Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)

2004-10-30 / 252. szám, szombat

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 30. SZÍNHÁZ HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: ... és végül senki se maradt szom­bat 19 Szent Dorottya-játék vasárnap 19 KIS SZÍNPAD: Var­rónők sz. 19 Párbeszéd az ellenséggel, Csend v. 19 MOZI POZSONY HVIEZDA: Dogville - A menedék (dán-svéd) sz., v. 17.30, 20 MLADOST: János evangéliuma (kan.) sz., v., hétfő 15.45, 19 TATRA: Már megint bérgyilkos a szomszédom (am.) sz., v., h. 18, 20 AUPARK - PALACE: Garfield (am.) sz., v., h. 15.20 A Bo- urne-csapda (am.) sz., v., h. 17.10, 21.40 Egy makulátlan elme örök ragyogása (am.) sz., v., h. 19.20 Az ördögűző - A kezdet (am.) sz., v., h. 15.10,17.50,19.10,21.10,21.50 Már megint bér­gyilkos a szomszédom (am.) sz., v., h. 14.10,16.20,18.30,20.50 Terminál (am.) sz., v., h. 15.30, 18.10, 20.40 Cápamese (am.) sz., v., h. 14,15,15.30, 16,17,17.30, 18,19,19.30 Az apokalip­szis angyalai - Bíbor folyók 2. (fr.-ang.) sz., v., h. 21.10 Collateral - A halál záloga (am.) sz., v., h. 14.40, 16.30, 17.20, 18.50, 20, 21.20 Intermission (ír) sz., v., h. 21.30 Post Coitum (cseh) sz., v., h. 20.20 Eljegyzés a kastélyban - Neveletlen hercegnő 2. (am.) sz., v., h. 14.20, 16.40 A falu (am.) sz., v., h. 14.20,16.30 Ana­konda 2.: A véres orchidea (am.) sz., v., h. 18.40, 21 János evan­géliuma (kan.) sz., v., h. 19.40 Stepfordi feleségek (am.) sz., v., h. 15.40,17.40 PÓLUS - METROPOLIS: Már megint bérgyilkos a szomszédom (am.) sz., v., h. 15, 17.10, 19.20, 21.30 Az ör­dögűző - A kezdet (am.) sz., v., h. 16.40,19.05,21.20 Cápamese (am.) sz., v., h. 14.20,15.05,16.10,16.50,18,18.40 Collateral - A halál záloga (am.) sz., v., h. 14.55,16.05,17.20,18.30, 19.40, 21 Eljegyzés a kastélyban - Neveletlen hercegnő 2. (am.) sz., v., h. 16, 18.20 Anakonda 2.: A véres orchidea (am.) sz., v., h. 14, 20.45 Post Coitum (cseh) sz., v., h. 19.30, 21.35 Az apokalipszis angyalai - Bíbor folyók 2. (fr.-ang.) sz., v., h. 17.30 Terminál (am.) sz., v., h. 19.50 A Bourne-csapda (am.) sz., v., h. 15.20 KASSA TATRA: Post Coitum (cseh) sz., v., h. 17, 19 CAPITOL: Már megint bérgyilkos a szomszédom (am.) sz., v., h. 16,18,20 ÚS- MEV: János evangéliuma (kan.) sz., v., h. 16,19.15 DÉL-SZLOVÁKIA SZENC - MIER: Stepfordi feleségek (am.) sz., v. 18 GALÁNTA - VMK: A falu (am.) sz., v. 19 DUNASZERDAHELY- LUX: Minden végzet nehéz (am.) sz., v. 19.30 NAGYMEGYER- SLOVAN: Én, a robot (am.) sz., v. 19 ÉRSEKÚJVÁR - MIER: Collateral - A halál záloga (am.) sz., v. 17 VÁGSELLYE - VMK: Terminál (am.) sz., v. 20 PÁRKÁNY - DANUBIUS: Shrek 2. (am.) sz., v. 18 LÉVA - JU­NIOR: A Bourne-csapda (am.) sz., v. 16.30, 19 ROZSNYÓ - PA­NORÁMA: Anakonda 2.: A véres orchidea (am.) sz., v. 16.30,19 GYŐR PLAZA: Apja lánya (am.) sz., v., h. 14.30,18.30 A Bourne-csapda (am.) sz., v., h. 15.45 Cápamese (am.) sz., v., h. 16,18,20 Colla­teral-A halál záloga (am.) sz., v., h. 15.15,17.30,19.45 Eljegyzés a kastélyban - Neveletlen hercegnő 2. (am.) sz., v., h. 15.30, 17.45, 20 A falu (am.) sz., v., h. 18, 20.15 Feketék fehéren (am.) sz., v., h. 16 A Halál a Ragadozó ellen (am.-kan.-cseh-ném.) sz., v., h. 15.45, 18, 20.15 Már megint bérgyilkos a szomszédom (am.) sz., v., h. 14,16.15,18.15,20.15 A Temetetlen halott-Nagy Imre naplója (magy.-szl.-lengy.) sz., v., h. 15,17.30, 20 A Pátria rádió hétfői kínálatából válogathatnak • • Ünnepi programok MŰSORAJÁNLÓ Hétfőn az ünnepi műsorrend szerint reggel 7-kor hírekkel indul adásunk. Az első órában egyebek mellett fellapozzuk az évforduló- naptárt és ismertetjük a legfrissebb sporteredményeket. A 8 órai híre­ket követően a Mindenszentek ün­nepén című komolyzenei összeállí­tásunkban olyan muzsika szól, amelyek megírására a szentek éle­te inspirálta a szerzőket. 9.05-kor a Szeretet otthonai című ri­portműsorunkban beszélgetés hangzik el munkájáról, elképzelé­seinek megvalósításáról Uwe Mar­tin Scmidt németországi missziós lelkipásztorral, aki már tíz éve él Jókán. 10.05-től irodalmi összeál­lítást közvetítünk, amelynek té­mája az elmúlás, a halál. Egyebek között meghallgathatják Juhász Gyula írását, valamint Ozsvald Ár­pád, Márai Sándor, Szilágyi Domo­kos és mások költeményeit. 10.35- től megzenésített versek hangza­nak el 11 óráig. Ekkor kezdődik a vasárnap közvetített Világosság is­métlése, 11.35-től pedig a londoni BBC Kaleidoszkóp című maga­zinműsora. 13 órakor Terefere. Társalgó műsorunk különkiadásá­nak vendége a rövidesen 65 éves Tóth Lajos, akivel nemcsak az álta­la létesített Galántai Magángim­náziumról, hanem a kockázatvál­lalásról is beszélgetünk. 13.40-től Chopin műveiből hangzik el né­hány Vladimír Horowitz zongo­raművész előadásában. 15.05-kor ünnepi műsorral jelentkezik a Pulzus. Szlávik Antal hidaskürti plébános nem csak a hívő ember szemszögéből értelmezi minden­szentek napját. A dunaszerdahe- lyi Mentálisan Sérülteket Segítő Társulás tagjai ifjú társuk elvesz­tésén érzett fájdalmukat osztják meg hallgatóinkkal. Az egyre sza­porodó út menti haláljelekkel kapcsolatos kutatásairól beszél L. Juhász Ilona etnológus. Hogyan je­lenik meg az elmúlás a magyar iro­dalomban? A kérdésre Dusík Ani­kó irodalomtörténésztől kapunk választ. A műsorvezető-szerkesztő Tóth Erika. 17.05-től Antonín Dvorák Requiemjéből hangzanak el részletek. Hétfői ünnepi adá­sunk a 17.30-kor kezdődő Napzár­tával érvéget 18 órakor. (ML) „Még a jogos túlfűtött érzelmek sem értelmezhetőek másképp, mint félre” Dandaranda És még mindig az emlé­kek. Ősz volt, szorongó. Sok böjtös év ősze, 1956. Otthon a rádió hangszóró­jára hajolva féltünk, él­tünk, reméltünk. Forrada­lom, van forradalom! GÁGYOR PÉTER Petőfi óta azt sem tudtuk róla, mi fán terem az ilyen. Az a bizo­nyos, az a sokat ünnepelt nagy ok­tóberi, az merő unalom, de ez a mostani, ez más, ez most egészen más... még így is, még a határ mö­gül lesve is, még akkor is, ha a ker­tek alatt meg a kálvária dombon már beásta magát a marcona, de fennállása óta még soha harcot nem vállaló csehszlovák hadsereg. Apám rezzenéseit lesem, ő a rá­diót hallgatja. Egyre többször hal­lani azt, hogy szabadság. Ezekben a napokban egyre többen nyilat- kozgatnak, mindenki csak beszél­ni szeretne róla... most, és min­denáron... Úgy tűnik, még apám sem tudja, hány óra. „Minden nacionalizmustól tar­tok - így apám -, de leginkább a sajátunktól félek.” Mily ünnep­rontó - gondolok visszamenőleg is azokra az időkre, amikor meg­mutattuk a világnak... - pedig ne­ki Trianon, mint saját csontja tö­rése... úgy, olyan nagyon fájt. És nem csak neki. Sokaknak. Egy életre. És fájt és fáj nekem is. Igen. Fáj Kolozsvár, Erdély, a Partium, a Vajdaság, Kárpátalja, a Várvidék és a Felvidék: a kitelepí­tés, a jogfosztottság és a vajdasági gyilkosságok, pofonok, az össze­firkált és szétlőtt házak. És fáj a nyelvtörvény, és hogy még mindig nekünk kell ügyel­nünk (röhej) a többségi és minket sikeresen asszimiláló nemzet ér­zékenységére... Fájnak összes el­vesztett csatáink (elvesztegetett csatározásaink), hogy Mátyás óta csak János Vitéz, no meg Háry volt nyerő... „De leginkább a sajátunktól fé­lek...!” - kísért apám mégis, még most is. És nincs mese, itt az új kor, új emberek, és minden megválto­zik... Az árnyak azonban a régiek. És minden, ami avítt: mente, ka- cagány, röhögény... Szóval egy bizonyos (vagy több) alkalommal, egy (vagy több) dali­ás fiatal ember - akit (tán ezért is) kapásból „szineművésznek” ne- vezget ki a lelkes köz ugyancsak vélt képviselője (képviselői) - vé­gig nyüszíti, ordítja, „dandaran- dázza” pl. lírai költőnk Trianon se­beit sirató, inkább döbbenten töp­rengő, mint felhorkanó versét, lo­bogva, mint ahogy nálunk (rosz- szul) a Nemzeti dalt szokás, a ha­tásvadász, hamis pátosz vala­mennyi olcsó eszközével... stb. Sti­lisztikai megközelítés gyanánt nem is annyira a félreértelmezett Nemzeti dal volna a jó példa, ha­nem inkább az „Aki nem lép egy­szerre” kezdetű bakanóta réteses­nek mondható fenyegetettsége vagy akár a kuplerájokat ünneplő kupiék vulgáris fékevesztettsége. Ennyit mutat egy pillanatfelvé­tel. Lehet, hogy az élet mégis más? Hátha a széplelkek elvárásai, ál­mai teljesülnek a jólfésült, gondol­kodó, olvasó stb. magyarságról, a virtuális Magyarországról. Csodák pedig ma sincsenek. Bármennyire is szükség volna rá­juk. Apáink korában még a Csár­dáskirálynő Bóni grófja ugrott be a nagybőgőbe, peckesen, nyal­kán, úgy, ahogy egy operettben il­lik, ahogyan ezt az örökös giccs kánonja megköveteli. Ma, amikor az operettek avítt virágzását „kor­szerű, új stílus” váltotta fel, ami­kor a musicalnek nevezett álope­rett megjelenésével lőttek a régi operettnek, amikor talán (bár ez sosem biztos) örökre befellegzett neki, szóval ma a musical és köze­li rokona, a rock-operett, sznobo- sabban: rock-opera uralja a szóra­koztatóipart és bitorolja a művé­szet örök múzsáinak (pl. színház, költészet, festészet, zene, tánc stb.) kijáró megbecsülést és tiszte­letet is... ugyan, hol van ma már az egykori Bóni, hiszen ma már a színpadon maga nagy Szent Ist­ván királyunk ugrik ripacskodva a nagybőgőbe, ahogyan ezt az örö­kös giccs kánonja megköveteli... Történik mindez ma, méghoz­zá esztétikai felelősségtudatunk teljes birtokában, Európa köze­pén, a huszonegyedik század ele­jén, mintegy jó hírünket öregbí­tendő... (Mert ki ne hallott volna, vagy akár éppen nyilvánosan - sőt, felelősen is - ne szólott volna közülünk, akár a pulpituson ágál­va, Bartók és Kodály országáról?) Miközben tudja ország-világ, hogy itt és most és mindörökké, a Hargitától a Zoboraljáig I. Operett István a király. Igen. Ez az. És mégis a giccs az úr! Egy müncheni ünnepi március 15-én ütötte meg először a fülemet a „székely himnusznak” nevezett (kinevezett) nemzetieskedő kupié. Azóta erdélyi himnusznak véli a tájékozadan konzumtársadalom. Azóta már csángó himnusz is csi- nálódott (a „csángó magyar, csán­gó magyar” kezdetű koholmány képében). Eddig giccses magyar- nótázó dorbézolásaink után leg­alább arra lehettünk büszkék, hogy a himnuszunk nem operett­részlet. Meg arra is, hogy annak idején, a körmönfontan taktikázó Rákosi-klikknek sem sikerült (pe­dig útban volt nekik még az Úris­ten is) az általuk hőn vágyott „tör­ténelmi” himnuszváltoztatás. Most pedig középszerűnek is csak erőlködve minősíthető nyüszge- ményeket himnuszosítunk, önként és dalolva. Kodály Rákosiékkal szemben még tartotta a mércét... No?! És mi a gond? Semmi. Hacsak az nem, (teccik tudni), az a parányi különbség, (amit ha el tudnék zongorázni, hja!), az az apró, kicsi különbség, ami a művészet és a szórakoztató­ipar között van, csak annyi... Bagatell! És nem akarom egy rock-ope­rett szerzőit sem, mondjuk, a va­lóban zeneszerző Szervánszkyval összehasonlítani (pl. „Kutyák da­la” ürügyén). Ez az összehasonlí­tás úgy is lehetetlen és méltatlan lenne. De elnézve ezt a nagy rock­operett semmit, ezt a Zobortól a Hargitáig dagonyázó „dandaran- dát”, ahogy Minden Áron és társai keletien koreográfiára telelget- nek, ebugatta zenére, drámaiat- lan kinyilatkoztatásokat szaval­nak, nótáznak küszködve, katarti- kusnak szánt helyzetekben... ez mégiscsak megdöbbentő - kelle­ne, hogy legyen... És most a méltányosság - és ob­jektivitás kedvéért is - váltsuk műfajt, igen, mert elgondolkodta­tó, hogy (és megint csak például) egy Petri György-verssor, egy Ott- lik Géza-gondolat vagy a lelkiis- meret-furdalásból divatossá vált emigránsok erkölcsének árnyéká­ban ez a nemzetieskedő kecmer- gés a nyerő. A Minden Áronok randalírozása hiába riasztó az esztétika mérlegén és hiába még riasztóbb az etika (az ethosz) eta­lonjaira vetítve. Lelkiismeret-furdalásunkat enyhítendő magyarázatként: az „iskolázatlanabb (értsd alacso­nyabb műveltségű) néprétegek szórakoztatva oktatását (sőt vélt felemelését is szokás ilyenkor em- lítgetni) is szolgálja e műfaj” - legalábbis ez hallszik a nemzeti giccs preventív védelmében. „De leginkább a sajátunktól fé­lek...!” - legyint újra apám, mint­ha csak egy műkedvelő operett­színész gesztusával. Szervánszkytól is elvárta volna a korabeli rákosista pártvezetés a „Farkasok dalának” a megzenésí­tését. „Farkasok pedig nincsenek!” - visszhangzott a lakonikus vá­lasz. József Attilát felidézve, meg­fricskázva a hatalom bitorlóit: „a veszett kutyák nem farkasok...” Ami a látszólag nyugodt fel­szín alatt (nem tombol, nem for­rong, sajnos, csak meglapul) az egyetemes emberi mérce, az csak úgy megvan magának. A helyzet(-ünk) emiatt tán még idegesítőbb, de mindenképpen nevetségesebb (érdekes, mindig csak a helyzetünk az, és nem mi), mert szembesülnünk kell vele, sőt általa önmagunkkal... mert megmérettetünk. Ez a nehezen megnevezhető (identifikálható) valami, ez a dan­daranda a nemzeti giccsnek vagy a nemzetieskedő magatartásnak a formája - vagy (még inkább) a kü­lönben irányzatsemleges bunkó­ság aktuális áüényegülése. És ez az abszurd(um) évtizedek óta kortünet. A dandaranda kóru­sának (vajon mitől?) hamis össz- hangzatát vizsgálva mindenkép­pen feltűnnek bizonyos összefüg­gések. Ki mindenki énekelhet ott? A fafülűek, akik sosem hallották meg az idők szavát, és például az itthoni megjelentetése ellen szög- gel-vassal tiltakozó Máraival szemben akár még munkásőrként is, de megvédték a mundér és a határ „böcsületét”. A taktikus bi­zonytalankodók, akik belülről „szándékoztak megbontani és gyöngíteni” a pártállam egyetlen és egységes állampártját. Sikerte­lenül, de érdemekben dúsan. A gyávák, akik tudták, jobb minél messzebb maradni, ha ropog a jég. És amikor meghajlott, ropo­gott a jég, amikor egy-két fe­lelőtlen, „deviáns” mégis kockáz­tatni mert, vagy nem bírta cérná­val... akkor a mai idők „hősei” merre voltak? Az ifjúsági szerve­zetben vagy szakszervezeti gyűlé­sen, netán a szovjet barátsági szervezetben csapták agyon az időt, fogaik közt mindenre elszánt proteszt-songokat dúdolva a tőke ellen? Igen „hősök”, így, rövid „Ö”-vel, megkülönböztetésül. Higgye el végre, becsszóra, a kedves dandaranda kórus, hogy nem csak a hangerő a fontos, nem csak az a szempont, sőt egyre in­kább nem az. Régen, a mozgalmi dalokat énekelve sem ez lett volna a fontos, csak későn vették észre. A dandarandát úgysem érti senki azokon kívül, akik éppen dandarandáznak. Hiszen, leg­alábbis formailag, rögeszmecse­re. Még a jogos túlfűtött érzelmek sem értelmezhetőek másképp, mint félre. A sérelmek tisztázása merőben más műfaj. Mindenkép­pen párbeszéd. Tárgyilagos és több szempontú. Mondhatnók, toleráns. Az ünneplés pátosza vi­szont monológ, szűkszavú varázs. Annyi kényszerünnepet megél­tünk, hogy már azt sem tudjuk, milyen az igazi ünneplés. Tiszta ingben (nem mundérban!), tiszta szívvel, megtisztult lélekkel - erre vágyunk, amikor ünnepre készü­lünk. Örömünnep vagy emlékezés - mindegy. Karácsonykor is, a ha­lottak napján is... jelet adunk, gyertyát gyújtunk. És ez nem nosztalgia. Ez volna maga az em­beri nyitottság. Nyitott porta, terí­tett asztal, hívó gyertyafény jelzi: ide vendég, vándor bármikor be­térhet. Várjuk! Minden dandaran­da nélkül. És nem azért, hogy ki­üssük a kanalat a kezéből vagy a szót a szájából. Még akkor sem, ha nem közülünk való. Még akkor is, ha ő másképpen ünnepelne. Ünnep! Nehéz műfaj ez. És még akkor is kenyérrel, ha ő kővel. Hátha ő is rákap a kenyér ízére. Csótó László: Rajz a mutatványoshoz (tus)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents