Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)
2004-09-25 / 222. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. SZEPTEMBER 25. 16 Riport A magyarországi sajtó a vajdasági magyarverésektől hangos, hozzánk meg alig jut el a hírük. Van mitől tartani, vagy a média fújta fel az ügyeket? Érti valaki, hogy mi történik most a Vajdaságban? A többnyelvű helységnévtáblákat fekete festékkel fájják le mostanság a Vajdaságban. Ismerős a kép? (A szerző felvételei) Amikor szlovákiai ismerőseimnek arról beszéltem, hogy rövidesen Szerbiába utazom, hogy az ottani magyarverésről írandó cikkemhez anyagot gyűjtsék, a többségük értetlenül meredt rám. A honi szlovák sajtó ugyanis szinte említést sem tett arról, hogy a Vajdaságban az utóbbi időkben megszaporodtak a nemzetiségek elleni támadások. LECZO ZOLTÁN Egy-két szűkszavú hírügynökségi jelentéstől és néhány rövid újságcikktől eltekintve nálunk ez nem volt hír. Ha viszont a magyarországi sajtóban megjelent információk alapján terveztem volna meg az utamat, valószínűleg golyóálló mellényben és páncélozott járművel kelek útra. Az anyaországi médiában ugyanis a vajdasági magyarellenes hangulatról és a nemzetiségek elleni támadásokról szenvedélyes hangú írások tömege látott napvilágot. Beszámoltak például arról, hogy nemrégiben többek köztTörökkanizsán, Szabadkán, Újvidéken és Bács- szöllősön is bántalmaztak magyarokat, hogy katolikus temetőket gyaláztak meg, és hogy „Halál a magyarokra!”, illetve „Szerbia pravoszláv, katolikusok takarodjatok!” tartalmú falfirkák olvashatók manapság országszerte. A kialakult helyzetet a magyar politikai közélet olyannyira aggasztónak találta, hogy az Európa Tanácshoz fordult jogorvoslatért, sőt az ügyben Kovács László külügyminiszter, Lampert Mónika belügyminiszter, Medgyessy Péter távozó kormányfő és Németh Zsolt volt külügyi államtitkár is nemtetszésének adott hangot. Bírálták a szerb rendőrség nem eléggé hatékony föllépését és a belgrádi politikusok tétlenségét. Kasza József, a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke Vojiszlav Kostunica szerb miniszterelnökhöz írt tiltakozó levelet, aki megígérte, hogy egy bizottságot állít fel az események kivizsgálására. Háborús veszély, vagy hecckampány? A magyarországi sajtóban az is megjelent, hogy június 26-án Te- merínben egy meztelen férfit találtak a rendőrök, a 37 éves Zoran Petrovicot, akit brutális módon megverték, a végbelébe fakarót szúrtak, a ruháit pedig levizelték. A hatóság rövid időn belül elfogta a tetteseket, akikről kiderült, hogy mindannyian magyar nemzetiségűek voltak. A szerb sajtó az incidenst a magyarok szerb-ellenes támadásaként kommentálta, sőt arról is hírt adott, hogy az áldozat a Szerb Radikális Párt aktivistája volt, aki a támadás következtében mártírhalált halt. Az egészet maga az életben maradt áldozat cáfolta meg, aki bevallotta, hogy nőügy miatt verték össze a már korábban is büntetett előéletű támadói, de ezt már senki sem tartotta fontosnak megosztani a szerb újságolvasókkal. Ez a felemás helyzet még inkább felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsi lettem arra, hogy vajon újabb nemzetiségi háború küszöbén áll-e a Balkán, vagy csupán felelőtlen újságírók és politikusok túlozzák el a helyzetet? Szerb, szlovák vagy kommunista, egyre megy Amikor átléptük a szerb-magyar határt, szinte azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Európának mintegy a szélére értünk. A különben termékeny vidék lakóházait elnézve már megállapíthattuk, hogy az itteniek jóval szerényebb körülmények közt élnek, mint akár a szomszédos Magyarország vagy Szlovákia lakói. Az egykor virágzó Vajdaságon meglátszott az egymást követő háborúk nyoma. Bár itt fegyveres harcok sohasem dúltak, a gazdasági hanyatlás mégis elkerülhetetlen volt. Az egykor jóval nagyobb forgalomra tervezett széles utakon szinte alig találkoztunk gépkocsival, sőt egy-két lovasszekeret is le kellett előznünk. A földeken, amerre a szem ellátott, kukorica termett, a házaik előtt portékáikat áruló falusiak képe pedig minden háború után készült dokumentumfilmbe beillett volna. Valamikor a Vajdaságot a nemzetiségek békés együttélésének példájaként emlegették. Most azonban festékkel lefújt helységnévtáblákat és szerb nacionalista jelképeket láthattunk, még a középületeken is! Az országban szeptemberben helyhatósági választások voltak, így gyanítható, hogy a falfirkák emiatt szaporodtak meg. Feltűnt még, hogy a szlovákiai viszonyokhoz képest rengeteg rendőrrel találkoztunk. Járőröztek, sebességet mértek, egyszóval jelen voltak. A vendéglátóinktól később megtudtuk, hogy minden külföldinek kötelessége jelentkezni a rendőrségen az országba való belépését követően, s ettől még jobban elképedtünk. Első beszélgetőpartnerünk, Tomková asszony, egy helyi szlovák újságíró elmondta, hogy a tartományban az idén tényleg voltak szlovákok elleni támadások. Bácska Palankán a szlovák közösségi ház és az evangélikus templom ablakait törték be nemrég, valamint Lúgban és Stará Pa- zován is történtek különböző atrocitások. Az újságírónő szerint az eseteket a rendőrség kivizsgálta, s bebizonyosodott, hogy azok nem az ott élő nemzetiségek ellen irányultak. A palánkai eset elkövetői legelőször a helyi Szerb Radikális Párt irodájának ablakait zúzták be, majd egy kommunistákkal szimpatizáló boltos üzlet- helyisége következett, legvégül a szlovák intézmények ellen intéztek támadást. A randalírozók fiatalok voltak, akiknek a szüleik bocsánatot kértek gyermekeik vandalizmusáért, s az általuk okozott kárt megtérítették. A lugi verekedés résztvevőiről is kiderült, hogy közöttük szerb és szlovák fiatalok egyaránt voltak. Az azonban tény, hogy a házakra valakik' horogkeresztet és nacionalista feliratokat pingáltak. Tomková asszony mindössze erről a három, szlovákok elleni támadásról beszélt. Amikor arról kérdeztem, hogy mit gondol a magyarokat ért atrocitásokról, elszólta magát: „Azokról azért naponta olvashatok.” Majd diplomatikusan hozzátette: „De erről beszéljenek inkább a magyarok.” Jó szerbek, rossz szerbek? Bácska Palankán a helyi Matica Slovenská képviselői sem kívánták a feszültséget szítani. Arról próbáltak meggyőzni minket, hogy itt a szerbek és a szlovákok mindig is konfliktusoktól mentesen éltek egymás mellett, és hogy az újabb atrocitások tulajdonképpen szót sem érdemelnek. A beszélgetésre mintegy végszóra érkező szerb író így vélekedett: „Nem az itteni szerbekkel van baj. A problémát a Koszovóból és a Boszniából érkezettek okozzák. Ők még nem igazán tudnak beilleszkedni, mert nem ismerik az itteni viszonyokat. Ez néhány év elteltével megváltozik majd. Ők is toleránsabbak lesznek, amikor megtanulják más nemzetiségek szokásait, életvitelét. Talán nem is baj, hogy így keveredünk egymással.” A szlovák közösségi ház gondnoka is tagadta, hogy különösebb feszültség volna az itt élő nemzetek között. Azt viszont megkérdezte, vajon tudom-e, hogy Temerínben a magyarok megöltek egy szerbet. (?) Próbáltam meggyőzni az illetőt, hogy tudomásom szerint a támadás sértettje jól van, és az eset mögött ne keressen nemzetiségi okokat. Ám ő szemmel láthatóan nem hitt nekem, mert hát az újságból és a tévéből is így tudta. Aradá- cson Ján Ondrus szlovák gazdálkodó már egészen másképp beszélt. Elmondta, hogy a szlovákoknak régebben is el kellett tűrniük különböző megaláztatásokat, és azt állította, hogy a helyzet jelenleg is aggasztó. Nehezményezte például, hogy a helyi szlovák alapiskolában kötelező a pravoszláv szentek képeinek a kifüggesztése. Panaszkodott, hogy a helyibeliek ellenségnek tartják őt, csak azért, mert megpróbált ez ellen szót emelni. Tarka térkép és Joghurt-forradalom Miközben Zentára igyekeztünk, több lakodalmas menettel találkoztunk. Feltűnt, hogy az autókat szerb nemzeti zászlók díszítették. Ám az egyik falu határában nemcsak a házasulandókat sikerült lencsevégre kapnunk, hanem a fekete festékkel lefújt magyar helységnévtáblát is. Zentára érve azonban már egy egész más kép fogadott minket. Ez a húszezres város ugyanis bárhol lehetne Európában. Rendezett közterek, békésen beszélgető emberek mindenütt. A gyönyörű városházán Juhász Attila polgármesterrel találkoztunk. Az iroda falán mindjárt egy térképet láttunk, amiből sok mindent megérthettünk. „A Magyar Tudományos Akadémia által készített térkép a Trianon utáni vajdasági állapotokat mutatja” - magyarázta a polgármester. „A magyarokat pirossal, a németeket zölddel, a románokat sárgával, a szlovákokat kékkel - de vannak itt még csehek, zsidók és más nemzetiségűek is - a szerbeket pedig rózsaszínnel jelölték. A Vajdaság lakosságát évszázadokon át jellemzően három nagy nemzetiség alkotta: németek, magyarok és szerbek. Ezek, mivel ismerték egymás nyelvét és kultúráját, békésen megfértek egymással. A második világháború idején még kb. 400 ezer magyar volt itt. A háború után a nemzetiségeket kitelepítették Juhász Attila polgármester irodájának falán beszédes térkép függ A zentai városháza tanácstermében jól megférnek egymás mellett a különböző népek lobogói
