Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-02 / 228. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 2. »• mii 16 Riport Több mint négymillió ember lett a holokauszt áldozata, ebből csak az Auschwitz-Birkenau Koncentrációs Táborban több mint egymillió zsidó lelte halálát Az emberiség és a magyarság legnagyobb temetője véssél vagy benzininjekcióval végeznek vele. 1944 őszén már valószínűleg tudták az auschwitzi tábor lakói, mi vár rájuk a hatalmas kemencék melletti fürdőcsarnokban. Ekkor már mind a négy krematórium üzemelt Birkenauban, a négy gázkamrába egyszerre . két-kétezer embert zsúfoltak be, és a Sonder- kommando egész nap fuvarozta a holttesteket a kemencékhez. Hiába osztottak az SS katonák a fürdőzésre terelt raboknak szappant és törülközőt, az előttük járók kiáltozásaiból és halálsikolyából a kint várakozók, ha addig nem is hitték, ott már ráébredtek, hogy elérkezett a vég. A környéket beborította az égő hús émelygős szaga, de ezen kívül már semmi nem emlékeztetett arra a több százezer emberre, akiket férgek módjára pusztítottak el. 1944 őszén, amikor már elfogyott a gázosításnál használt Zyklon B, az SS tisztek gödröket ásattak, ezekbe több sorban lerakatták a hullákat, az egészet meglocsolták benzinnel és meggyújtották. Ebbe a lángoló pokolba októberben már élő embereket is belelökdös- tek, mert a halálgyár nem bírta a tempót - a németek tudták, hogy elveszítik a háborút, és nem akartak nyomokat hagyni maguk után. November elején megszűntek a szelekciók és a gázosítások, Himmler táborparancsnok utasítást adott a krematóriumok lebontására és több tízezer legyöngült foglyot gyalogmenetben hajszoltak az SS tisztek a Krakkó melletti Plaszówba, ahol az életben maradtak kőbányában dolgoztak. Auschwitzot 1945. január 27-én szabadította fel a Vörös Hadsereg, a katonák csak néhány csontig soványodott rabot találtak a barakkokban. Ők őrizték meg a rémséges gaztettek emlékét, nekik köszönhetően tudja az utókor, mi történt az eufemiszti- kusan munkatábornak nevezett Auschwitzban, és mi a szomszédos Birkenauban, ahol ha lehet, még mostohábbak voltak az élet- körülmények. Beszédes, szomorú tárgyak Az ugyancsak filmekből ismert kapun át sínek vezettek a tábor területére, ezek két oldalán sorakoztak a hosszú fabarakkok a kemény deszkapriccsekkel, középen egy téglából épített kályhával. Ivóvíz, csatornázás nem volt, a szinte kizárólag női foglyok szakadt rongyokban vészeltek át telet, nyarat - nem csoda, hogy a túlélési esély átlag alig két-három hónap volt. Az erőteljesebb, egészséges nők néhány hónap haladékot kaphattak a táborparancsnoktól vagy Mengele doktortól, de ez sem jelentette számukra a megmenekülést. Vagy írnokként alkalmazták őket a láger irodáiban és a szelekcióknál, később pedig mint súlyos titkok tudóit kivégezték, vagy az őrült Mengele kísérleti alanyai lettek. A halál angyalának nevezett orvos több ezer nőt sterilizált Auschwitzban úgy, hogy maró folyadé-. kot fecskendezett a méhükbe, a sötétszeműek szemébe peroxidot injekciózott és várta kékké válik- e, ikerpárból származó gyermekeket pedig különféle kínzásoknak tett ld és megfigyelte, hogyan reagál szenvedésükre az ikertestvérük. Az embertelen kegyetlenségnek olyan szimbóluma Auschwitz-Birkenau amelyet szavakban talán kifejezni sem lehet, egyszerűen látni kell. Látni kell a rengeteg cipőt, utazótáskát és kosarat, fésűt, fogkefét, borotvapemzlit, mert ezek valaha mind egy emberhez tartoztak, aki erre a borzasztó haláltúrára is úgy indult el, hogy otthon szépen felöltözött, megfésül- ködött és becsomagolta a legszükségesebb tárgyait. Kis lábaskában még elemózsiát is vitt az útra, talán-talán azt remélte, hogy ott is akad főznivaló és legszörnyűbb álmában sem hitte volna, hogy az egész életéből csupán ez a csorba mázas fazék marad meg ezredmagával egy vitrin mögött. De leginkább a műlábak és szemüvegek látványa ébreszti rá az embert, milyen tömegeket őrölt fel ez a gyilkos gépezet, hiszen szemüveget talán minden századik, művégtagot talán minden ezredik ember viselt. A németek ezeket is akkurátusán elrakták, éppúgy, mint a picike cipőcskéket, babaruhákat, vagy a gyermekáldozatok játékait - nem mintha bizonyítékot gyűjtöttek volna maguk ellen, csak éppen nem tehettek másként, mert számukra ebben az erkölcsi káoszban is a rend volt a legfontosabb. A zsidóviccektől a deportálásokig A szlovákiai holokausztról itthon máig is csak suttogva illik beszélni, elvégre győztes államként kerültünk ki a háborúból, és a katolikus egyház sem szereti, ha Ti- so páter vétkeit feszegetik. Pedig VRABEC MÁRIA Amíg az egyik csapat halottak kivonszolták a gázkamrából, hogy a tűzbe vessék, addig a másik már a szabadban vetkőzött az utolsó „zuhanyozás” előtt, a harmadikat pedig épp szelektálták a rámpán. Az utánpótlás folyamatos volt - ezekben a vészterhes napokban tízezrével érkeztek a zsidók Közép- Európából, főleg Magyarországról és közülük csak annak a húsz százaléknak volt halvány esélye a megmenekülésre, akit munkaképesnek nyilvánítottak. (Somogyi Tibor felvételei) némán tűrni verést, éhezést, betegséget, aztán késő estig gürcölni a gyárban répalevesen, néhány gramm komiszkenyéren - és közben imádkozni, hogy csak másnap is megadasson neki a lehetőség mindezt végigcsinálni, mert ha nem, akkor a halálraítéltek sorsára kerül. Aki olyan szerencsés volt, hogy a tábor orvosai munkaképesnek ítélték, az a jani- nagrubei szénbányában, a mono- witzi Buma-üzemben a gleiwitzi szénbányában, vagy a golleschaui cementgyárban dolgozott amíg bírt. Utána, így vagy úgy, a halál lett az osztályrésze, mert akit a betegek közé soroltak az legfeljebb abban reménykedhetett, hogy a gázkamra helyett tarkólöHatvan éve ezekben a napokban már nagyüzem volt az auschwitzi halálgyár - naponta nyolc-tízezer zsidót küldtek a gázkamrákba és égettek el. A végleges megsemmisítés kivitelezésére a táborba vezényelt Rudolf Höss táborparancsnok és Otto Moll, a krematóriumok parancsnoka olyan ütemet diktáltak, hogy a Sonder- kommando nem győzte eltakarítani a holttesteket. találni, mert a racionális világban nem is létezik. Azt sem értjük itt meg, hogyan válhatott néhány beteg elme fajgyűlölete nemzeti ideológiává, miért tudott tömegeket magával ragadni, és mi késztetett művelt, tehetséges embereket arra, hogy a halál technológiájának tökéletesítésére pazarolják tudásukat, mert a válasz a pszichiátria hatáskörébe tartozik. Auschwitzban csak emlékezni lehet, mély döbbenettel és szomorúsággal, és valami olyan felháborodással, amely egy életre érzékennyé teszi az embert mindenfajta kizáró, megkülönböztető ideológiával szemben. Lángoló pokol a földön A tábor bejáratánál a filmekből, felvételekről ismert kapu fogad a cinikus felirattal: Arbaif macht frei - A munka szabaddá tesz. Mi már tudjuk, hogy itt senkit nem tett szabaddá az embertelen gürcölés, de a frissen megérkezett deportáltak még reménykedtek. A német nemzet kulturáltságában, az egyetemes humanizmusban és legfőképp abban, hogy az, amiről akkor már világszerte beszéltek, a tömeges zsidóirtás egyszerűen nem lehet igaz. De csak néhány órába telhetett, és máris hatalmába kerítette őket a baljós sejtelem, hogy innen nem fognak élve hazakerülni, ettől kezdve pedig valóban csak keveseknek sikerült megőrizni a remény és az akarat picike szikráját. Az épületek betonpadlóját és a szűk priccseket nézve, ahol tízesével zsúfolták össze az embereket, a mindenkori látogató is elgondolkozhat azon, vajon ő meddig bírta volna. Meddig tudott volna hajnalban kelni, órákig ácsorogni az appelplaccon, Preco je o somar rí 11 Vészterhes, nyomasztó csend Ma Auschwitzban nyugalom és béke honol. Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy takaros skanzen - bár tudom, szentségtörés ezt a kifejezést használni a helyre, ahol több mint egymillió ártatlan embert végeztek ki. Mégis, ahogy megláttam a jól működő recepciót és információs szolgálatot, a német precizitással felépített téglaházakat és köztük a tisztára sepert utcácskákat, ez volt az első gondolatom. Addig, amíg nem érzékeltem, hogy van valami, ami ezt a helyet megkülönbözteti a világ összes többi múzeumától - a vészterhes, nyomasztó csend. Itt nem lelkesednek a látogatók a látványtól, nem mutogatják egymásnak a vitrineket, még fényképezőgép is csak ritkán kattan, mindenki némán, a gondolataiba merülve járja végig ezt a huszadik századi Kálváriát, amely után nem volt feltámadás és bűnbocsánat sem lehet soha. Aki keveset tud a holokausztról, azt megérinti a hely kísérteties szelleme, és aki úgy véli, eleget olvasott, hallott róla, az is csak itt, szemtől szemben a valósággal döbben rá, hogy valóban voltak fabarakkok, zárkák, kivégzőhe- lyek, kemencék és tömegsírok, és hogy mindezt a borzalmat emberek találták ki embertársaik elpusztítására. Aztán miután megalázták, sárba tiporták és megölték az aznapra kimért emberadagot, hazamentek és talán el- érzékenyültek egy szép dallamon, vagy nagy műgonddal asztallábat faragtak az elégetett rabok csontjaiból. Auschwitz valósága erről is, vagy inkább elsősorban erről szól. Nem a történelmi tényekről és a sokkoló számokról, hanem a mögöttük megbúvó sorsokról - rabokéról és őrzőikéről egyaránt. Mert minden priccsen egy más életről álmodó Weis Manfred és egykor boldog Goldmann Sára feküdt, és minden parancsot egy valaha ártatlan gyermekként születő Rudolf Höss vagy az orvosi esküt ifjúkorában komolyan gondoló Josef Mengele adott ki. Arra, a kérdésre hogy a zsidók millióinak miért kellett szenvedniük, Auschwitzban sem lehet választ w»>o *#»* sí RMtrfll n» aíj **♦*!»# töm*» *» mmUvi. *t rm no* i «*•«»• Mi*rHt »»».,*!•- tkutofnotil moll toMo tömör aoftöf ttrwIHity HH»r* ta iftu *•* >•(*«* okul'*»* )«vM *k« •*»*«* pokrm.
