Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-23 / 246. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 23. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ OLASZ SAJTÓ Kompromisszumot jelenthet a Buttiglione-ügyben, vagyis az Európai Bizottság megszavazásának kérdésében az olasz sajtó szerint Jósé Manuel Durao Barroso leendő bizottsági elnöknek az a javaslata, hogy vezetésével négytagú direktórium állna fel az igazságügyi és diszkriminációs kérdések felügyeletére, s ennek természetesen nem lenne tagja az igazságügyi, szabadságjogi és biztonsági posztra jelölt, ultrakonzervatív nézeteket hangoztató olasz politikus. A milánói Corriere della Sera című lap annak ellenére esélyt lát a megállapodásra, hogy az európai szocialisták és liberálisok elvetették egyelőre ezt az indítványt, amely lehetővé tenné a mélyen hívő katolikus Rocco But- tiglione biztosi elfogadtatását, pontosabban az egész testület megbízatásának megszavazását. Az újság kiemeli, Buttigli- one levélben bocsánatot kért a bizottsági meghallgatásán elhangzott, a homoszexuálisokat és a nőket sértő kijelentéseiért. A La Stampa is úgy látja, hogy a Buttiglione felügyeletével megbízott biztosi direktórium megfelelő garanciát jelenthetne, s megteremtheti az egyezség lehetőségét, hiszen Barroso egyértelműen leszögezte, nem akar alkotmányos válságot. Az olasz lapnak nyilatkozó Francesco Ru- telli, a balközép Margherita pártvezetője szerint Buttiglione bocsánatkérése és a direktóriumra vonatkozó javaslat csak „kozmetikázása a dolgoknak, más megoldást kell keresni”. A La Repubblica ugyancsalt lát még lehetőséget a brüsszeli kompromisszumra, igaz, rendkívül részletesen ismerteti az olasz homoszexuális szervezetek által összeállított, s Brüsszelbe küldött Buttiglione-dossziét, amely évekre visszamenőleg összegyűjtötte a katolikus professzortól származó, a kisebbségekre tett sértő megjegyzéseket és kirohanásokat. Brüsszeli csillagok (Lukács Zsolt rajzaj HÉTVÉG(R)E T. Ház, mennyi a mennyi? Egyre inkább félni kezdek magamtól, mert úgy tűnik, a jövő eseményeit képes vagyok befolyásolni. NAGY ANDRÁS Szerdán délben még nyugodtan leírom, hogy nálunk mennyire szerencsétlenek meg bénák a terrortámadások, erre este valaki füstbombát dob az MKP székházába. A múlt héten arról írtam, hogy a következő koalícióba talán be fogják venni a HZDS-t, erre Nyitra megyében már megkezdődik a mozgolódás, a jobboldal egy része összeborulni készül Meciarékkal. A gond az, hogy én még azt hittem, hogy az MKP-t nem akarják kisakkozni, most meg már regionális magyarellenes koalícióról beszélnek. Ivan Gasparovic első száz napja után mindenki azt magyarázta, az államfő mennyire visszafogott, próbált mindenkivel jóban lenni, nem nehezíti túlságosan a kormány és a koalíció munkáját. Kellett ezt leírni, az államfő azonnal visszaadta az egészségügyi reform- csomagot. Még szerencse, hogy a parlamentben működnek a dolgok, mármint a meggyőzősdi, így a héten komolyabb gond nélkül sikerült elegendő szavazatot biztosítani. Ezzel már komolyan csak az a gond, hogy most már senki sem tudja igazán, ki a koalíciós és ki az ellenzéki. Mármint képviselő. Mert ezekből is több kategória van most. Ugye, van a négy koalíciós partner - elvileg tűzön-vízen át együtt. De csak elvileg, mert, mondjuk, Nyitra megyében már nem annyira, ott a választóvonal egy kicsit eltolódik. Az, hogy a megyei politikusok egy része egyben kormánypárti honatya is, különösebben nem zavar senkit, a skizofrénia nálunk is lehet népbetegség. Aztán van három ellenzéki párt. Illetve több, de három tuti. A HZDS-től az elmúlt egy évtizedben már megszokhattuk, hogy képviselői egy komoly részét a ciklus végére mindig elveszíti. De eddig olyan nem volt, hogy ellenzéki pártként valamelyik kormánypárttal kokettáljon. A Smer és Szlovákia Kommunista Pártja még valamelyest kompaktnak mondható, de a bolsevikektől is lépett már ki elvtárs, aki bár még független, de azért a kormány felé kacsingat. Fi- cóéknak meg van olyan képviselőjük, aki gond nélkül megszavazta a teljes egészségügyi reformot. A független képviselőkről akkor most talán ne is beszéljünk, ők a régiójuk érdekében... tudjuk, mindent. És akkor még itt van a Szabad Fórum, amely hol így, hol úgy szavaz, de még akkor sem egységesen, mert Ivan Simko még ezen a párton belül is kisebb belső ellenzéket képez. Nem véletlen, hogy egy ideje már senki sem beszél itt számokról, szerintem egyetlen honatya, de még maga a kormányfő sem tudja biztosan megmondani, mennyi most a kormány- párti, s mennyi az ellenzéki képviselő. Végül is, talán mindegy. Komolyabb gond nélkül sikerült elegendő szavazatot biztosítani HETI GAZDA(G)SÁG Értékeket alkotunk, de pénzt még nem keresünk SIDÓ H. ZOLTÁN Azt mondják, a pénz nem minden. De még mennyire, hogy az! Szlovákiában például olyan csodára képes, hogy kezdünk leszokni a sörről, miközben mázsaszámra vásároljuk a könyveket. Persze, van abban némi turpisság, ha a söröskorsók zörgését elnyomja a könyvlapok diszkrét zizegése. A Szlovák Sör- és Komlógyártók Szövetségének e heti bejelentése szerint tavaly augusztus óta 15 százalékkal visszaesett a sörfogyasztás, s ha a hanyatlás tovább folytatódik, akkor az ágazat kapacitásának felét is leépíthetik. Másrészt a józanság útjára lépő nép hétfőn egyetlen rohammal 150 ezer példányt szerzett be Umberto Eco A rózsa neve című történelmi-bűnügyi-filozófiai indíttatású vaskos könyvéből. Még mielőtt az egészséges életmódot hirdetők a kezüket dörzsölnék, jelezzük: mindössze arról van szó, hogy a pénzügyi tárca hirtelen támadt szűkös anyagi helyzetében tavaly nyáron radikálisan megemelte a sör adóját, így a drágább folyékony kenyér iránt megcsappant a kereslet, A rózsa nevét viszont kiadónk, a Petit Press ingyen osztogatta, ezért belőle az is vitt, aki csupán szerény házikönyvtárát akarta vele feldobni. Majd ha a jövő héten a sorozat második részeként megjelenő, Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című komor regényéből is 150 ezer darab fogy el - már 185 koronáért -, akkor elmondhatjuk, valóban jó irányban alakul az értékrendünk. Még mindig a pénznél maradva: a Szlovák Autóbusz-közlekedési Vállalat tömegközlekedési eszközei szerdán és tegnap éles dudálással figyelmeztettek tarthatatlan anyagi helyzetükre. Miközben a benzin és gázolaj ára soha nem tapasztalt magasságokba szökött, addig a diákok, nyugdíjasok viteldíját és egyéb szociális jellegű kedvezményes jegyek árát államilag szabályozzák, azaz tilos önkényesen emelni. Az autóbuszközlekedési vállalatok többségét ugyan privatizálták, azonban a magáncégek bilincsben táncolnak: a világpiaci árhatások egyre nagyobb kiadásokat okoznak nekik, viszont az állam nem engedi, hogy ők is piaci módon viselkedjenek. S ha ez még nem lenne elég, a busztársaságokkal már az első osztályú műutak használatára jogosító sztrádamatricákat is megfizettetik. Jövőre ugyan kapnak az államtól egymilliárd koronás dotációt, azonban ez csupán 2,5 százalékkal több, mint egy évvel korábban, miközben a vasúti személyszállítás dotációja 2005-ben 22 százalékkal emelkedik. A hosszabb távon tarthatatlan helyzet miatt most csak dudáltak, ám mi lesz, ha megkezdődik a járatok ritkítása, a 18 óra után induló buszok számának megtizedelése? Mert hiába lesz rövidesen autógyártó nagyhatalom Szlovákia, ha az ingázó lakosság jelentékeny része nem engedheti meg magának a személygépkocsival való rendszeres közlekedést. Márpedig, akár a törvényesség határát is súrolva, autógyártó hatalommá válunk. Ján Slota zsolnai polgármester hadvezérhez méltó gesztikulációja mellett éppen egy hete indultak meg a munkagépek, hogy két hónapos késés után megépítsék a Hyundai/KIA gyárát. A beruházáshoz szükséges teljes földterületet ugyan még nem sikerült fölvásárolni, ehelyett pereskedések sora és állami kisajátítások övezik Szlovákia legújabb kori történetének eddigi legnagyobb invesztícióját. A pozsonyi Volkswagennél ennél jóval kellemesebb gonddal néznek szembe: a kisebb szakmai tudást és hozzáadott értéket képviselő Seat Ibiza gépkocsik gyártását visszazsuppolják Spanyolországba, Dévényújfalu pedig készülhet az Audi terepjárók előállítására. A szlovák főváros lassan a dzsipgyártás Mekkájává válik, hiszen már most is az itteni futószalagokról kerülnek le a Porsche Cayenne és a VW Touareg masszív terepjárók. A hazai utak állagát ismerve bizony nálunk is elkelnének ezek az elnyűhetetlen járművek, ám ha a pénztárcánkba pillantunk, rögvest kiderül: komoly tudást igénylő értékeket megvalósítani már tudunk, azonban pénzt keresni még nem. VENDÉGKOMMENTÁR Tűnődés Szaharákon BODNÁR GYULA Az ember már csak olyan, hogy amikor bepillant egy babakocsiba, és ott lent a puha mély melegében csöppnyi gyermeket lát békésen aludni, vagy végigjátszik egy délutánt unokáival, elvarázsolva eredeti szófűzéseiktől, jelnyelvi bravúrjaiktól, a holnapjukra is gondol. És ilyenkor bizony nem teljesen felhőtlen az öröm, szinte naponta érkeznek kedvezőtlen prognózisok a világ holnapjáról. Hogy az Északi-sarkvidéken gyorsabban olvad ajég; hogy az európai partokat pedig ellepi a víz, ugyanakkor a kontinens belseje sivatagosodni kezd; hogy a Kilimandzsáró híres hava tavaly óta nem létezik, hacsak valamilyen csoda nem történt időközben, a Szahara viszont évenként négy kilométert halad dél felé? Mi e tájakon viszonylagos biztonságban legfeljebb addig érezhetjük magunkat, amíg él hazájában, Alaszkában mínusz tíz fokos testhőmérsékletével a leghidegebb állat e földön, a jégféreg. Ha kipusztulna, rajtunk akkor az Európai Unió sem segít. Persze, van, aki keveset vagy éppen semmit nem remél, ismerve ezt az országot, ismerve az unión belüli gazdasági, migrációs és egyéb feszültségeket, melyek között hovatovább egyre nagyobb gondot okoz az elöregedés, a népességfogyás. Sajnos, újabban nálunk, a magyarság köreiben szintén kevésnél is kevesebb gyerek születik, sőt mint lapunk e heti egyik cikkének feleimében olvastam, a Kárpát-medencei magyarok száma a kilencvenes években mintegy háromszázezer fővel csökkent. Az okok sokfélék, a fogyasztói társadalom nyugatról importált szokásaitól kezdve, az individualizmus e téren is megnyilvánuló jelenségein át, a gyermekvállalási kedvet elősegíteni hivatott körülményekig, szociálpolitikai gyakorlatig. Egy magyarországi felmérés szerint még nem olyan régen a megkérdezett fiatalok három százaléka nem akart gyereket, ma a húsz százalékuk. Ha rajtuk múlik, vagy mondjuk úgy, a természetes szaporulaton, a legutóbbi népszámláláskor Magyarország lakosainak száma nem éri el a tízmilliót. A határon túliak „segítettek be”, mintegy háromszázezren, főként az erdélyiek, nagyobb számban már a nyolcvanas évek elejétől kezdve. Igen, ez egyben azt is jelenti, hogy a határon túli magyarok fogyásában nagy szerepet játszott az áttelepülés - Magyarországra. Sokan meg itt sírnak, bár a könnyeknél engem jobban zavar, hogy némelyek nemzeti hevülettől vezérelve onnan szólnak át, hogy maradjak a szülőföldemen. Bács Ferenc egykori erdélyi színművész jut eszembe. Többen felrótták neki, nem szép dolog, hogy elhagyta Erdélyt, és Magyarországon telepedett le. „Aki azt mondta, nem szép dolog, az mind itt van már.” S lesznek még többen, és ugyanúgy elkerülnek más országokba, mennek a nagyvilágba, hogy haza sem jönnek, legfeljebb egyszeregyszer évente a szülőkhöz, nagyszülőkhöz, majd végül a sírokhoz. A szabad hazaválasztás, a szabad költözködés, a szabad gyermekvállalás jogát senkitől elvenni nem lehet. Ezért nehéz válaszolni Roncsol László egy hete elhangzott, költőinek tetsző kérdésére: „Lesz-e megújulni képes magyarság?” Miként pusztán csak tűnődni lehet azon is, merre vezet majdan a babakocsiban alvó csöppség vagy unokáim holnapi útja. JEGYZET Fidel elhasalása POLÁK LÁSZLÓ Hasra esett Fidel Castro, és ettől a világ jobban érzi magát. Persze, azonnal felsegítették a nagy darab embert. A szónoki tehetséggel vitathatatlanul megáldott Castro a pulpitusról lépett lefelé, illetve lépett rosszul. Azt mondják, ilyen korban már veszélyes dolog az esés. A 78 éves Castro, akinek szónoklatát a kubai állami televízió egyenesben közvetítette, a baleset után, szintén a kamerák előtt igyekezett megnyugtatni honfitársait. „Valószínűleg eltörtem a térdemet és a karomat. De egyben vagyok” - mondta az agg diktátor, és egyben közölte: kíváncsi az esésről készült fotókra. Nos, ha nem kerültek is minden világlap címoldalára, inkább a humoros, könnyedebb zsáne- rek közé, ám azért jól sejtette. Castro közölte a világgal, hogy begipszelve is tud szónokolni. • Na meg dolgozni. Állítólag azt sem engedte, hogy mentő vigye el, ebből arra a következtetésre jutott a világ, hogy nincs komoly baj. Illetve hát van komoly baj, Kubával. Amely or- szágocska meglehetősen magára maradt a szocializmussal, és amely szoci ott sem nagyon működik. Ezen természetesen mi, posztszocialista emberkék egyáltalán nem csodálkozunk. Castro ifjú korában, a kubai forradalom idején még szimpatikus is volt, mint általában, amikor Dávid harcba száll Góliáttal. A kubai forradalom idején Fidelnek és Chenek joggal szurkolt a világ. Aztán megszerezték Kubában a hatalmat, s a bipoláris világ idején a szovjet blokkhoz csapódtak, lett Kuba a Szovjetunió és a szocialista országok előretolt karibi helyőrsége. Fidel most majd a tizedik amerikai elnököt „fogyasztja”, igaz, még nem tudni, hogy ki lesz az, Kerry vagy Bush. Ebből viszont arra következtetni, hogy az USA-nak is szüksége van Castróra. A szovjet blokk eltűnt, csatlósaival együtt, a történelem süllyesztőjében, s Kuba magára maradt. Illetve van még Észak-Ko- rea, na de az messze van. A szolidaritási pénz támogatások, a béketábor felől guruló dollárok elapadtak. Egy kis Castro körüli réteg nagyon jól él, a kubaiak milliói viszont nyomorognak. S ahogy a szocializmusban dukál, a más véleményen lévőket börtönbe zárják. Egyáltalán nem csoda, hogy Castro meg csetlik-botlik. Már negyven éve.
