Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-08 / 233. szám, péntek
12 IZVILÁG ÚJ SZŐ 2004. OKTÓBER 8. Állómenü IZLET HAJTMAN BÉLA Egyik nyár végi, őszelői ízemlékezetemben a hajdan volt, dínomdánomos, falusi szüreti mulatságokra, s az ezeket megelőző kora őszi betakarításokra, kiváltképp a szőlőszürettel járó tagságokra és egyéb beavatásszerű, az evő- és ivókultúrának egyáltalán nem fittyet hányó, inkább rangot és méltóságot adó szertartásokra tereltem az olvasó figyelmét. Sőt, a téma iránti hűség buzgalmában arra is ígéretet tettem, hogy beszámolok apám szőlőjének és az én jég verte fürtjeim házasításának letisztult nedűjéről. Hogy ne keserítsem túlontúl magam, ez ügyben rövid leszek: apám földi létével közös borunk is elfogyott. Jelenlegi silány szőlőtermésem láttán még abban sem reménykedhe- tem, hogy megtelik-e valamelyest valamelyik üvegedényem. Tehát szüret idején és híján ilyetén helyzetemben okkal s joggal nem a must fokáról és a hordók tartalmának állagáról, a murci emberi alkat- és testrészekre tett fiatalító hatásáról, vitamingazdagságáról s ennek folytán orcánk színeváltozásáról, majdan -hagyottságáról írok e falevélsárgító, csendes, napsütötte, vénasszonyok nyarát idéző, békés, ökörnyálas szeptember végi vasárnapon. Hanem arról, hogy az utóbbi időben egyre többször veszek részt olyan rendezvényeken, ahol talpon állván telítődik a gyomor. S bár régebben is volt szerencsém meghívott állóvendégként állófogadáson állókosztban részesülni, ma mintha az asztalokat körülállók társasága vegyesebb volna, mint hajdanán. A legszebb az az egészben, hogy sorsunkat s éltünket meghatározó és formáló főméltóságok, fejedelem- és képviselő asszonyok, urak velünk, halandókkal együtt szintúgy állva esznek, hacsak nincs mód valamiképp a sarokba állított asztallapra támaszkodni. (No, de asztallap sosincs annyi, amennyi prominens vendég!) Nekem nem is az állóképességet próbára tevő pozitúrával, hanem a terem közepére feltálalt szín- és ízkavalkáddal gyűlik meg a bajom. Minél nagyobb és gazdagabb a választék, annál égetőbb a kérdés: mi kerüljön először a tányérkára?A reformkonyhások szerint először a gyümölcs dukál, a levespártiak a meleg, azaz főtt ételekre esküsznek, a makrobioti- kusok a nyers ételeket részesítik előnyben, talán a salátaegyveleg fogyasztását is engedélyezi alapszabályzatuk. És akkor ott vannak a húsevést ellenzők táborából a különböző nemű és fajú szinglik ovo-, lakto- és ovo-lakto-vegetáriánusai. Egyébként a táplálkozástudomány szakavatott doktorai nem jutnak ilyenkor eszembe. Sokkal prózaibb dolgokkal vagyok elfoglalva: ha késsel-villával eszem, melyik kezembe tartsam a tányért? Hát a kenyeret? Inkább a késről mondanék le. A tanulság: csak olyan étket válassz, amit villával is elvághatsz! A sokféleségből mit mihez párosíts? De az ilyen kérdés csak igazán az úrhatnám fogadások pazar asztalai előtt teendő fel. Van úgy, hogy addig méláz- gatsz egy-egy ízkombináción, hogy az egyik ízösszetevőt épp a melletted állók halásszák ki tányérjukra, aztán törheted a fejed a következő ízházasításon. Vagy úgy is van, hogy amit kinéztél magadnak, az túl messzi esik, be is sorakozol érte, aztán egyszercsak eltűnik. Azt hiszem, az a legjobb, ha megvárod, míg mindenki megrakja a tányérját, aztán arra is jut időd, hogy átgondold, s megkérdezd gyomrodtól: mondd, te kit választanál? Én jobb szeretem az olyan fogadásokat, ahol a feltálalt falatok kínálata nem ejt zavarba. Sajt- és szalámiszelet, hozzá a körítés, s kész. Nem kell azon sopánkodni, hogy nem jut az ananászból, s ha dinnyével kezded, akkor nem biztos, hogy utána a zöldségsaláta járja. Annyira elbódulsz a színektől, ebből is, abból is raksz magadnak, s az ízlelés bimbóinak elégedetlensége után magad is megbánod, milyen falatokat társítottál össze. De azért jól nevelten megeszed, vagy ha már annyira összeegyeztethetetlenek és kibékíthetetlenek, a sarokba somfordálsz, s hanyag eleganciával leteszed a tányért a megüresedett asztallapra, és többé nem mész vissza hozzá. Nem veszek oly gyakran részt ilyen alkalmakon, épp ezért vagyok még tapasztalatlan a falatok kiválasztásában. Bár legutóbb az írók közgyűlésén ügyesen megoldottam: csak azt raktam a tányérra, ami felismerhető volt. Társítható, megbízható, egymással jó viszonyban lévő falatoktól roskadoztak az asztalok. Ilyenkor nemcsak a lábam, a gyomrom is állja a próbát. Már csak ezért is jobb szeretek toliforgatók közt állva falatozni. Egy álló hétig bírnám a strapát, ha lenne, ki állná a számlát. Gyermekkorom ízvilága - író olvasók Édes körteíz a régi kertben MÉRI MAGDOLNA „Ezt hozta az ősz. Hús gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas jáspisfényű Körtét, megannyi, dús, tündöklő ékszerét" (Kosztolányi Dezső) Bizony, az ősz, mint minden évszak vagy maga a természet megbízható. Minden évben elhozza nekünk finom gyümölcseit, a hamvas-kék szilvát, a mézédes szőlőt, az édes-leves körtét. Apropó, körte! Ha régen elmúlt gyermekkorom ízeire gondolok vissza, vagy ha néha beleálmodom magam abba a régi kertbe, a körte édes íze mindig vissza-visszatér. Apai nagyapámnak rengeteg gyümölcsfája volt, főleg körtefák. Nagynénikém gyakran kínálgatott szíves szóval. Lehettem olyan nyolc év körüli, mikor egy alkalommal nagy mérgesen ráförmedtem, hagyjon már engem békén a vacak körtével, ne kínál- gassa folyton, adjon inkább csokit, amit a konyhakredencben rejteget előlem. Nénikém nemcsak a gyümölcsökkel kedveskedett nekem, tudott nagyon sütni-főzni is. Rokonnak, szomszédnak gyakran megsütötte kedvenc süteményét, a képviselő fánkot is. Életem legjobb csokitortáját is ő készítette az elsőáldozásomra. 1962 júniusában kis barátnőimmel (őket is meghívta) nála ettük a világ legfinomabb csokitortáját. Visszagondolva gyermekkorom ízeire, nyaranta anyai nagyanyám főztje is eszembe jut. Falusi parasztasszony létére ő is vérbeli szakácsnő volt. A legtöbbször felbukkanó gasztronómiai élményeim a finom töltött paprikához, a frissen kirántott házinyúlmájhoz (ami csak az én kiváltságom volt) meg a nagyi krémes-almás lepényéhez kötődik. Annak a hártya- vékony finom tésztájú házi krémesnek az íze máig számban van, bármilyen cukrászdában keresem azóta is, sehol sem lelem. Az én jó nagymamám el is kényeztetett, az úgy volt ugyanis, hogy a főtt tésztákat már akkor sem szerettem. Régi jó falusi szokás szerint hetente kétszer, szerdán és pénteken főtt tésztát készítettek a háziasz- szonyok. A családi legenda-krónika évekig nevetve emlegette a következő ominózus esetet. Az történt ugyanis, olyan nyolctíz év körüli lehettem, hogy egy szobafestő dolgozott nálunk. Mivel elég nagy a házunk, a mester napokig odajárt. Természetesen nálunk ebédelt, vacsorázott. Egyszer aztán (már akkor is szókimondásomról voltam híres) megjegyeztem az ebédnél: „Mióta nálunk tetszik ebédelni, mindig olyan jókat főz a nagymama! A család természetesen irult-pirult, de hát gyerekszáj igazat mond, végül is nem adhattak a festőnek túrós vagy grízes tésztát. Mindennap hús volt az asztalon. Visszatérve a tésztás napokra, a drága nagyi nekem külön készített tükörtojást sült krumplival, házi savanyúsággal körítve, szegény kislány ne éhezzen, úgymond. Aztán azok a régi híres-nevezetes disznótorok! Annak a főtt disznóhúsnak, házi tormának véresmájas hurkának az ízei! Összekapcsolódik a várakozás édes ízével. Nálunk ugyanis az volt a szokás, hogy mikor minden munka el volt végezve, rétes, pogácsa megsütve - érdekes, arra is volt idő az egész napos munka után -, vártuk a vendégeket. Dédnagyanyámmal, aki mindig megjegyezte, hogy'tiszta kötényt, papucsot váltott, beültünk az úgynevezett nagykonyhába, és vártuk a disznótorra érkező rokonokat. Máskor mi mentünk, máig emlékszem, hogy egyszer édesapám egy ördögálarcot készített, s én a disznótorban boldogan mutogattam a rokongyerekeknek. Meg kell még említenem, hogy egyedüli gyerek voltam, nem volt testvérem, barátnőm annál több. A vaníliás fagylalt íze egyik gyermekkori barátnőmhöz fűződik. Ők többen voltak testvérek, mégis jutott nekünk, a többi gyereknek is bőven a fagylaltból. Anyukája, Mariska néni azóta megöregedett, de nekem máig a gyermekkor édes ízeit juttatja eszembe a vaníliafagyi, amit ő akkor házilag készített. Az eddigiekből kitűnik, hogy gyermekkoromban is elég jó evő voltam, azóta eltelt pár évtized, s máig az maradtam, szeretek enni. (Főzni is!) Viccesen úgy szoktam mondani, ha jó a kedvem azért, ha nem jó, akkor meg azért eszem. (Tessék így lefogyni!) Apropó, rosszkedv. Valahol olvastam, ha rossz a hangulatunk, gondoljunk vissza a régen elmúlt kellemes évekre, attól rögvest megnyugszunk. Én tartom is magam ehhez. Nagyon gyakran gondolok csodálatos gyermekkoromra, a szomszédokra, a rokonokra, szüléimre, nagymamámra, nagy- nénémre, mert ők valóban széppé, felejthetetlenné tették gyermekkoromat, megédesítették napjaimat. Míg élek, hálás szível gondolok rájuk. É(T)KES SOROK A szőlő KRÚDY GYULA A Dunán érkezik a hajnali hajóval olyan mennyiségben, hogy a parton is megérezni illatát, vagy fehér kosárkában jön le a budai hegyekből egy fiatal nő karján. Királyi gyümölcs, és a szegények gyümölcse, mert ízében benne van minden jó íz, amelyet az életben szerettünk. Van benne ilyenkor üde ifjúság savanykája, később érett öregség édes bölcsessége. Eszedbe hoznak ízei minden ízt, amely kedves és emlékezetes volt életedben, az első csók friss zamatosságától kezdve az öregségig csipegeted a szőlőszemeket a fürtről. Egyik szemben gyermekkorod ízeit érzed, a másikban esküvőd napja van elrejtve, a harmadikban a roppanó magocska vénségedről beszél. Ősszel jön ő a városba a hegyek közül, amely időben legkedvesebb az élet. Túl a tavasz szökkenésein, lehűlve a nyári hévtől: az élet mint egy kedves stáción pihen meg őszidőben. Lejön a szőlő a hegyekből, és frissít, üdít, gyönyörű ígéreteket tesz. Mutat hosszú, piros őszt, miközben folyton érik, mint az ember. Felszedi magába az élet napsugaraiból az erőt, a szélből a szilajságot, a halkan hulldogáló esőből a bölcsességet. Mire megérik: a nap messze húzódik a hegyektől, hűvösödik éjszaka, borong a felhő a domb felett: akkor van szüksége a szőlőfürtnek elrejtett ifjonti erejére, délceg öregségére, a napsugár tüzére. Hordóban jön le a hegyről, hogy esztendőn át vigasztalója, erősítője, má- morítója legyen az embereknek. Elnézegetem a kis zöld kebleket a fürtön. Hol szedték illatukat, amely ülat egyedülvaló, nem hasonlít semmi más gyümölcs vagy virág illatához. Kislányoknak van üyen illatuk, amikor Kisasszony napján a máriapócsi búcsúra mennek. Szedőlányoknak van ilyen illatuk, amikor naphosszat tépték a fürtöket. Ifjú asszonyoknak volt üyen iüatuk, amikor Magyarországon az öreg szőlőbirtokosok olyan bort ittak, amelyet a környék legszebb asszonya taposott. A pesti piacon, a Duna-part mentében is győzedelmeskedik a szőlő illata minden más gyümölcsé felett. Én legalább mindig őt érzem a poshadt szilváén, a vajas körtvéén is túl. Tájképek és emberi arcok mendegélnek előttem, régen falevéllé vált madarak és emberek kiáltanak a fülembe. Érzések jönnek a szívembe, amelyekről csaknem megfeledkeztem. Sárga bokrok körül kanyargó, keserű füstje szálldos a szüretnek. Valahol messze: boldog emberek éneklése visszhangzik, amelyre többé nem jár az országút. Gömbölyűén megelégedett arcok találhatók túl a madárijesztőkön, ahol úgy flótázik a sárgarigó, amint csak fiatal korában hallja őt az ember. Egy boldog gyermekkor hangulatai vibrálnak át a lelke- men, amikor a szőlőillatot érzem. Mivel köszöntsem még őt, aki a régi pontossággal eljött a természet rejtelméből, midőn rövidebb a nap, és csapatban jár a seregély? - Halkabban virrad, korábban esteledik, de a nappal népes az édes szőlőfürttől. A szelek, amelyek tán lábnyomaikat az érő szőlőbogyó hamvában hagyják, most is úgy járnak a hegyek fölött, mint régen. A szőlőskertek fölött hulldogáló eső (amelyet olyan végtelen nyugalommal hallgatnak a kertek) tüzes nedvvé válik. A tüzes napsugár át- futamodik a szőlőkön, megöleli a hegyet. Most még egyforma a szőlőfürt mindenütt ezen a darab földön, ahol szőlő terem. De majd ha borrá érik a szőlő, majd ha pincébe zárva megismerkedik a fogság gyötrelmeivel és forrongó szenvedélyeivel, majd ha felolvadnak benne a könnyek és sóhajtások, amelyek a kapálgatásnál körülvették, akkor tudjuk meg, hogy mi a különbség bor és bor között. (1929)
