Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-16 / 240. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 16. MINDENNAPI KENYERÜNK A tanár úr poénja HAEKO JÓZSEF A múlt század húszas éveiben történt az egyik pozsonyi líceumban. Oktatott ott egy tanár, aki unos-untalan ismételgette szakállas vicceit, s elvárta, hogy a diákok mindig jóízűeket nevessenek rajtuk. Az egyik érettségiző osztályban a legkevésbé sem volt ezzel gond, mert egy fiú képes volt bármikor olyan vihogásba kezdeni, hogy a többiek köny- nyeden követni tudták, s röhögött az egész osztály. Egy alkalommal aztán - valami mozgalmas éjszaka után - meghagyta padtársának, hogy csak abban az esetben ébresszék fel pisszegéssel, ha újra elhangoznék egy ősrégi poén, mert ő bizony át- alussza az órát. Sorsszerű lett számára ez a döntés, a tanár ugyanis, előhúzván noteszát, épp őt szólította a táblához. A pisszegésre, persze, a hétalvó azonnal a jól bevált vihogásba kezdett, bár gyanús volt neki már az elején társai fagyott arckifejezése. „Mi olyan szörnyen nevetséges magának?” - érdeklődött döbbenten a tanár. „Hát a tanár úr anekdotája, mi más” tartotta magát a diák. „Úgy, a vicc, a poén, azt mondja - szólt gunyorosan kihívója -, no, nem tudom, ezzel a szekundával is ilyen vidám marad-e sokáig...” A hiba a diák számításában volt, az ő téves meggyőződésében, hogy az órák kötetlenül viccelődve telnek el mindenkor, s hogy nem gond, ha átalussza az előadást, ha tanárával szemben tisztelet- len, minden simán átmegy, és épp ő biztosan nem lesz felelő. Tanára nála nemhogy éberséget nem tapasztalt, de csekélyke tiszteletet sem, a tudásról meg már nem is beszélve. Mi lesz, ha az emberiség - mint ez az álmatag legény - arra a tudatra ébred, hogy váratlanul eljött a Mester, kezében az élet könyvét tartja, hogy mindenkit felelősségre vonjon? Az e vasárnapi evangélium ezt azzal a kérdéssel konkretizálja, hogy „amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18, 8) Csakhogy Jézust - a tanár úrral ellentétben - a hit nem mint az elméleti tudás halmaza fogja érdekelni. A hit, mit keresni fog, még csak nem is a keresztleve- lekről vagy egyéb anyakönyvi bejegyzésekről, sőt egyesületi tagságokról sem szól, hanem a kapcsolatról: Mit jelentek én, Krisztus, a számodra? Mi a szerepem a te életedben? Hol helyeztél el engem abban az értékrendben, melyet magadénak vallasz, s mely szerint tájékozódsz? Jézus kérdése, hogy visz- szatérése után talál-e hitet az emberben, valójában azt jelenti, az ő személyét mennyire ismeri, tanításait az életében milyen mértékben érvényesíti az ember. Máskülönben Jézusnak is voltak olyan tanítványai, akik elaludtak, amikor az a legkevésbé volt alkalmas. És érdekes, nem a számos, isteni igazságot taglaló tanítások alkalmával esett ez meg, hanem éppen akkor, amikor a Tanító imádkozni és vir- rasztani hívta őket, így építve ki élő személyes kapcsolatot az élő és személyes Teremtővel. Amikor „alva találta őket, így szólt Péterhez: »Simon, alszol? Nem voltál képes egyetlen órát virrasztani? Vir- rasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test érődén.«” (Mk 14,37-39) A mostani evangélium nemcsak azt kérdezi, hogy a Mester talál-e hitet, arról is szól, miként felkészülni, hogyan megerősíteni azt az említett erőden- séget, hogy aztán a bennünket kereső Krisztus megleljen: hitben, éberen virrasztva! Mert ugyanaz az evangélium, mely az Emberfiának eljövetelével kapcsolatban teszi fel a kérdést, azokat nevezi igazaknak - vagyis az Őáltala „megtaláltaknak” -, akik „éjjel-nappal hozzá folyamodnak” (Lk 18, 7). A Mester előre nem látható eljövetelére való felkészülés nem egyéb, mint kapcsolattartás: állandó, eleven párbeszédben lenni vele, az ő állandó, eleven jelenlétének tudatában. Nem tudom, hogyan végződött annak a felébresztett diáknak az esete, azt sem, hogy milyen jegyet kapott a bizonyítványában az adott tárgyból s főleg magatartásból. Minden bizonynyal akkor járt volna el helyesen, ha a tanóra után fölkeresi oktatóját, s megköveti, amiért nem vette kellőképp komolyan. S ha a szóban forgó oktató vérbeli tanár volt, biztos, hogy adott neki lehetőséget az újrakezdéshez,^ a következő felelte- téshez kellőképpen felkészülni. Mint ahogyan ezt a lehetőséget szüntelen megadja a legzseniálisabb tanár - Jézus -, ismerve tanítványai aluszékonyságát és esetlenségét. Jézus, a Tanító, aki annyira szeretné, ha eljövetelekor a lehető legjobb jegyet írhatná be mindenkinek - mint belépőt az örök boldogságba. A szerző római katolikus pap Virággal nem lehet világgá szaladni (Lukács Erika felvétele) Csak felnőtt személyiség képes arra, hogy ellensúlyozza, elutasítsa, átértékelje a környezeti üzeneteket A magányról... A magány társadalmi méretű orvoslását én a gyermek- nevelésben látom. Ülök a játszótéren és figyelem apróságainkat és szüleiket. A homokozóban kék, zöld, sárga, piros lapát, vödör, kisautó. A picinek teljesen mindegy, hogy a kék lapáttal és a piros autóval ját- szik-e, mely az övé, vagy a sárgával, mely nem. De a szülőknek nem mindegy. MARKÓ EMIL „Misiké, az nem a te lapátod, add szépen vissza a kislánynak!” „Misiké, hol a kisautód? Ott van, látod, az a kisfiú játszik vele, vedd szépen vissza, mert különben elvész!” Szegény Misiké, ahelyett hogy önfeledten élvezné a közös játékot, kis kétéves eszével arra kell ügyelnie, hogy a sok mütyür közül ő csak a sajátjával játsszon, és ebből ne kerüljön át más gyermek kezébe semmi. Ezt a bonyolult tudást aztán olyannyira magáévá teszi, hogy később ő lesz a legvédelmezőbb őre tulajdonának, és az fog neki örömet okozni, hogy neki van; az soha, hogy másnak is adjon. Márpedig csak az a boldog ember, aki adni tud és szeret. Misiké bekerül az óvodába. Reggel viszik, este hozzák. Közösség? 3-4 éves gyerek számára harmincfős csoportot én nem neveznék közösségnek. Az ő kis szervezete, idegrendszere kbv 10 gyerekkel tudna valóban összeszokni. „Saját pici gyermekemen látom, milyen boldog, hogyha kis csapatával lehet - nyolcán vannak - mondja nekem csillogó szemmel egy kisfiú édesanyja -, és mennyire saját barátainak, társainak érzi őket, s hogy megzavarodik érzelmileg, ha egy nagy létszámú seregbe csöppen.” Egyetértek. A gyereknek úgy kell a hasonkorú társaság, mint a levegő. De a túl sok gyereket nem tudja befogadni, nem képes megkülönböztetni őket, így védekezni kezd, mégpedig közönnyel a másik iránt. Tudom, anyagi lehetőségeink nem engedik meg, hogy minden tíz gyerekre jusson egy óvónő. Pedig akkor talán ő sem kiabálna velük, s a keresztnevükön szólítaná őket. (Egészen összerándulok, amikor azt hallom a játszótéren: „Szabó, idejön!”) A Szabó, aki már hároméves korában csak Szabó volt napi nyolc órában, azzal a tudattal, illetve azzal a tudat alatti tudattal fog felnőni, hogy ő Szabó, ő senkinek se Pistike. A gyermekkorban szerzett félszegséget, gátlásokat még a legerősebb egyéniség se tudja teljesen levetkőzni. Szabó Pisti iskolás lesz. És napközis. Már megszokta, hogy ő a Szabó, hogy ővele idegen nénik foglalkoznak, és a foglalkozás nagyrészt abból áll, hogy neki semmit sem szabad. Arra nem futja, nem is futhatja az agyonterhelt pedagógus idejéből, hogy a rábízott 30 (ez optimális szám) gyereket végigkérdezze, nincs-e valami bajuk, gondjuk (gondja-baja egy kisgyereknek is lehet!), vágyuk. Ezeket Szabó Pistinek magába kell fojtania, és mivel a szülőnek nincs ideje és ereje, hogy este végighallgassa (netán ő maga kérdezze!) gyerekét, Pisti önmagával beszéli meg a dolgokat. Ezt annyira megszokja, hogy amikor felnő, akkor már igénye sem lesz rá, hogy megossza magát mással, hiszen idáig is mindig saját magára volt utalva. Ha megnősül is, nem tud igazi társa lenni választottjának, és ő sem igényli már a valódi társat. A magányosok egy része társadalmilag nincs egyedül, családban él. Az énkép - amely a környezet visszajelzései nyomán alakul - beépül a kognitív (a megismerésre vonatkozó) tudatszintbe, ennek nyomán tájékozódik a viselkedés, és őrizni kezdi a maga stabilitását - akár kedvező, akár kedveződen. A gyerekek lassanként olyanná válnak, amilyennek környezetük látja őket. Csak szuverén, felnőtt személyiség képes arra, hogy bizonyos mértékig ellensúlyozza, felülbírálja, elutasítsa, átértékelje a környezeti üzeneteket. Ezért aztán a mi környezetünkben formálódók személyiségfejlődésében a mi felelősségünk igen-igen nagy. A szerző gyakorló pedagógus LOCSOGÓ TOTYOGÓK Kedves Szülők, Nagymamák, Nagypapák, Óvó nénik! OLVASÓINK ÍRJÁK Bár alábbhagyott a közlési kedv, továbbra is szívesen fogadjuk totyogó és ugrándozó gyermekeik, unokáik, védenceik egy-egy aranyos mondatát. A legeredetibbekért továbbra is az Új Nő szakács- könyvét küldjük, mi viszont leveleiket a Családi Kör címére várjuk, valamint e-mail címünkre: csaladivilag@ujszo.com Óvodában Leporellót nézegetünk.- Ez mi? - kérdi Bálint.- Ez a szitakötő - felelem.- Szitakötő? No de hogyan köti meg a szita a kötőt? - csodálkozik ő. Gyakran bábozom a gyerekeknek. Egy ilyen alkalom végén Sünike elbúcsúzott tőlük.- Maradj még! - kérik.- Felteszem a polcra, innen fogja nézni, milyen szép körjátékot játszunk - mondom én, s a kesztyűbábot egy üvegre húzom. Áll a báb, emelném a polcra, de Krisztike rám kiált:- Mit csináltál? Átszúrtad a seggét! Barbi nagyon szereti Szépike és Bűbájos nevű cicáit. Sokat mesél róluk.- Képzeld, szegényeknek nincs anyukájuk! Meghalt, még mielőtt megszülettek. Béluska egyedül szeretne játszani. Balázs pedig épp őt szemeli ki játszópajtásnak. Ott izeg-mozog körülötte. Béluska egy ideig tűri, majd megszólal:- Balázs, nyugodjál békében. Darhay Ildikó, Alistál ÍRÓ OLVASÓK Nagyika kampós botja P. RÓKA ILONA Nagyikáék a Malom utca 113- ban laktak, csodálatos pici házban, fenyőfából épített nyári lakban. Olyan volt, mint a mesében. A házat óriási udvar ölelte körbe sok fenyő- és gyümölcsfával. A zöldségeskert külön volt kerítve a gyümölcsöstől, mivel nagyiék rengeteg háziállatot neveltek. Kis tó díszelgett a nagy gyümölcsös közepén. Itt lubickoltak szárnycsattogtatva a libák és kacsák, ez volt az ő rezidenciájuk, nádkerítéssel elválasztva a kapirgálóktól, amit csirkék, pulykák és tojótyúkok alkottak. Én imádtam nagyiéknál egész nap tenni-venni, a homokos játszóban homoksüteményt készíteni, nagyika kiselejtezett süteményes formáiban. Együtt etettük az állatokat darakeverékkel, amit nagyapa daráltatott a szemközti malomban. Péntekenként együtt főztünk. Sóskát pucoltunk, ebből csodálatos leves készült. Nagyika olyan volt, mint a varázsló, térültfordult és megterült az asztal. Mivel nagyapának kedveskedni akartunk, sütöttünk túrós krémest.. Annyira finom volt az ülata. Nagyika egy hatalmas szeletet tányérra helyezett, én kiültem a kis sámlira, vártam, kihűljön a túrós csoda. . Pulykasereg csipegetett éppen a kerítés mellett, észrevették tányéromon a kalácsot. Addig rángatták a kertajtót, míg az kinyílott, elkapták tányérom tartalmát. Én elpityeredve kiáltottam segítségért, miközben elkaptam a pulyka szárnyát. Ráestem? A nagy madár futott velem és a kaláccsal. Nagyika. rohant segítségemre, felkapott egy kampós botot, mikor beérte a pulykavezért, a fejére sújtott. Az meg az ütéstől megszédült, elterült a fűben. Nagyika felkapott engem, bevitt gyorsan a konyhába, nehogy bántódásom essen. A fűben elterülve a hatalmas pulyka. Ekkor lettünk figyelmesek nagyapó elnyűtt motorjának repegős hangjára. Az erdőről érkezett nagy hátizsák tinóru gombával. Nagyikának a sok izgalomtól felugrott a vérnyomása, amit nagyapa úgy orvosolt, hogy friss vizet húzott a kútból, lavórba öntötte, ezzel hű- tötte felhevült testét. Mikor nagyika megnyugodott, röviden vázolta, hogyan szaladgált a pulyka, hátán kis Virággal. Közösen leforráztuk, megpucoltuk és lemértük a pulykát. Bizony 25 kiló és 25 deka volt pucéran. Késő délután, amikor megérkezett anyácska és apácska, elkészült a csodálatos pulykaleves, gombás sült pulykacomb krumplival és salátával. így jár, aki kis Virággal világgá akar szaladni, mesélte nagyika a mennyei lakoma közben. Nem könnyű arra figyelni, hogy a sok mütyür közül csak a sajátjával játsszon (Lukács Erika felvétele)
