Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)
2004-09-11 / 211. szám, szombat
13 ÜJ SZÓ 2004. SZEPTEMBER 11. _______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________CSALÁDI KÖR A gyermekek érzelemszegénységének egyik forrása kétségkívül a család, a szülőknek elfoglaltságuk miatt egyre kevesebb idejük marad, hogy velük is foglalkozzanak A családi hatások szerepe az érzelmi nevelésben Míg kicsik, szüleik sokkal többet játszanak, foglalkoznak velük (Lukács Erika felvétele) Világszerte egyre több szó esik gyermekeink érzelmi neveléséről. Néha elvi szinten fogalmazódnak meg a problémák, az olasz neorealisták pl. egyenesen arról beszélnek, hogy érzelmi jégkorszak küszöbén állunk. MARKÓ EMIL Annyira a technika veszi birtokába a világot, hogy a humán problémák, Moravia szerint a szépirodalom, lassan kevesek titkolt magánügyévé válnak. Hasonló gondolatig jut el Camus is, aki szerint a mai korban a boldogság ritka jelenség, akik gyakorolják, okosabban teszik, ha eltitkolják. Máskor gyakorlati gondok terelik rá a figyelmet. Ilyenkor azt keresik, mit kellene tenni annak érdekében, hogy eredményesebb legyen ifjúságunk öntudatos nevelése. Hogyan lehetne elérni, hogy nagyobb, szilárdabb legyen erkölcsi világképük, s ennek alapján magatartásuk? Érzelemszegénység Nem véletlen tehát, hogy egyre többet foglalkoznak mindenütt az eddig meglehetősen elhanyagolt érzelmi neveléssel. Baj azonban, hogy egyesek szemében úgy jelentkezik a probléma, mint a nevelés egyik elhanyagolt területe. Ennek következménye, hogy valami újat akarnak bevezetni, noha nemcsak az elméleti megfontolás, a gyakorlati tapasztalat is igazolja, minden, az eddigi tevékenységtől függetlenül, ráadásként jelentkező érzelmi nevelés eleve hatástalanságra van kárhoztatva. Ahhoz, hogy az erkölcsi nevelés területén szilárdabb eredményeket érhessünk el, figyelembe kell vennünk gyermekeink érzelmi elszegényedését, s azt kell felszámolnunk. Gyermekeink érzelemszegénységének egyik forrása kétségkívül a család. A szülő nagyarányú elfoglaltsága következtében egyre kevesebb idejük marad arra, hogy a gyerekkel a feltétlenül szükséges testi gondozáson túl (étkezés, öltöztetés stb.) is foglalkozzanak. Elfoglaltságon természetesen nemcsak a munkában eltöltött időt kell érteni. Ebbe a körbe tartozik a szülők gyerekektől független szórakozása, társadalmi és társasági élete is. A gyermekek többsége érzelmileg közönyös légkörben növekedik fel, s igen gyakran tapasztalható, hogy már 10-14 éves koruk előtt egyre inkább fokozódik magukra hagyatottságuk. Nem véletlen, hogy mind az írásos feleletekben, mind a beszélgetésekben meglepően gyakran hangzik el gyerekek szájából, hogy addig, míg „kicsik voltak”, szüleik sokkal többet játszottak, foglalkoztak velük. Hiányos meseélmény Nemrég olvastam ezzel a témával kapcsolatos tanulságos és átfogó értekezést, és a következő kép tárult a szemem elé: Talán különösen hangzik, mégis az egyik legáltalánosabb jelenség, hogy a gyerekeknek igen hiányos a meseélményük. 185 adat elemzéséből ez az eredmény született: ♦ édesanyja, édesapja rendszeresen mesél (hetente) 72 ♦ rendszertelenül mesél 45 ♦ a nagymama szokott mesélni 29 ♦ egyáltalán senki sem mesél 39 A képet az teszi teljessé, hogy a válaszok és más forrásból fakadó tapasztalatok szerint ebben a korban még igen nagy a gyerekek meseigénye. 10-14 éves korban már az „igazi” mesék érdeklik őket. Több esetben megfigyelte - a szerző Kelendi Gyuláné -, hogy 3 közösségben fegyelmezetlen, rendbontó gyerekek hogyan szelídülnek meg, milyen feszült érdeklődés tükröződik szemükben egy-egy ilyen történet elmondása alatt. A szülők többsége még könyv formában sem teremt kapcsolatot gyermeke és a mesék között. A 185 tanuló közül mindössze 23 említette meg, hogy szüleitől rendszeresen kap (születés-, névnap, karácsony) könyvet. 37 pedig ilyen igényét könyvtárban vagy barátai segítségével elégíti ki. Családi séták Nem sokkal differenciáltabb a kép akkor sem, ha a családban folyó érzelmi nevelést a közös séták, kirándulások oldaláról közelítjük meg. A törés egyébként itt is a 10-14 éves kor körül következik be, ahogy növekszik a gyerek, úgy maradnak el ezek a közös élmények. Nem tekinthetjük a séták közé iktatható eseménynek a praktikus, bevásárlási célokat szolgáló közös utakat, bár jellemző, ezekre is sokáig igen élénken emlékeznek vissza a gyerekek. Az előbbi 185 tanuló közül ebben a kérdésben ♦ rendszeresen szokott a szülőkkel sétálni, kirándulni 17 ♦ ritkán szokott a szülőkkel sétálni kirándulni 35 ♦ csak akkor sétálnak együtt, ha valahova mennek (pl. rokonokhoz látogatóba stb.) 14 ♦ ha bevásárolni mennek 50 ♦ szüleivel nem szokott sétálni 60 Családi beszélgetések Ritka a gyerekkel beszélgető szülő is. A praktikus beszélgetések (Mi volt az iskolában? Feleltél-e?) általában rendszeresek, az azonban már csak elvétve fordul elő, hogy a szülők gyermekükkel életük apróbb-cseprőbb gondjairól társalognának. Modern életünk tükröződik abban, hogy elég sokan nyilatkoznak úgy, a tévéműsorról, egy-egy sportközvetítésről, filmről szoktak vitatkozni szüleikkel. Ezt nagyon pozitívan értékelik. A vasárnapi programról is beszámoltak a gyerekek: ♦ mindkét szülővel együtt szervezett program 15 ♦ édesapával 6 ♦ édesanyával 11 ♦ testvérrel 28 ♦ pajtásokkal 85 ♦ egyedül töltötte szabadidejét 40 A pedagógus szerepe Jelentős helyet tölt, illetve sokszor tölthetne be az érzelmi nevelésben a közös munka. Ez a tevékenység elsősorban a házi munkára szűkül le. Az előbb leírt adatok az én tapasztalataim és meggyőződésem alapján nagyon sok értékes útbaigazítást adnak mindennapi pedagógiai tevékenységünkhöz. Ha a pedagógus tudja, hogy melyik gyerekkel beszélgetnek ritkán odahaza, alkalmat kell találnia arra, hogy vele tervszerűen foglalkozzon. Alkalmasak erre a tanítás előtti, utáni percek, a kirándulások, a különböző egyéni megbízatások. Azoknak, akiknek olvasmány- élményük fogyatékos, időnként és „véletlenül” kölcsönözzön egy- egy könyvet a tanár (tanító) azzal: „Olvasd el a kedvemért ezt a könyvet. Kíváncsi vagyok, mi a véleményed róla, ez egyik legkedvesebb könyvem!” Meg vagyok győződve róla, hogy el fogja olvasni, sőt készségesen vállalkozik arra is, hogy ismertesse a tartalmát. Annak a pedagógusnak tehát, akinek valóban szívügye a gyerekek nevelése, legelőször megismerésükre kell törekednie. A családi hatások ismeretében egyénileg kell foglalkoznia tanítványaival. Csak így hozhatja helyre esetleges érzelmi torzulásaikat, így teheti képessé személyiségüket arra, hogy a magasabb érzések (közösség, hazaszeretet, tisztelet, munka stb.) iránt fogékonnyá váljék. Amilyen mértékben a tanuló fejlődése előrehalad, abban a mértékben válik képessé arra, hogy érzelmi megnyilatkozásait maga ítélje meg, összehasonlítva őket azokkal az erkölcsi normákkal és követelményekkel, amelyekkel tanárai (tanítói, nevelői stb.) megismertették. Az érzelmi nevelés elengedhetetlen részét alkotják a közös séták (Képarchívum ) Általános jelenség, hogy a gyerekeknek hiányos a meseélményük KONTRASZTOK Csengetés után PIERZCHALA JÓZSEF Bezárult az iskola zöldre festett kapuja. Mész és fertőtlenítő szúrós szaga áramlott a lépcsőházban. A tanteremben csengetés utáni csönd. Géza tanár úr bársonyos hangjának a faliújságokkal díszített folyosó állta útját.- Vigyázzatok az iskolára! Használjatok váltócipőt, kíméljétek a berendezést: falat, padot, táblát, ajtót - folytatta, ahogyan az iskola belső rendtartása előírja.-A köszönés nem szégyen! Üdvözöljétek szüléiteket, az ismerősöket, pedagógusokat, barátokat, osztálytársakat. - Mosolyogva kérdezte az első padban ülő szőke Virág Annától.- Ki kit köszönt elsőnek?- A fiatalabb köszönti az idősebbet.- Igen - helyeselt a tanár úr. - Néhány gondolatot az utazásról... De előbb álljanak fel a vidéki gyerekek. - Lám, az osztály hetvenöt százaléka naponta utazik. - Köszönöm. Üljetek le, és figyeljetek! Ajtó nyitásánál, útba eső akadálynál illedelmesen előre engedjük az idősebbet. A járda, folyosó jobb oldalán közlekedünk. Az úton való átkelésnél a zebrán haladunk, de csakis, ha zöldet mutat a lámpa! - köszörült egyet a torkán.- Foglalkozásunk második részében meglátogatjuk városunk buszmegállóját - ismertette tanulóival a programot Géza tanár úr. Az osztály fegyelmezetten, kettes sorban követte a tapasztalt pedagógust, aki ötödikeseknek megfelelő iramot diktálva haladt az élen. A városi parkon keresztül közelebb a buszmegálló, gondolta, s arra kanyarodott. Hoppá! Erre mégsem mehetünk. Festésre váró deszkapad, derékba tört ülőke látványa rossz példát mutat. Kerüljük meg a parkot, döntött a tanár úr. A fedett buszmegálló hatalmas ismertetőtábláját üvegablak védelmezi a portól.- A piros színnel jelölt járatok gyors vagy nemzetközi autóbusz- utak menetrendjét jelentik - magyarázott tovább, elsietve az elérhető magasságban kifüggesztett, agyonfirkált, körbetépett, olvashatatlan helyi és környékbeli járatokat feltüntető tábla előtt.- Toho-tolasson el őő-örega- nyám - szólt imbolyogva a kifüggesztett táblát studírozni akaró középkorú férfi. A néni körülnézett, igazított kendőjén. Látszott, egyetlen por- cikája sem óhajtja a vitát. Halkan, elpirulva odébbállt.- Nofene! Ol-olvashatatlan - állapította meg bölcsen. - Biztos a gye-erekek firkálták össze-vissza - szellemeskedett. Filctollat vett elő a belső zsebéből, áthúzta a hivatalos hirdetést, majd a hirdető- táblát tartó oszlopot marokra fogva a gyerekek felé fordult:- Ugyan mit... no, mit ke-restek itt, i-iskolaidőben? Loógtok, ugye? Ha-át ezt ta-ta-nuljátok az is-is-iskolában! - szánta gondolatait vitaindítónak. A dülöngélő középkorú a megállóban kanyarodó autóbusz felszállói között szitkozódott. Mikor sorra került, a sofőr vita nélkül a műanyag műszerfalra ragasztott szövegre mutatott: „Ittas embert nem utaztatunk!” Géza tanár úr intézkedett:- Tovább megyünk, gyerekek, siessetek! - attól tartott, felismeri az imbolygó alak, aki elképzelhető, csengetés előtt került ki az iskolából.
