sorakoztak a befőttek (az „anyu” főzte be és rakta el őket, ki más), a csemegének félretett szőlő már mazsolává aszalódott (a tyúkok ették meg végül), és a hír is megjött: mandarint kapni a főtéri zelovocban. Egy-egy kilót adnak csak per kopf, hogy többnek jusson: és hogy „nekünk” jusson több, „egyet anyunak, egyet apunak”, mindenki sorban állt. Mi is, gyerekek. Utáltuk, persze, lökdösődve, türelmetlenül, lábunk majd’ lefagyott, de megérte: az édes-hideg gyümölcs illata (profán kis vakarcsok) a karácsony közeledtét és a téli szünidőt jelentette számunkra. Amiről még nem beszéltem (sok mindenről nem beszéltem még), lássuk, libasorban: forró vaníliapuding be- lépottyantott szőlőkompóttal (a depresszív ovis időkből); jégről levett abárolt szalonna, friss paradicsommal, paprikával (plusz a többi, pontosan fűszerezett disznó- ság); vastag, dupla palacsintatészta, közte lekvárral, tetején porcukorral (amit röhögésnek álcázva könnyedén a felebarátod arcába fújhatsz); az átdidergett-átaludt éjféli mise utáni angyalkolbász illata és forrósága (miközben odakint a hóviharban lidércek kavarognak); és egy anekdota „anyai nagyapám”-ról, aki helyből megevett egy tepsi szilvás gombócot, egyszerre be tudott kapni egy jókora cukrászsüteményt, fogadásból pusztakézzel eltörte a kapanyelet, és aki korának legjobb lakatosmestere és kasszafúrója volt. Történt, hogy valamikor az 50-es évek végén egy Amerikából hozott, idehaza (faluhelyen) eddig nem praktizált, csíkvágót (afféle levestészta-készítő tekerőszerkentyűt) kapott javításra. Hogy letörött valami kis vacak pöcök, nem nagy ügy, semmiség, de mivel itt bűnös, imperialista, hidegháborús alkatrész nem kapható, használni ez nélkül meg nem lehet, javítaná már meg. Hogyne, persze, megnézem, bólogatott „anyai nagyapám”, és így is cselekedett. Ad- dig-addig nézte, míg rá nem jött a titok nyitjára, míg meg nem értette a csíziót, és nem csak hogy megjavította, de fusiban le is gyártott belőle néhány kópiát a gyárban. Nagy sikere lett, mondanom sem kell, az egész falu fokozatosan rendelte tőle az újabb és újabb csíkvágókat; lassan minden, valamit is magára adó háziasszonynak volt már. Kivéve „anyai nagy- anyám”-at. Pedig ő, „anyai nagyapám”, szerette a „csíkos” levest (és valószínű, „anyai nagy- anyám”-at is), a „csíkos” marhahúslevest, például, nagyon. Ilyenkor „anyai nagyanyám”, tetszett neki vagy sem, kénytelen volt átmenni a szomszédba, és pironkodva kölcsönkérni - a csíkvágót. (Én meg most értem csak meg, mért nem csípték anno egymást: „kenyérevő apum” és „csíkvágó anyai nagyapám”. Hát ezért.) Szóval a csomagolás. Új Szóval, mondjuk, amikor még pártlap volt... GYÖRGY NORBERT Mivel féltve őrzött, titkos receptjeim nincsenek, legfeljebb receptoraim, kénytelen leszek magamról beszélni. Ami azt illeti, most sem vagyok egy nagyevő, százhetven centimhez fürge ötvennyolc kiló, de ami a kölyök-1 kort illeti, vézna kis porbafingó, „egyet anyunak, egyet apunak”, diktálták belém az étket. A jó kajákat viszont szeretem. Jó kaja az, amiből jót lehet kajálni, gondolom én, függetlenül attól, éhes az ember, vagy sem. (Jobb, ha nem éhes, mert amúgy csak, és ez a gyakoribb, türelmetlenül és tét nélkül zabái.) Ilyen kajákat én is ismerek, általában az „anyu” főzi, és nincs is annál jobb. Az „apu” általában ritkán főz, inkább „kifőz”, ezt-azt, mintegy meglepetésként, főleg az „anyu” számára - így megy ez. Viszont az előkészületek, a rítus, a hajcihő, ami egy vasárnapi ebédet, például, megelőz (hogy egy karácsonyi vacsoráról már ne is szóljak), azt az „apu” jobban tudja. Ahogy szöszmötöl a sótartóval, ahogy igényli, követeli a leves előtti pálinkát (aperitif), az maga a tradíció. Ahogy a marhahúslevesbe belevágja az erőspaprikát... Egyébként ő, az „apu”, kenyérrel szereti a marhahúslevest. Azt mondja, úgy jobban kijön az íze (nem a kenyérnek) - mint Medve, ha jól emlékszem, szintén valami hasonlót mond abban a remek Ottlik-regényben. Az „anyu” viszont inkább savanyú uborkával, a marhahúslevest. Azt mondja... hagyjuk. Azt mondja, a csomagolás a fontos. A tálalás. Nem feltétlenül az ezüst eszcájg, nem is a herendi porcelán (olyan nekünk amúgy sincs), semmi rafinált, kalóriaszegény melizma a krumplipüré körül, esetleg helyett, sokkal inkább egyfajta enthuziazmus és jó étvágy. Neki van igaza. Neki is. Az „apu” viszont ezt zsigerből csinálja. Olyannyira zsigerből, hogy nem is tud róla, hogy csinálja. Mikor a műbőr melóstáskájában hazahozza a milicista gyakorlatról (még mindig a „puhány” 80-as évek ezek) a zsírpapírba csomagolt, és két karéj kenyér közé rejtett (sandwich?) rántott hússzeletet... Nincs is annál jobb. Vagy ugyanabban a táskában, sőt meglehet, ugyanabban a zsírpapírban, az üzemi kantinból kifogott füstölt halat. Úgy jött ki a gerince, hogy csak na! És ahogy nézett, a buta, halott szemeivel! (Príma vörösbort bontok a minap: az okosok rögtön lehurrognak, hogy halhoz könnyű fehér passzol. így igaz, mondom, de ezt én nem a halhoz iszom...) Szóval a csomagolás. Új Szóval, mondjuk, mikor még pártlap volt, és a szaga is más: nem jobb, nem rosszabb, más. Úgy enni szalonnát, ahogy egy öreg erdészt láttam (brigádba jártunk, kellett a pénz): ölébe rakta, bicskával, az említett lapon, szabdalta a vezércikket, vágta a katonát. A kenyeret, a hagymát. Kínált engem is, csörgött a nyálam, szégyenlősen nemet mondtam. Pedig tízóraizni szerettem, a többiekkel együtt enni, mindig jó: vajas-szalámis zsömle, alma, briós, és később, amire máig büszke vagyok, mint merész paradigmaváltás: a konzerv! Mindenki nézett hülyén, és szorongatta a szétcsúszó-mancsolódó zsíros-vajas kenyereket, ahogy elegánsan előhúztam a konzervnyitót. Másnap már persze... Forró nyári délutánok, ozson- na- és szünidő. Lesz lángos, lesz főtt kukorica, lesz mazsolás kalács, üzeni valamelyik „anyu”, és az őrült gyerekhad már startol is. Az elégedett csámcsogás és böfögés közepette egy röpke gondolat: hát mégis csak van célja a teremtésnek? Van bizony! És még mindig a nyár, bár ez már intimebb, ez már csak az enyém, és az én „anyum”, ahogy egy kettévágott, meghántott, kibelezett sárgadinnyét ad, és azt mondja, menjél, fiam, de ne maradj soká! És meJó kaja az, amiből jót lehet kajálni függetlenül attól, éhes-e az ember... gyek: nézni a kombájnokat, ahogy kombájnoznak. Ez a nyár. Később, egy-két hónap múlva: egyik kezemben egy karéj zsíros kenyér, a másikban a kertből frissen szakított paradicsom és paprika. Kombinálom, csuklóban forgatom a zöldségeket tartó kezem, egyszer ebből, másszor abból harapok. Nincs is annál jobb! Amúgy a paradicsomot minden formában és mennyiségben: lehet leves, lecsó, ketchup, jöhet mint mártás, mint saláta, mint bladiméri (vodka-paradicsomlé, kevés őrölt bors, tabasco, és az arányok, persze), szeretem töltve, párolva, sülve, mindenhogy, szóval (egy alkalommal Ipolyságon egy buszcsatlakozásra várva paradicsomteát kaptam a pigim helyett, no, az nem volt jó), de legjobb csak úgy, natúr, ahogy a puha szeptemberi naptól langyosra érik. Vágni vagy harapni, az itt a kérdés. A füstölt kolbászról van szó, természetesen, és kicsit már a közelítő télről. Vannak, akik azt mondják, például az „anyu”, hogy Vajas, szalámis zsömle paradicsommal, de jó is az...
