Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)

2004-10-16 / 240. szám, szombat

„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (AranyJános) gazda pedig mond egy szivesjó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével ” (AranyJános) 2004. október 16., szombat 8. évfolyam 40. szám A vendégkönyv arról tanúskodik, hogy nem túl sűrűn járnak látogatóba az otthon lakóihoz, de ők nem unatkoznak, kirakodóvásárt is szoktak rendezni saját munkáikból Kibővítik a „teltházas” nyugdíjasotthont Néha csak úgy, tereferélni is összejönnek a klubban az asszonyok (Szőcs Hajnalka felvételei) Alsószeliben a postahivatal mögötti csöndes kis utcaré­szen lapul a nyugdíjas­otthon. Igaz, az utóbbi na­pokban maga az épület nem igazán csöndes, mert építőmunkások kalapálása, fúrása-faragása hallatszik a földszinti folyosóról. GAÁL LÁSZLÓ A szociális helyiségeket, vécét, zuhanyzót újítják fel, ottjártamkor ekörül sürgölődött néhány mester­ember, de az önkormányzat jóvaj nagyobb méretű felújítást is tervez. , legfontosabb szempont, hogy emberi körülményeket biztosít­sunk a lakók számára, ne tömeg- szállást, hogy az itt élőknek legyen magánéletük is. Ezenkívül külön részleget akarunk kialakítani azok­nak, akik már nem önellátók és ál­landó orvosi felügyeletre szorul­nak” - mutatott rá a tervezett átala­kítás lényegére Seres Lajos polgár- mester. Azt is elmondta, átértékel­ték az eredeti tervet, amely szerint a duplájára emelték volna a jelen­legi 40 személyes kapacitást, és úgy döntöttek, hogy „csak” 52-re növelik a befogadóképességet. „A manapság jellemző anyagi gondok közepette a családok is meggon­dolják, kit helyeznek el szociális otthonban. Csak akik a munka­helyük miatt nem képesek rá, vagy már tényleg nincs erejük otthon gondozni a szülőket, azok bízzák a nyugdíjasotthonra őket, és nem biztos, hogy belátható időn belül 80 helyre lenne igény” - érvel a polgármester. Jelenleg kettesével, hármasával laknak egy szobában a lakók, az átépítés után több lehető­ségük lesz a magánéletre. Fontos szempont az épület akadálymente­sítése is olyan módon, hogy tolóko­csival is baj nélkül lehessen benne közlekedni. Jelenleg az emeletes részen nincs felvonó, az átalakítás során ez is kerül az épületbe. A re­konstrukció tervezett költségvetése 31 millió korona. Ezt az intézmény fenntartója, a helyi önkormányzat pályázati úton próbálja megszerez­ni, hiszen a község költségvetésé­ből nem tudnának ennyit ráfordíta­ni, de a legszükségesebb átalakí­tást, a földszinti szobákhoz tartozó szociális helyiségek renoválását már saját pénzből, valamint szpon­zoroktól szerzett támogatásból el­kezdte a község. Természetesen a közművesítést, víz- és csatornave­zetékeket már most úgy alakítják ki, hogy majd a további bővítés so­rán erre tudjanak rákapcsolódni. A nyugdíjasotthon 1984-ben 12 sze­mélyre épült, akkor hat szobában kettesével laktak az első lakók. Ké­sőbb bővítették az épületet, egy emeletes részt építettek hozzá, ami negyvenegynéhány főre növelte a kapacitást. Seres Lajos elárulta, a fenntartónak is érdeke, hogy minél többen legyenek az otthonban, mert minél több a lakó, annál több a befizetés, annál jobban tudják működtetni az intézményt. „Való­színűleg azért tudunk teljes lét­számmal üzemelni, mert nem ké­rünk egyösszegű befizetést az ott­honba felvett lakóktól. Az a ritka ki­vétel vagyunk, akik a kapott költ­ségvetési támogatásból és a lakók havi befizetéseiből tudjuk jó szín­vonalon fenntartani a nyugdíjas­otthont” - így a polgármester. A nyugdíjasotthonban Göndör Ibolya főnővér fogadott. Megmu­tatta, min dolgoznak éppen a mes­teremberek, és azt is elmondta, hogy azoknak a szobáknak a lakói, amelyeknek a mellékhelyiségeit éppen átalakítják, ideiglenesen beköltöztek a klubhelyiségbe. Az emeleti részen néhány lakószobá­ba is bekopogtunk. Az egyik, Tar- doskeddről hét évvel ezelőtt ide­költözött lakó ritka kivételként egyedül lakik a szobában. Valaha Pozsonyban volt hivatalnoknő, és elárulta, hogy verseket is szokott írni. A nyugdíjasotthonnak van sa­ját lapja, abban rendszeresen megjelenik. Ibolya nővér unszolá­sára néhány lapot mindjárt elő is húzott az asztalfiókból, hogy meg­mutassa, ez valóban így van. De még büszkébben mutat az unoká­ja fényképére, mely a könyvszek­rény üvegje mögé van kitűzve, hogy mindig szem előtt legyen. A néni meg van elégedve az otthon­beli élettel, a családja is meg szok­ta őt látogatni, néha haza is viszik. A főnővér elmondta, vannak la­kók, akiket gyakrabban megláto­gatnak, de vannak olyanok is, aki­ket szinte soha. A bejárat melletti asztalkán fekvő vendégkönyv be­jegyzései is arról tanúskodnak, hogy azért nem olyan nagyon sű­rűn járnak ide a rokonok. Néhány idős embernek még karácsonykor sincs kihez hazamennie, de olyan­kor az alkalmazottak szép kará­csonyesti ünnepséget rendeznek a számukra. Az otthon lakói nem szoktak unatkozni, énekkaruk is van, meg kézimunkáznak, és a munkáikból kiállítást, sőt kirako­dóvásárt szoktak rendezni. Általá­ban kivarrott vagy horgolt térítő­két, vagy száraz virágból, szalmá­ból készített faliképeket és más dísztárgyakat kínálnak eladásra a falubelieknek, akik rendszeresen eljönnek az otthonba vásárolni. Persze, nem drága pénzen, inkább csak szimbolikus áron cserél gaz­dát a portéka, de ez is egy kis mel­lékes bevételt, zsebpénzt jelent a készítőjének. Húsvét előtt hímes tojásokból rendeztek kiállítást és vásárt, aminek olyan nagy sikere volt, hogy még néhány nappal „zá­rás” után is jött érdeklődő, aki hal­lotta, milyen szép tojásokat kínál­tak, és ő is szeretett volna még venni. Más nyugdíjasotthonokkal is tartják a kapcsolatot, meg is szokták látogatni egymást, de egyébként is szeretnek kirándulni, és az egyik tolókocsis társukat is mindig viszik magukkal. Göndör Ibolya szerint nagyon jó légkör uralkodik az alsószeli ott­honban, a lakók szeretnek itt lenni, és további érdeklődők is vannak, akiket helyszűke miatt nem tudtak befogadni. Ha sikerül megvalósíta­ni az épület bővítését, az új helyek betöltése nem okoz majd gondot. A régi épületrészre még egy emelet kerül, de ebben már felvonó is lesz A otthon lapjának egyik legszorgalmasabb szerzője SZÓ MI SZÓ A gyűlöletbeszéd M. CSEPÉCZ SZILVIA Most már tényleg „be vagyok ájulva”. „Szegény náci gyerme­künkkel” (idézet T. G. M.) a regge­li tévécsevejben a Havas is eszmét (?) cserélt, én meg szégyenszemre átaludtam az ígéretes duettet. Meglehet, hogy kedves és normá­lis olvasóink többsége csak a kép­ernyőre került eseményekből érte­sült a Magyarországon - jelentős mediális rásegítéssel - hetek alatt sztárrá vált egyetemista lány, Bácsfi Diána Szálasi-rajongásáról, s az eme eszmei rajongásból újjá­szült hungarista mozgalom nyilas szimbolikával kelő és fekvő em­berpéldányairól. (Egy nyilvános karlendítésért azóta jól el is ítél­ték, tíz egész napra...) A történel­mi leckét mégis hanyagolnám. Aki- vagy akinek a hozzátartozója -. meg- és túlélte a fasizmust, az na­gyon is érzi a kezdő tétet, aki pe­dig szerencsés módon még utód­ként sem volt részese a borzal­maknak, vagy elhiszi, vagy fizes­sen be egy auschwitzi terepkirán­dulásra... A „kezdő tét” ebben az összefüggésben persze semmit­mondó, a neonácik, a hungaristák (vagy más fajgyűlölők) a kirekesz­tő fasisztoid szimbólumokat szép új jövő(kép) híján használják - nyugtat az elemző, a történész, a pszichiáter. Nem vagyok nyugodt. Holott tudom, hogy a demokrácia egyik alapfedezete a szólássza­badság. Vagyis mindenki fújhatja a magáét, ott hadonászhat, ahol csak akar, azt irkálhat, amit csak akar, és röpirományát ott oszto­gathatja, ahol csak... Ahol csak akarja? Kérem! Fiatal felnőttként (nyolcvanas évek) elég bajom volt azzal is, hogy magyar vagyok a (cseh)szlovákok között. Igaz, csak egyszer köptek le, a pozsonyi nyol­cas villamoson, amikor munkából hazafelé menet magyarul beszél­gettünk a kolléganőmmel. De sen­ki más utas nem védett meg, pedig a nyálköpő égyed szagolhatóan mosdatlan volt, és száját-lehe- letét-mondatait még a tömény al­kohol sem fertőtlenítette. Letöröl­tem. Szlovák barátaimnak nem szóltam a nyálbotlásról, tudtam már, milyen pirulni a „mélynem­zeti” kilengések miatt. Az ellen­ségkép-keresés ugyanis nemzet- (köz)i virtus, és olyankor szokott igazán vulkanizálódni, amikor „közös dolgaink” már éppen ren­deződnének. Hát kinek jó a faj­tisztázatlan nyugalom, tette fel karlendítő szónoki kérdését a Szálasi-féle Hungarista naplóba hülyült új generációs honleány. S ki hitte volna, hogy erre Komárom városának néhány selejtes ember­példánya bonuszban is reáharap?! A „mi” Komáromunkról beszélek, a Jókai színházas, immáron egye­temi városról, ahol a színházi évad nyitógáláján pár bérenc röplapo­kat osztogatott a neves művészeti vezető, Verebes István ellen. Nem a munkáját, a feltételezett vallási hovatartozását kifogásolva! A Ve­rebes zsidó, tehát mennie kell ala­pon. (Megengedem, nekünk nin­csenek is hungaristáink. A komá­romi papírterrorért majd felelős­séget vállal az Al-Kaida, az Al- Hungaroizé, esetleg a Bédiána Al­ja.) Na most, a Verebes keresz­ténységéről, zsidóságáról, moha­medán hitéről lehetne ugyan vitát nyitni, de minek?! Hogy ki milyen vallású, az egyedül a Jóistenre tartozik, ő pedig nem szórólap­okon szokta közzétenni a vélemé­nyét. Verebes István egy kivétele­sen tehetséges, a szakma nemzet­közi fórumain is elismert magyar színházi rendező. EZ, ez bánt va­lakit?! Hogy a söpredék előtt nem rázogatja a keresztlevelét, vagy nem fohászkodik Jahvéhoz, Al- lahhoz?! Hogy időnként nagybe­tűs, máskor meg csupa kisbetűvel (is) írható ember?! Bevallom, az én fejemben érettebb felnőttkoro­mig (kilencvenes évek) meg sem fordult, hogy olyasmire figyeljek, ki a zsidó és ki nem. Magyarorszá­gon értelemszerűen nincs magyar kisebbség, ők abba kötöttek bele, amit találtak. Az izraelitákba. Van erre példa, mondjuk, az angol tör­ténelemben (és másutt) is, de en- gemet mint magyar anyanyelvű és nemzetiségű felnőtt szlovák ál­lampolgárt igenis felháborítanak a Bácsfihoz hasonló szédült tyú­kok, a sloták és malíkovák, vagy az olyan „számonkérő” mélynem­zeti dumák, amiket az én kisebb­ségi nevemben is löknek. Akár va­lamelyik parlamentben, akár az utcán. Ez utóbbi pár mondatot felmondtam a fiamnak is, de ő rám se figyelve csak egy OK-t in­tett a nemzetközi kereskedelmi jogot taglaló tankönyve mögül. A lányom meg azzal reagálta le a „drámát”, hogy a Verebes tényleg jó fej, de azért az ő férfiideálja mégis Willy Smith. És hogy ne gyűlöletbeszéljek, inkább dolgoz­zam... Igen. „Dolgozni kell. Az életért. Embernek lenni nagy be­tegség. És sajnos gyógyíthatatlan is...” Lám, valóban megfertőződ­tem, Rejtő Jenő-idézetek jutnak az eszembe. Aki mellesleg ma­gyar Nobel-díjas zsidó író is lehe­tett volna, ha nem hurcolják el a nyilasok. Nem érte meg. Az ilyet pedig semmilyen nemzet nevében rémálmodozó ember nem akar­hatja ismét. Ugye? fii |l | fis»ß4P ' »»^1 PJÍ B

Next

/
Thumbnails
Contents