Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)

2004-10-02 / 228. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 2. Riport 17 a szlovák bábállamban nemzeti ideológia, papokat és ateistákat, állami tisztviselőket és gyári mun­kásokat, tehetős városi polgáro­kat és falusi parasztokat összefo­gó közös nevező volt a zsidóellen- esség. A holokauszt itt sem a va­gonajtók csapódásával, hanem a zsidóviccekkel, a demagóg újság­cikkekkel, jelszavakkal kezdő­dött. A harmincas évek végére ez az agymosás már olyan méreteket öltött, hogy a lakosság többségé­nek eszébe sem jutott felháborod­ni a rasszista és ízléstelen propa­gandán. A napilapokban rendre jelentek meg az egyszerű nép val­lomásai arról, mennyire várták, hogy végre megszabaduljanak a rajtuk élősködő zsidóktól, a köz­tereket ellepték a „Szlovákia csak a zsidók nélkül lehet boldog!” szövegű és az izraelitákat kifigu­rázó plakátok. Az egyik ilyen kari­katúra például egy szemüveges szamarat ábrázol, amint a gazdá­ja által nyújtott takarmányt eszi, de az ábrát rögtön meg is magya­rázza a következő szöveggel: „Miért szamár ez a szamár? Mert hisz a zsidónak. A zsidó zöld szemüveget adott a szamárnak, és a szamár azt hiszi, hogy a zsi­dó az erszényéből friss, zöld fü­vet ad neki. A valóságban ez a szamár forgácsot eszik, ami a zöld szemüvegen át zöld takar­mánynak tűnik számára.” Azt hi­szem, ehhez nem kell kommen­tár és ez a remekmű még az ár­tatlanabbak közül való. A propa­gandamesterek nem riadtak vissza a direkt szájbarágástól sem. Azt, hogy miért kell a zsi­dóknak munkatáborokba menni­ük, így hozták a nemzet tudtára: „Nem szaladnak el a munka elől! Végre eljött az ideje, hogy a zsi­dókat is munkára kényszerítjük! Eddig igyekeztek kibújni min­dennemű kötelező munka alól, egyszer a szanatórium, másszor a külföldre szökés volt az, ami­nek meg kellett volna őket men­tenie a munkától. De egyik sem segített, végre minden zsidó dol­gozni fog, úgy mint más embe­rek. A szlovák éberségnek és ha­tározottságnak köszönhetően hamarosan jóvá tesszük a zsidók által a szlovák nemzeten elköve­tett igazságtalanságokat!” Ter­mészetesen ehhez is tartozott egy, a munka elől menekülni igyekvő kaftános, pajeszos zsidót ábrázo­ló rajzocska. Ilyen felkészítés után nem csoda, hogy amikor az első zsidó csoportokat a vasútállomá­sokra terelték, kevesen éreztek részvétet irántuk. Azok, akik való­ban tehettek volna valamit az ér­dekükben, inkább arra gondol­tak, hogyan tudnák minél hama­rabb megkaparintani itthon ha­gyott vagyonukat. Jegyzőkönyvbe vett borzalom 1942. április 29-től folyamato­san érkeztek a transzportok Pop- rádról, Zsolnáról és a szeredi gyűjtőtáborból Auschwitzba, és minden transzportot azonnal sze­lekció követett. 1942 júliusában 3695 szlovákiai férfit regisztrál­tak, az augusztus 15-i létszámel­lenőrzés idején kilencven százalé­kuk már nem élt. 1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők. A16 és 30 év közötti fi­atal lányok, asszonyok vala­mennyien Kelet-Szlovákiából származtak. 1943. március 25-től október 20-ig 57 transzport indult el Szlovákiából 57 752 zsidóval, közülük 19 transzportot, 18 746 személyt Auschwitzba vittek. A második deponálási hullám so­rán 1944. szeptember 30-tól no­vember 2-ig öt transzport indult el Szeredből 7436 zsidóval - alig kéttucatnyian maradtak életben közülük. Pedig talán még az utol­só hónapokban is lehetett volna tenni valamit, ha a nagypolitika formálói és az egyházi hatalma­sok jobban odafigyelnek, hiszen 1944 őszén már senki nem véde­kezhetett azzal, hogy nem tudta, mi történik a koncentrációs tábo­rokban. Ha máshonnan nem, az Auschwitzi jegyzőkönyvből rész­letes tájékoztatást kaptak az egész tábor szerkezetéről, a sze­lekciókról, a foglyok kategóriákba sorolásáról, életkörülményeiről és kivégzéséről is. Ezt a dokumentu­mot két szlovákiai zsidó, Rudolf Vrba és Jozef Lánik írta le, miután 1944. április 7-én megszöktek Auschwitzból. Skalité községben egy szlovák földműves bújtatta őket, majd felvették a kapcsolatot a zsidó ellenállás képviselőivel és leírtak mindent, amit a táborban tapasztaltak. Az eredetileg német nyelven íródott auschwitzi jegy­zőkönyvről magyar fordítás is ké­szült, ami eljutott több prominens személyiséghez, valamint a köz­élet szereplőihez, de a magyar zsidóság tragédiáját már nem tudta megakadályozni. Magyar tragédia Az Auschwitzban megölt egy­millió százezer zsidó közül min­den harmadik magyar volt, a ho­lokauszt több mint négymillió ál­dozata közül pedig minden tize­diket az akkori Magyarország te­rületéről deportálták. 1944. júni­us 7-ét követően 28 nap alatt összesen 289 ezer magyar zsidót zsúfoltak be a marhavagonokba ­többet, mint az auschwitzi halál­tábor létezésének addigi har­mincegy hónapja alatt összesen őket július 11-ig még további 148 ezren követték, így jött ki a rette­netes végső adat: Auschwitz-Bir­kenau 437 ezer magyar zsidó éle­tének utolsó állomása lett. Az ő emléküket őrzi a 18-as barakkban látható magyar állandó kiállítás, amelyet idén április 15-én nyitot­tak meg, a 2002-ben bezárt tárlat helyén. A kiállítást rendező Varga László koncepciója az volt, hogy képekkel, történetekkel hasson a látogatóra és annak is legyen né­mi benyomása a magyar holoka­uszt egy-egy szegmenséről, aki nem nézi végig az egészet. A kiál­lító teremmé átalakított barakk­ban az első zsidótörvényektől a nyilas hatalomátvételen, a mun­kaszolgálatokon és gettókba tere­lésen át egészen az utolsó transz­portokig követhetjük az áldoza­tok útját, s közben ismerős nevek­kel, arcokkal, történetekkel is ta­lálkozunk. Ilyen Radnóti Miklós, aki a bori munkatáborban írta legszebb verseit az imádott Fanni­hoz, vagy Jákob Lili, aki megtalál­ta és megmenekítette az egyik kárpátaljai transzport sorsát me­görökítő fényképsorozatot, az Auschwitz albumot. Lili 1926-ban a kárpátaljai Bü­kén született, apja Mordecháj ló­kereskedő volt, anyja Eszter ott­hon nevelte hat gyermekét. Ami­kor a zsidótörvények alapján be­vonták az apa kereskedői enged­élyét, a tizenhét éves Lili Buda­pesten, a zsidó árvaházban vállalt munkát és keresetét hazaküldte a családnak. Magyarország német megszállása után a fiatal lány visszautazott Bükére - innen hur­colták el a csendőrök először Be­regszászra, majd Auschwitzba. Li­lit, három idősebb bátyját és az apjukat a munkaképesek közé so­rolták, az édesanyát és két legki­sebb fiát azonnal a gázba küldték. Őket, Jákob Izraelt és Zéliget áb­rázolja az a fotó, amely a buda­pesti Holokauszt Emlékközpont nyitókiállításának plakátjain is látható. A két megszeppent gye­rek zsinóros Bocskai-mentében áll a vagonok előtt - magyarok voltak, és amíg az anyjuk nem vart a bocskaira sárga csillagot, eszükbe sem jutott, hogy mások, rosszabbak, mint a többiek. Gyertyák, kavicsok, virágok Jákob Lilit a front közeledtével a Dora Mittelbau koncentrációs táborba vitték, a felszabadítás napján, 1945. április 9-én itt talál­ta meg a csíkos pizsamába gön­gyölt fotóalbumot, amikor az egyik elhagyott SS barakkban me­leg ruhát keresett magának. A 235 felvételt két SS tiszt készítette, a bevagonírozástól a gázkamrákig kísérve egy kárpátaljai transzport útját. Dokumentációs anyagnak szánt, ridegen tárgyilagos felvéte­lek ezek, de mégis sokat elárulnak a sorsuknak kitett, tehetetlen tö­megek mély szomorúságáról. Az otthoni vasútállomáson még az is­meretlentől való félelem, de némi remény is bujkál a szemekben, a rámpán, ahol élet-halál kérdése dőlt el, a félelemhez a megalázta­tás szégyene is társul, de a krema­tóriumok előtt várakozó emberek szemében már nincs semmi. Ők már feladták, mert mire odaértek, annyira összetörték testüket-lel- küket, hogy talán várták is a meg­váltó halált. A döbbenetes fény­képgyűjteményt Jákob Lili har­mincöt évig őrizte, és 1980-ban a jeruzsálemi Jad Vasem Múzeum­nak adományozta. Az egész soro­zat ma a Budapesti Holokauszt Emlékközpontban látható, és né­melyik különösen sokatmondó felvételt az auschwitzi magyar ba­rakkban is felismerhetik a látoga­tók. Éppúgy, mint ahogy annak idején Jákob Lili felismerte az egyik képen a bilkei főrabbit, még ma is akadnak, akik nagyszülei­ket, rokonaikat látják meg a régi fotókon és itt, ebben a jelképes, mégis túlságosan is valóságos te­metőben gyújtanak gyertyát ér­tük. De itt égnek a gyertyák a sok­sok Ráhelért, Jakabért és Ábrahá­mért, akiknek az arca már felis- merhetetlen a fényképeken látha­tó eleven csontvázak között, vagy akiknek csak a számát őrzik a megsárgult nyilvántartási lapok és azokért is, akiknek a nevére már senki sem emlékezik, mert írmag­juk se maradt ezen a földön. Auschwitzban nincsenek sírok, mégis ez az emberiség, és benne a magyarság történelmének legna­gyobb temetője. Nemcsak azért, mert egy zavarodott ideológia ne­vében egymillió ember lelte itt a halálát szörnyű kínok között, ha­nem azért is, mert velük együtt örökre meghalt az emberi együt­térzésbe és józan ítélőképességbe vetett feltétlen bizalom. Azóta, hogy ez megtörténhetett, egy ki­csit más a világ, és minden újabb emberirtás, terror vagy gyűlölet­hullám a holokauszt rossz emlé­két idézi. Auschwitzot azért kell látni legalább egyszer az életben, hogy ez az emlék elrettentsen és megóvjon a hasonló tragédiáktól. *

Next

/
Thumbnails
Contents