Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-30 / 252. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 30. Szombati vendég 9 Ennio Morricone: „Az én tudásom alkalmazkodni képes bármilyen stílusú filmhez, ha abban van valami, ami felizgat és komponálásra késztet...” Mindig abból indul ki, ami a filmben történik Ötször jelölték már Oscar- ra. A Mennyei napok, a Misszió, az Aki legyőzte A1 Caponét és a Bugsy után legutóbb a Giuseppe Tornatore rendezésében készült Malena zenéjéért. Ez utóbbit Szabó István állandó munkatársa, Koltai Lajos fényképezte. Ennio Morricone, a világhírű olasz komponista ekkor találkozott először az ugyancsak világszerte ismert és elismert magyar operatőrrel, majd Az óceánjáró zongorista legendájában - rendező ismét Torna- toré! - másodszor dolgoztak közös produkcióban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Harmadszorra most kerültek újra munkakapcsolatba. Most, amikor Koltai Lajos a Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalanság című regényét vitte filmre. Az operatőrből elsőfilmes rendező lett, aki Ennio Morricone szavai szerint rendkívül szép, kiérlelt, érzelemdús és Oscar- esélyes filmet készített. A frissen vágott anyagot római lakásában látta először az olasz zeneszerző, s hogy valóban az jöjjön át a vászonról, amit ő komponált, négy napon át a Magyar Rádió 22-es stúdiójában ő irányította a zenei felvételeket. Ez a páraüan, szívet-lelket megérintő anyag a jövő év elején CD-n is forgalomba kerül a világban, tovább növelve ezzel a Mester amúgy is óriási népszerűségét. „Komoly fűmhez komoly zenét írtam - nyilatkozta a rendező. - A történelmi helyzetnek megfelelő, fájdalmas, szomorú és nosztalgikus zenét, amely reményeim szerint pontosan kifejezi a második világháború koncentrációs táborát megjárt kamaszfiú és társai belső világát.” Kávészünet a rádió folyosóján, nem sokkal tizenegy után. Morricone egykedvűen veszi tudomásul: ebédszünetét megkurtítva interjút fog adni. Most mutatott be neki tolmácsa és asszisztense, Vészi János filmrendező, aki finoman és gyorsan közli velem: a Mester csak olaszul hajlandó beszélni, nem szereti, ha zseniként kezelik, dühbe gurul, ha valaki korunk Mozartját vagy korunk Verdijét látja benne, a Sors- talanságról már mindent elmondott, amit közölni akart a repülőtéri sajtótájékoztatón, tizenöt percnél tovább ne fárasszam őt, és inkább csak rövid, tömör kérdéseket tegyek fel neki. Fél szemmel oda- pislantok a Mesterre, a világ egyik (számomra) legjelesebb filmzeneszerzőjére. Gondolataiba merülve néz maga elé, három lépésre Koltai Lajostól. Arcát tenyerébe temetve kávé és cigaretta nélkül tölti el a rövidke szünetet. Bent, a stúdióban ugyanez a kép fogad, amikor beültetnek. Morricone fél arcát eltakarva szótlanul nézi a film egyik döbbenetes jelenetsorát, amikor a német tiszt (Zsótér Sándor megformálásában) a főhős Köves Gyuri sorsáról dönt a szerelvény mellett. Hatan ülnek a monitor előtt. A mester, két magyar és egy olasz munkatársa, Koltai Lajos és Vészi János. Morricone szavam kívül senkiét sem hallom. Vagy mert csak a tekintetek beszélnek, vagy mert mindenki csak fülbe súg. Különös hangulat. Megmozdulni sincs bátorságom a széken, hiszen nem tudhatom, mit várhatok tőle. Hatszor, hétszer, tizenkétszer is láthatom ugyanazt a képsort, míg a Mester „aláteszi” az oda illő zenét, és azt mondja: „Mehetünk tovább!” Nincsenek fölösleges szávak, mint ahogy elnyújtott dallamok sem. Most érzem, micsoda különbség ugyanazt a jelenetet zenével és zene nélkül látni, mit és mennyit tud hozzátenni a képhez egy páratlan beleérzéssel megkomponált gyönyörű motívum. Az olasz hangmérnök, akivel Morricone évek óta e- gyütt dolgozik, pontosan tudja, mikor melyik hangszert kell kiemelni, a háttérbe tenni vagy teljesen eltüntetni. Negyed hangokat képes változtatni a komputeren. Egyetlen szempillantással különböző variációkat kínál a Maestronak. Aztán együtt mérlegelnek a rendezővel. Még a szünetet is másodpercnyi pontossággal állítják be. Ennio Morricone. Zenei tehetsége már hatéves korában megnyilvánult. A rádióból hallott dallamok hatására elkezd komponálni. Mario Morricone, az édesapa Róma éjszakai klubjaiban és kabaréiban fújja. Nem éppen jövedelmező az állás, de valahogy mégis megél belőle a család. Nehéz helyzetbe akkor kerülnek, amikor a fiú elkezdi tanulmányait a Santa Cecilia Konzervatóriumban. Az ifjú Morricone azonban segít a szülőkön. A négy évet - kiemelkedő tudásának köszönhetően - kettőre csökkenti. Előbb a trombitát veszi kezébe, majd elkezdi zeneszerzési tanulmányait. És attól a naptól fogva, hogy álláshoz jut, kettős életet el. Éjszakánként beugrik egyre többet betegeskedő édesapja helyébe, vagy különböző zenei stúdióknak dolgozik, nappal pedig tanul. 1956-ban házasságot köt, és csakhamarjönnek a gyerekek. Elsőszülött fia, Marco egy vállalatnál dolgozik, lánya, Alessandra kórházi orvos, második fia, Andrea kamarazenekarban játszik és zenét szerez, legkisebbik fia, Giovanni pedig filmrendező. Trombitajátékát Morricone kezdetben dzsesszklubokban szólaltatta meg, később a rádióban, majd az olasz televízióban dolgozott. Mario Lanzától Rita Pavonéig számos jeles olasz énekesnek hangszerelt dalokat. Filmzenét a hatvanas évek legelején kezdett el komponálni. Első nemzetközi sikerét, immár filmzeneszerzőként, 1964-ben, Sergio Leone Egy maréknyi dollárért című alkotásával aratta. Azóta nagyon sok film színvonalát emelte lenyűgöző dallamaival, s olyan rendezőkkel került szoros kapcsolatba, mint Bernardo Bertolucci, Pier Paolo Pasolini, Franco Zeffirelli, Brian DePalma, Roman Polanski, Oliver Stone, Berry Levinson vagy a már említett Tornatore. A Huszadik század, A hold, a Hamlet, a Canterbury mesék, a Dekameron, az Ezeregyéjszaka virágai, a Volt egyszer egy Vadnyugat, A szerelem tiltott ösvényein, a Volt egyszer egy Amerika, a Lolita és még jó néhány alkotás az ő nevével lett fényesebb. Szerzeményeiben gyakran alkalmaz reális hangokat - sírást, füttyszót, állati hangokat. A Nevem: Senki című filmben egy olasz népdalt adott sajátos feldolgozásban a világnak, de bátran nyúlt már Mahler és Wagner zenéjéhez is. Nevéről sokaknak ma is a spagetti- western jut eszükbe, Morricone azonban a film világának sokoldalú mestere, hiszen nincs olyan műfaj, amelyben még nem alkotott volna maradandót. Kanapé a stúdióban. Morricone fürkésző tekintete. Hátradől. Most látom először igazán közelről. November 10-én lesz hetvenhat éves. Nincsenek fölösleges mozdulatai. Nem gesztikulál. Hangja sem árulkodik nagy erőről, az olaszokra jellemző heves vérmérsékletről. Ebédszünetéből a szünetét velem kezdve finoman biccent, hogy kérdezzem. Megrendítő ez a zene, amelyet most többször is meghallgathattam. Szinte gyóntatja az embert. Ez a célja? Hogy lelki önvizsgálatra késztesse a nézőt? Én mindig abból indulok ki, ami a filmben történik. Számomra az a mérvadó. A zenének pedig a történéssel együtt kell mozognia. A regényt is olvasta vagy csak a forgatókönyvet? A Sorstalanság olaszul is megjelent, így volt lehetőségem elolvasni a könyvet. Tetszett. Szerettem. A film azonban sokkal jobban megfogott. Igaz, hogy a művészeti eszközök közül a szó a legfényesebb, hangjai is inkább kínt, fájdalmat és keserűséget hordoznak. Mindenképpen azt akartam, hogy a Sorstalanság zenéjéből „kihallatsszon” a hamisítatlan magyar hangszer. Egy magyar film zeneileg is megkívánja a magyar jelleget. Azt viszont semmiképpen nem szerettem volna, hogy túltengjen benne a cimbalommuzsika. A holoka- uszt-történet sem csupán a magyarokról szól, abban is több nép sorsa van jelen. Ilyen értelemben tehát a cimbalom sem léphet előtérbe, csupán egyetlenegy szólamot kaphat. A hangzás miatt. A pánsíppal ugyanez a helyzet? A pánsíp a főszereplőt, Köves Gyurit szimbolizálja, és a többiekhez való viszonyát. De hogy miért éppen ezt a hangszert választottam neki? Nem is tudom... egyszerűen ez jutott eszembe róla. Érdekes hangszer a pánsíp. Sűrítetten, vagy ha úgy tetszik: kiszínesítve érvényesíti a motívumot. A vidámság mellett a szomorúság is Ez csak a látszat. Ez nem érzelmi luxus kérdése. A Volt egyszer egy Vadnyugatban a történet miatt jutott ekkora szerephez a szájharmonika. Nem azért, hogy jobban szeretem, mint valamelyik másik hangszert. Ott egy kisfiú, aki addig tartja a vállán állva a testvérét, amíg a fáradtságtól össze nem csuklik. S amint összeesik, meghal a bátyja, hiszen ott volt a kötél a nyakán. De amíg áll a kisfiú, a szájában a harmonika, abba lélegzik, és azon keresztül veszi a levegőt, miközben a hangszer azt a hangot adja ki, amit én megírtam. Ami azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy akár öt percig szerettem volna a szájharmonikát az életemben. Csak a forgatókönyv ezt hozta ki belőlem. Az Egy maréknyi dollárért című filmben van egy óraszerkezet. Egy zenélő doboz, amely a film része. Azt sem én találtam ki. Pusztán a zenét, amely megszólal benne. Mit szeret jobban a munka során? Ha a rendező pontosan semmi oka nem volt, hogy leváltsa őt, és velem dolgozzon. Amikor Nino Rota meghalt, nagyon sokan felajánlkoztak Fellininél. A kiadóm azt mondta akkor, hogy én vagyok az egyetlen zeneszerző, aki nem kínálkozott fel neki. Nem szeretek ugyanis cserejátékos lenni. Arról nem is beszélve, hogy annak, aki végérvényesen Nino Rota helyébe lépett volna, ugyanazt kellett volna produkálnia, mint neki. Márpedig két egyforma művész nincs a világon. A zeneszerzők között is kevés az olyan, mint ön, aki a horrortól fogva a szerelmi történetig minden műfajba belekóstolt már. Ezek szerint boldogan vállal bármit? Engem nem a film stílusa, zsáne- re érdekel elsősorban, hanem az, hogy milyen új megoldásokra, kihívásokra ad lehetőséget. Az én tudásom alkalmazkodni képes bármilyen stílusú filmhez, ha abban van valami, ami felizgat és komponálásra késztet. Ez is egy módja anmert az mindenkihez eljut, a film azonban sokkal összetettebb. Ott a szó mellett a kép és a zene is hat az emberre. Vannak szerzők, akik csak azután kezdenek el komponálni, amikor már elolvasták a forgató- könyvet. Mások kivárják a kulcsjeleneteket, amelyek inspirálják őket. Az ön fejében mikor születnek meg az első dallamok? Amikor a rendező akarja. Van, aki már a forgatás elkezdése előtt elkéri tőlem a zenét. Mások akkor mondják el, mit várnak tőlem, amikor már javában dolgoznak. De arra is volt már nem egy példa, hogy a rendező közvedenül a keverés előtt szólt, hogy szüksége lenne a munkámra. Engem ez sem zavar. Gyorsan dolgozom. Itt most két hangszernek adott főszerepet. A pánsípnak és a cimbalomnak. A pánsípnak drámai ereje van. A cimbalomból mi, magyarok elsősorban a derűt, a vigalmat halljuk meg. Ebben a filmben azonban a cimbalom ott lakozik benne. A mélységes dráma. A pánsíp népi hangszer, a Sorstalanság pedig a népek közösségét mutatja meg egy kiélezett drámai helyzetben. A cimbalom mellett, jelképes formában, így szólalnak meg más népek is. Eredetét illetően a pánsíp román hangszer, de mint tudjuk, hasonlít például a görögök bambuszból készült furulyájához. Ez is régi, az is régi. De a chileiek és az olaszok is használják. Szerintem a világ összes etnikai karakterű zenéjéhez kiválóan alkalmazkodik. Mi itt egy civilizált formájú, kifinomult hangzású pánsípot használunk, nem pedig egy nyers, naiv módon megszólaltatott hangszert. Hogy milyen regiszterben szólal meg, az pedig attól függ, hogy mekkora a síp. Kicsi vagy nagy. A Volt egyszer egy Vadnyugatban a szájharmonikának adott nem kis rangot. Megengedheti magának egy zeneszerző azt az érzelmi luxust, hogy minden filmjében egy más hangszert emel ki a többi közül? vázolja, hol, milyen zenét szeretne hallani a filmben, vagy ha teljes mértékben önre bízza a döntést? Az alkotói szabadság fokát mindig egy beszélgetés határozza meg. Olyan zeneszerző nincs a világon, aki a rendezői elvárástól függetlenül nekiáll, és olyan muzsikát komponál, amilyet ő akar. Ez nem így működik. De találkozott már rendezővel, aki olyan fokon instruálta, hogy a legszívesebben otthagyta volna? Volt ilyen. Nem engedett önállóan gondolkozni. Felálltam, és otthagytam. Én annyira szeretem a szakmámat, hogy nem tudok és nem is akarok pusztán végrehajtó lenni. Pasolinival, Bertoluccival, Sergio Leonéval többször is dolgozott. Fellinivel egyszer sem. Hogyan tudták elkerülni egymást? Federico sokkal korábban találkozott Nino Rotával, mint velem. Nagyon jó barátok voltak. Bíztak egymásban. Federicónak tehát nak, hogy ne unatkozzak. Egy idő után ugyanis ez már komoly veszély lehet. Mi jelent nagyobb kihívást, miben érez nagyobb provokatív erőt? A csendben, vagy ha például egy hatalmas tömegjelenethez kell zenét szereznie? Ilyen alapon sosem teszek különbséget két jelenet között. Ha jó, amit a rendező elém tesz, akkor az mindig inspirál, és ennyi év után is élvezettel komponálok hozzá muzsikát. Korunk legjelesebb rendezőivel dolgozott, és ma is a legjobbak hívják. Van valaki a legnagyobbak között, akivel még nem hozta össze a szerencséje? Hogy kivel szeretnék még közös filmet készíteni? Ezen a kérdésen én sosem töprengek. Válasszak egy nevet, és menjek oda hozzá, hogy ne haragudj, úgy szeretnék veled dolgozni, adj egy kis munkát?! A rendező akarjon velem dolgozni! Egy olyan rendező, aki egyedül az én zenémre vágyik. „Az alkotói szabadságfokát mindig egy beszélgetés határozza meg... ” (Oláh Csaba felvétele)
