Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-15 / 239. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 15. Vélemény és háttér 7 Budapest és Újvidék kisebbségpolitikáját bírálja a vajdasági Magyar Szó Észhez térnek egyszer? TALLÓZÓ NÉPSZABADSÁG Tony Blair brit és Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő közös cikkben fejtette ki gondolatait a jövő Európájáról. Az írás a Haladó kormányzás címmel, 11 állam- és kormányfő részvételével tegnap Balatonőszödön kezdődött balközép csúcstalálkozó előtt magyar kezdeményezésre született. „Ez a csúcs azokat a kihívásokat veszi sorra és vitatja meg, amelyekkel ma szembe kell néznünk, és reményeink szerint hozzásegít bennünket ahhoz, hogy jobban, hatékonyabban szolgálhassuk országunk állampolgárait” - írja a két kormányfő. Az EU májusi bővülése időszerűvé teszi, hogy a csúcson végiggondolják, „mit is tartogat a jövő az új Európai Unió számára”. Mint megjegyzik, szükség van a kölcsönös tapasztalatok, a leghatékonyabb gyakorlati ötletek összegyűjtésére, ami „nagyban hozzájárulhat a társadalmi igazságosságért folytatott erőfeszítéseink sikeréhez”. Az egész oldalas cikkben a két miniszterelnök kiemeli: a változásokhoz való alkalmazkodás politikai bátorságot, ha szükséges, „akár radikális” döntéseket és „mindenkor nyugodt” mérlegelést igényel. Hangsúlyozzák: az unióban minden országnak egyenlőnek kell lennie. „Olyan Európai Unióra van szükségünk, amelyben minden ország - nagy vagy kicsi, régi vagy új tag - egyenlő. Ahol minden országnak megvan a joga a véleményéhez. Ahol nézeteiket, sokféleségüket és nemzeti hagyományaikat tiszteletben kell tartani. Nekünk a nemzetek uniójára van szükségünk, és nem Európai Egyesült Államokra. Erősítenünk kell az unió intézményeit abból a szempontból, hogy biztosítsuk a zökkenőmentes működést 25 taggal is, majd 27-tel vagy még többel. De az EU tekintélyének forrása továbbra is a nemzetek közösen kifejezett szabad akarata” - áll a cikkben. PRÁVO A visegrádi együttműködés folytatása mellett foglalt állást Stanislav Gross cseh miniszter- elnök. „Minden ország számára természetszerűen kiemelt jelentőségűek a szomszédokkal való kapcsolatok. Közép- Európában ebben egyértelműen mi sem képezünk kivételt, ezért vezetett első külföldi utam Szlovákiába, majd Varsóba és Bécsbe, míg Gerhard Schröder német szövetségi kancellárral Prágában tárgyaltam. Rövidesen a magyar miniszterelnökkel is találkozom. Magyarországot gyakorlatilag szomszédként tartom számon, ezzel szeretném megerősíteni azt, hogy Visegrád jövőjével a csoport tagjainak az Európai Unióhoz történt csatlakozása után is számolok” - ír-, ta Gross a cseh külpolitikával foglalkozó cikkében. A Cseh homokozó és a külpolitika című írásában a kormányfő felhívta a figyelmet arra, a novemberi részleges szenátusi és regionális helyhatósági választások előtti kampányban a pártok ugyan sok mindenen vitatkozhatnak, de az ország külpolitikájának továbbra is kiegyensúlyozottnak és nemzed érdekűnek kell lennie, (kj) Magyarország és a Vajdaság kisebbségpolitikájának hiányosságaira világít rá a délvidéki magyar sajtó. PETKY JÓZSEF A Magyar Szó című újvidéki napilap tegnapi számában közölt cikk szerzője, Bálint István szerint Antall József néhai miniszterelnök tudta, a demokráciáért és a határon túli magyarokért azzal tesz legtöbbet, ha megoldja a magyar- országi kisebbségek helyzetét. így került a rendszerváltás korában a magyar alkotmányba a kisebbségek államalkotó szerepe és született meg a kisebbségek példás ön- kormányzati rendszere. Később mintha ez a folyamat elakadt volna: a kisebbségek parlamenti képviselete nem született meg, a felszínre került fogyatékosságokat nem küszöbölték ki. „így állt elő az a helyzet, hogy a vajdasági magyarok helyzetével kapcsolatos vitában a szerb politika és sajtó úgy érezte, vannak érvei, amelyekkel - visszavágásként - szóvá teheti a magyarországi szerbek helyzetét” - írja a publicista, aki szerint ezeknek az „érveknek” a zöme képtelen propaganda. Ugyanakkor elgondolkodtató, a szerb politika és sajtó szenzációt csinálhatott abból, Ha kerületi pecsét kell Az Új Szó októberi 11-i számában, Rendőrök lesik a kerekes széket címmel megjelent írással kapcsolatban volna néhány megjegyzésem. Az összefoglaló nem csekély felindulást idézett elő bennem, és úgy gondolom, nemcsak bennem, hanem sorstársaimban is. Addig még csak rendjén van, hogy ki akarják szűrni a visszaéléseket az új módosítással. (Egyébként már évek óta egyebet sem tesznek, minthogy csereberélik a különböző okmányokat. Miért maradna ki éppen a rokkantakat megkülönböztető autójelzés és a velejáró igazolvány?) Nos, a kellemetlenség ott kezdődik, hogy az Új Szóból kell értesülni három héttel az új szabályzat életbelépéséről, ráadásul az is kiderül, hogy Nagyszombatba kell kocsikázni, és nem biztos, hogy megkapom az emblémát. A feleségem beteg, se hogy Magyarországon is megjelentek szerbellenes fenyegetőzések, falfirkák. Kórtünetnek tekinthető, hogy nem Belgrádban verték be a magyar külképviseleti hivatal, hanem Budapesten a szerbia-monte- negrói nagykövetség ablakait. A cikk szerzője szerint nincs magyarázat arra, hogy a magyar parlament mindeddig nem ratifikálta a kétoldalú kisebbségvédelmi egyezményt. A legelgondolkodtatóbb azonban, hogy a kisebbségi törvény hat éve késő módosítása nem annyira a politikai erők magatartásán akadt el, hanem azon, hogy a kisebbségek jelentős része, köztük a szerbek, ellenzik az igazi kisebbségi választáshoz szükséges névjegyzékek felállítását. „Mert ebbe még belegondolni is rossz: a NATO- és EU-tag Magyarországon, 2004-ben még vannak, akik attól félnek, bajuk lehet abból, ha nyíltan megvallva nemzetiségüket választási névjegyzékbe kerülnek” - írja Bálint, aki az antalli örökséghez való visszakanyarodásnak értékeli azt, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök bemutatkozó beszédében roma nyelven is szólt. fiam, se lányom a közelben, se egy jó szomszéd, aki elintézné helyettem, nekem pedig már elegem van a csereberékből: többszöri nekirugaszkodás, ücsörgés és fél lábon ácsorgás után kaptam meg harmadik jogosítványomat, hasonló módon jutottam hozzá a szlovák útlevélhez és a személyi igazolványhoz is. Arról nem is beszélve, hányszor meg kellett járnom Párkányt és Érsekújvárt, hogy az am- putáció után rokkantnak nyilvánítsanak, majd hasonló utánajárással kiváltsam a súlyosan egészségkárosodottnak járó igazolványt, majd a kék mezős invalidusemblémát. Mindezen túl mélységesen igazságtalannak (sőt embertelennek) tartom, hogy november elseje után - ha nem cserélem ki a régi jelzést - a rendőr akár 10 ezer koronára is megbírságolhat, ha például a rokkantak számára fenntartott parkolóhelyre beállók. Azért, mert a törvény szerint nem érvényes a jelzésem, akkor már „Reméljük, a mostani visszakanya- rodás az antalli örökséghez létrehozhatja azt a helyzetet, amelyben a vajdasági magyarok elleni fenyegetésekre, falfirkákra nem a magyarországi szerbek elleni fenyegetés, falfirka, sőt a szerb nagykövetség ablakainak beverése lesz a válasz. Főképp: a magyarországi szerbek és a többiek végre elhiszik, nem lesz bajuk abból, hogy nemzetiségi névjegyzékre kerülnek” - írja Bálint István. Egy másik írásban a Magyar Szó publicistája, Németh István élesen bírálja a vajdasági magyar pártvezetőket, mert nem tudnak szót érteni egymással. Németh szerint a legutóbbi választáson a délvidéki magyarok nemcsak szavaztak, hanem ítéletet is mondtak, néma ítéletet ama gyakorlat felett, amely pártjaik munkáját jellemzi. „Ha ti, felelős pártvezetők a legalapvetőbb dolgokban nem tudtok közös álláspontra jutni, akkor ne csodálkozzatok azon, hogy nemcsak ti oszijátok és szédítitek meg potenciális szavazótáborotok ingatag tagjait, hanem a többi párt is a szent és a szabad demokrácia nevében...” - írja Németh, aki szerint a szavazópolgárok úgy gondolják, végre-valahára észhez kell térniük az egymás ellen acsarkodó, azonos célokért küzdő politikai vezetőknek. A szerző az MTI belgrádi tudósítója nem vagyok rokkant, netán kinőtt a lábam? Ráadásul még vadászni is fognak ránk a rend őrei, mert ezen áll vagy bukik a respublika jövője. Ahányszor Párkányban szerettem volna leparkolni eme fenntartott helyen, mindig foglalt volt -jelzés nélküli kocsival. Végezetül annyit: az illetékes hivatalok (nem szólva a törvényalkotókról) nem lehetnének kissé belátóbbak, tole- ránsabbak? Hiszen rokkantakról van szó, akiknek amúgy is elég a bajuk. Ha a Dunaszerdahelyi járásban 230-ra tehető azoknak a száma, akiket ez a cserebere érint, az Érsekújvári járásban sincs jóval több, akkor miért nem elegendő a körzeti hivatalban leadni a kívánt dokumentumokat, amelyeket onnan küldenének el Nagyszombatba, ha már egyszer kerületi pecsét kell az igazolványra. Na persze, nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt Miska bácsi elképzeli. Sonkoly Tibor Szőgyén A délvidéki magyarok nemcsak szavaztak, hanem ítéletet is mondtak. VISSZHANG KOMMENTÁR Kísérlet tárgyai vagyunk SIDÓ H. ZOLTÁN Ha az utóbbi két évben elfogadott és (részben) végrehajtott gyökeres reformok sora a későbbiekben valóban a fejlett és rugalmasan reagáló országok sorába katapultálják Szlovákiát, akkor a Dzurinda-kormány követendő példaként bekerül a közgazdaság-történet sikerkönyvébe. Ha mégsem tudunk felzárkózni, akkor arra leszünk példa, hogy még a legbátrabb változtatások árán sem lehet kitörni a félperiféria bizonytalan, elmaradott, mindig az események titán loholó világából. Vagyis kísérlet tárgyai vagyunk. Egy olyan kísérleté, amellyel a kabinet rohamtempóban gyors növekedési pályára szeretné állítani az országot. A kormány félidei mérlegét meghúzva vitathatatlanul azt kapjuk: a fokozatosan lemorzsolódó parlamenti támogatás ellenére olyan, remélhetőleg sikerrel kecsegtető reformok sorához volt bátorsága, amelyek nagy részét a megállapodott, a jólétben kissé elkényel- mesedett nyugati államokban még csak felvetni sem lett volna ildomos. Az egyre versenyképtelenebb, elöregedő uniós tagállamok csikorgó, nem egyszer csupán toldozó-foldozó korszerűsítési kísérleteihez képest nálunk szinte harmadik kozmikus sebességre kapcsolva történnek a reformok - ráadásul legfeljebb helyi érzéstelenítéssel tompítják a velejáró fájdalmakat. Egyelőre nem áll rendelkezésünkre az az időtáv, amely ahhoz szükséges, hogy objektiven lemérhessük az elmúlt két évben a gazdaságpolitikában, a közigazgatásban, a szociális ellátó rendszer terén tett lépések hozadékát. A külvilág dicsérete azonban már eljutott hozzánk, a különböző szakmai csoportok, hitelminősítők, bankok sorra fejet hajtanak a pozsonyi reformok és a változtatások következményei láttán. A dicséretek listájának élén talán a Világbank áll, amelynek éves összegzése szerint 2003-ban az egész világon Szlovákia tette meg a legnagyobb előrelépést a gazdaság versenyképessé tétele terén. A dicséret jól esik, ám az még jobban esne, ha végre a sok megszorító intézkedés gyümölcseit is élvezhetnénk. Jelenleg úgy tűnik, a Dzurinda-kormány által megszabott út ha nem is a Kánaánhoz, de a reálbérek fokozatos emelkedéséhez, a munkanélküliek számának csökkenéséhez vezet. Ennél többet legfeljebb a mindig mindent jobban tudó Robert Fico ígérhet. Hogy mennyien dőlnek be neki, arról két év múlva majd az urnák árulkodnak. JEGYZET kinek milyen tempóban, ki- sebb-nagyobb sikerekkel vagy kudarcokkal, de ezen a vidéken egy mindig az ember belsejében uralkodó, megmagyarázhatatlanul kellemetlen érzéssel, a bizonytalansággal. Mert ahogy mondják, a temető tele van csupa nélkülözhetetlen emberrel. Magyarán, senki sem pótolhatatlan, de ha még ezt nagyon sugallják is neki, akkor még idegesebb, kapkodóbb lesz. Aki pedig kapkod, hibát vét, s máris repül. No nem Thaiföldre, csak az utcára. Onnantól pedig kezdheti a munkanélküliek érdekes életét. Akik reggel felkelnek, és nem tudják, most hová. Hivatalba menni kell, szociális foglalkoztatási program fut, de valahogy olyan szürke minden. Mert nincs semmi előbbre lendítő, reménységet keltő jóérzés, hogy majdcsak megjavul ez. Mert nem javul. Olyanok ezek a mostani javuló foglalkoztatottságot jelző statisztikák itt, Gö- mörben, mint Csernobil idején a hivatalos jelentés a sugárzás állapotáról. Nagymértékben csökken az alacsony értékű szennye-ződés. Orrunknál fogva vezetnek minket a makroökonómiai mutatók? Jól megy a szekér, de akkor mi hol vagyunk? Rajta, előtte, alatta? Valami nincs sehol! Mi, itt élők már talán a térképen sem; amelyet olyan valakik rajzolgat- nak, akiket az itt élők is választottak. A miértre ne tőlem várják a választ! Valami nincs sehol SZÁSZI ZOLTÁN A méltatlanul elfeledett, talán még baloldalinak is kikiáltott Váci Mihály versére emlékeztető cím alatt ne depressziót sejtsen az olvasó. Csupán hangulatjelentést arról, kinek hogyan nehéz a lét. Nézzük csak egy dolgozó napját! Reggel futva indul, késéstől való félelmét az is erősíti, ma már nincs bocsánat (na ez meg egy J. A.-verssor). Ha nem ér be időre, akkor a fekete seriffnek öltözött fegyveres tán be sem engedi munkahelyére. Bár olyat is hallottam a múltkoriban, hogy a mit sem sejtő, munkáját jól végző, idejében érkező, rendszer- gazdaként dolgozó fiatal egy nap azt vette észre reggel a táblán, a gyár előtt, hogy nincs rá szükség. Csak a helyére, ahová valakinek valakije kerül majd. Indoklás nincs, időpont-egyeztetés után bemehet még személyes tárgyaiért, aztán szervusz, fel is út, le is út. Szóval, késni nem érdemes! Hibázni se, mert azt megfizettetik. Pofázni se, mert az soha nem érte meg. Véleményt mondani még lehet, de óvatosan. Úgy kell beadni, mintha a főnök ötlete lenne, és így bár pénz nincs belőle, de talán a munka jobban megy majd. Megy hát a napi nyüzsgés, Szöveg nélkül (Szalay Zoltán rajza)
