Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)
2004-09-11 / 211. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, (AranyJános) CSALÁDI KOR Jt gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével ” (AranyJános) 2004. szeptember 11., szombat 8. évfolyam 35. szám Az 55 évvel ezelőtt elüldözött Gyurcsy Béla rendszeresen visszajár szülőfalujába, melynek most első díszpolgára lett Egy szépen felújított templomot hagy maga után A házigazdák egy, a felújított templomot hűen ábrázoló marcipántortával - Jakubecz Vilmos helyi cukrászmester remekművével - lepték meg a díszpolgárt (Szőcs Hajnalka felvételei) Az 1923-ban Felsőszeliben született Gyurcsy Béla ma Kanadában, Torontó közelében él. 1949-ben búcsúszó nélkül hagyta el szülőfaluját, miután a családját, mint kulákokat, kiűzték a szülői házból. Hogy miért, azt Béla bácsi máig sem tudja. GAÁLLÁSZLÓ Idén augusztus 8-a, a Szent Lő- rinc-napi búcsú óta azonban ismét elmondhatja magáról, hogy Felsőszeli polgára, a frissen felújított római katolikus templomban ugyanis a falu első díszpolgárává avatták. Ezt azzal érdemelte ki, hogy kanadai állampolgárként fél évszázad után sem felejtette el szülőfaluját, és nélküle nem került volna sor a templom felújítására - csaknem hárommillió koronával támogatta a javítási munkálatokat. A felújított templomban tartott ünnepi szentmise után a felsőszeli termálfürdő vendéglőjében tartott fogadáson beszélgettünk Béla bácsival életút- járól, arról, hogyan került Kanadába, és miért gondolta, hogy támogatnia kell a vele egykor oly mostohán bánó szülőfalut. „Idézést kaptunk, hogy ki kell hurcolkodnuk a házunkból és Gyurcsy Mihály házában - aki csak névrokon volt - van helyünk, négytagú családnak egy szoba és fél konyha - kezdi az 55 évvel ezelőtti történetet Gyurcsy Béla. - Én már korábban tudtam, hogy nem fogom szeretni az itteni rendszert, és érdeklődtem, hogyan lehet innét kijutni. Amikor megkaptuk az idézést, még aznap megkértem a szomszédunkat, hogy másnap reggel vigyen ki bennünket bátyámmal együtt a galántai vasútállomásra. Nem szóltunk senkinek, másnap reggel elindultunk, és az állomáson Pilzenbe váltottunk vonatjegyet. Úgy mentünk oda, hogy munkát keresünk. Ott egy irodában rengeteg papírt kellett kitölteni, átnézték a zsebeinket meg a tárcánkat. Meg is jegyezte az illető, hogy nincs sok pénzünk, mire én mondtam neki, hogy hát dolgozni megyünk, majd csak keresünk valamit. Kérdeztük, hogy hol alhatunk, mire mondták, hogy akármelyik házat válasszuk ki magunknak, oda bemehetünk, és ha az nem tetszik, menjünk másikba. A kitelepített németek házai voltak, és a gazdáik úgy mentek el, hogy az asztalon még az étel, ital is ott volt hagyva. Másnap kimentünk egy vezetővel az erdőre fát vágni, és felfedeztük a határkövet. Elindultunk abban az irányban, és nemsokára el is fogtak az őrök, átadtak bennünket az amerikai hatóságoknak. Ott egy kapitány megígérte, kivisznek bennünket az állomásra, kapunk vonatjegyet, és elindulhatunk Nürnberg felé. A vonaton egy fiatalember megkérdezte, miért vagyunk olyan lehangoltak, mire mondtuk, hogy éppen most jöttünk ki. Erre benyúlt a zsebébe, elővett két márkát és odaadta, hogy legyen valami pénzünk. Mert mi abban az egy pár cipőben meg ruhában hagytuk el az országot, ami rajtunk volt. Eljutottunk Nümbergbe, ahol kicsit ismerős voltam, mert a háború után ott kerültem fogságba. Megérdeklődtem, merre induljunk el Valka lágerbe - az volt a menekültek gyűjtőtábora. Hajnali három óra körül érkeztünk meg, de ott senki felénk se nézett. Kártyáztak, söröztek, semmi más nem érdekelte őket. Csak amikor a partinak vége lett, akkor kérdezte meg az egyik rendőr, mi járatban vagyunk. Mondtuk, honnét jöttünk, akkor felvették az adatainkat, aztán elszállásoltak egy hatalmas barakkban, háromemeletes ágyakon. Közel egy évig voltunk ott, közben jöttek munkásokat keresni, választanunk kellett, melyik országba akarunk továbbmenni. Mehettünk Ausztráliába, Brazíliába meg több más országba, mi Kanadát választottuk. Amikor Halifaxba érkeztünk, ott minden egyes menekültet egy karton cigarettával fogadtak, és mindegyikünknek megvolt az egyévi munkaszerződése. Minket egy Ottawa melletti farmra osztottak. Két legényemberhez kerültünk. Másnap reggel hétkor az idősebb kivezetett az istállóba, ahol ötvenhat gyönyörű tehén állt, és a fiatalabb férfi fejte őket. Megmutatta, hogyan kell fejni, és hogy próbáljam meg én is, aztán nagyon örültek, mikor látták, hogy tudok. Amikor az is kiderült, hogy a gépekhez is értek, még meg is ölelgettek, úgy örültek nekem, mert több traktoruk is volt. Akkoriban 45 dollár járt a munkáért havonta, meg teljes ellátás, és mondták, hogy én kapok hatvanat. Az nagyon szép pénz volt. Aztán egy barátom rábeszélésére elmentem egy másik helyre, ahol dohányszedésre szerződtem, s a teljes ellátás mellett 10-12 dollárt fizettek naponta. Két hónapig dolgoztam ott, aztán autót vettem, és bementünk Hamiltonba, ahol egy kórházban dolgoztam. A barátom nagybátyja kocsmáros volt, s amikor látta, hogy ügyes vagyok, rábeszélt, menjek abba a sörgyárba, ahonnan ő a sört rendeli. El is intézte, hogy felvegyenek, háromszor annyit kerestem ott, mint a kórházban. A születésnapomon léptem be a sörgyárba, és a születésnapomon hagytam ott - 25 évvel később. De én már a sörgyári munkám mellett elkezdtem vállalkozni, parcellázással foglalkoztam. Építkezési területeket osztottunk fel, utakat építettünk, villany-, gáz- meg telefonvezetékeket fektettünk le. Ma már aktívan nem dolgozom, de sokszor felkeresnek tanácsért, mert jól ismernek a szakmában.” Gyurcsy Béla ma Torontó mellett él második feleségével, Annuská- val. Az sem mindennapi történet, ahogyan első felesége halála után egybekerültek 1992-ben, miután Annuska néni a nővéréhez ment ki Kanadába. Már gyerekkoruktól jól ismerték egymást, Annuska akkor a szomszédos Alsószeliben lakott, de mivel kitelepítették őket Magyarországra, úgy tűnt, végleg elváltak útjaik. És csodák csodája, Kanadában hozta össze őket újra a sors több mint négy évtized után. De nemcsak Annuskát, szülőfaluját sem felejtette el Béla bácsi. Először 17 évi távoliét után engedélyezték, hogy hazatérjen, azóta évente hazalátogat. Idei áprilisi ittléte során a helyi katolikus egyházközség vezetőivel társalogva szóba került, hogy beázik a templomtető, meg kellene javítani, de nincs miből. Béla bácsi megígérte, segít, és nem maradt csak az ígéretnél. Amint hazatért Kanadába, átutaltatta a kért összeget, a lelkes itthoni csapat pedig hozzákezdett a szervezéshez, aztán a munkához. Menet közben kiderült, hogy nemcsak a tetőt kell javítani, hanem a falat szigetelni, a vakolatot felújítani, új lépcső is kell, meg a sekrestye is javításra szorul. És Béla bácsi küldte a pénzt. Arról, hogy hogyan használták fel, a búcsúi vasárnapi ünnepi szentmise után a felújított templomban a hívők és Gyurcsy Béla előtt adtak számot az egyház- község képviselői. A megható ünnepségen Sokol érsek köszönő levelét is felolvasták, a község polgármestere pedig Felsőszeli első díszpolgárává avatta a fél évszázaddal korábban elüldözött felső- szelit. „Az volt a gondolatom, hogy egy szép emléket adok a szülőfalumnak, és ez sikerült is, bárki láthatja, aki ránéz erre a templomra” - összegezte Béla bácsi. És már azt is elintézte, hogy halála után hamvai hazakerüljenek. Feleségével együtt a szülei sírja mellett lesz végső nyughelyük. A díszpolgárrá avatás után feleségével a falubeliek körében A kanadai pénzen felújított felsőszeli templom A darab a nyolcvanas éveiket járó házaspárról szól, akik mégis megható módon törődnek egymással, s ha beszélgethetnek, máris elfeledkeznek mindenről Megint tanultam valamit... FIALA ILONA A nyár derekán kórházba kerültem, s két teljes hetet töltöttem a kényelmesnek egyáltalán nem mondható vaságyon. De nem volt haszontalan az ott-tartózkodás, sok mindent tapasztaltam ezalatt! A legnagyobb élményt az az idős hölgy szerezte, akivel együtt szoktuk nézni a híradót a radiátorhoz láncolt tévében. Egyik este azt kérdezte, nem tudnám-e fölváltani az ötvenkoronását. Nyugtalannak látszott, pedig a híradó előtt még nem vettem észre rajta semmit. Amíg utánanéztem pénztárcám tartalmának, elmondta, hogy sürgősen telefonálnia kell, s nem találja a dobozkát, melybe a félje öt- és tízkoronásokat csomagolt neki. Sajnos csak néhány egykoronás lapult pénztárcám érmés zsebében, nem tudtam segíteni. Teljesen kétségbe esett. Azt mondta, rettenetesen fontos az a telefonhívás.- Azért nem olyan nagy probléma - vigasztaltam -, hisz van mobiltelefonom. Mondja csak a számot, felhívom az illetőt. Pozsonyi számot diktált, csakhogy azok nyolcjegyűek, ő pedig csak hétre emlékezett. Némi gondolkozás után azt mondta, az utolsó hatost duplázzam meg. A hívott fél Ulysa úr, a félje. Ám a szám téves volt. Sebaj, felhívjuk a tudakozót. Be- mondtam a nevet, de ilyet nem találtak a telefonjegyzékben. A kedves és türelmes informátor (egy percért 12 korona - plusz áfa!) azt kérdezte, nem két s szerepel-e a vezetéknévben. Kérdezem a nénit, ő némi gondolkodás után megerősítette az első verziót, az egy s-t. Akkor az 1 felől érdeklődtem, abból is csak egy van-e. Mormolgatta magában a nevét, végül határozottan mondta, hogy az ő nevében egyetlen 1 sincs. Miután megtalálta a szemüvegét, leírta egy papírra: Umysa. Végre megkaptuk a számot, de Umysa úr nem vette fel a telefont. Mikor aztán végre sikerült a kapcsolat, az asszonyka egy megkönnyebbült sóhajtással elkezdte: - Édesem, olyan izgatott vagyok, el se tudod képzelni, mennyit telefonálgatok már, a híradó óta folyton hívlak, csak nem tudtam pontosan a számunkat, két hatost ütöttünk be, de az nem volt jó, aztán egy kis félreértés volt a vezetéknévvel, de az informátor mégis megtalálta a számunkat, s képzeld, honnan hívok, az a fiatalasszony adta ide a mobiltelefonját, aki délután odajött hozzánk, amikor itt voltál... Hát nem tudod, zöld hálóköntösben... Hogy hol? ... Igen, értem. - S akkor felém fordul, s elmondja, hogy a férje a tavalyi gallyat égette (mert kertes házban laknak), most fejezte be, nem hagyhatta ott a parazsat, ilyen nagy melegben veszélyes volna. Szépen meg kellett várnia, amíg teljesen leég, s a biztonság kedvéért le is locsolta a hamut.- Persze, persze - mondom -, vigyázni kell. - Közben nem fér a fejembe, miért éget valaki nyár közepén tavalyi gallyakat, arról nem is beszélve, hogy környezetvédelmi szempontból tilos bármit is égetni. De eszemben sincs intelmekkel húzni az időt, így is sok drága perc eltelt, s még nem tértünk rá a lényegre. - Ne felejtse el megmondani azt a fontos dolgot, ami miatt telefonál! - szólok a lehető legkedélyesebben. S a hölgy máris folytatja: - Na látod, jó, hogy szólt a fiatalasszony, hogy ne felejtsem el megmondani azt, amiért felhívtalak. Nos, ha gallyakat égettél, biztos nem nézted a híradót. Ott mondták, hogy ilyenkor, nyáron sokat kell inni, főleg nekünk, öregeknek. Minket külön figyelmeztettek, hogy naponta legalább három liter folyadékot vegyünk magunkhoz. De akár többet is. S hogy ne járjunk ki, amikor a legerősebben tűz a nap. Akkor hát sokat igyál! És ilyenkor, estefelé alaposan szellőztess ki, nappal meg hagyd a zsalukat lehúzva!... Mindezt még kétszer ismételte el, közben teret engedve férjének is, aki szintén nem volt szűkszavú. De ne húzzam tovább én is, végre a lényegre térek: a kezdetben idegesítőnek induló híradó utáni találkozó átváltozott két idős ember ragaszkodásának kifejezésére. Színház az élet, legalábbis a közhelyesült gondolat szerint. És ott, a kórházi környezetben valóban úgy éreztem, mintha színdarabban volnék, amelynek magam is szereplője vagyok. A darab a nyolcvanas éveiket járó házaspárról szól, akik - igaz, egy kicsit önző, de mégis megható módon - törődnek egymással, s ha - legalább telefonon - beszélgethetnek, máris elfeledkeznek mindenről, csak egymásra van gondjuk. Amikor a néni oda akarta nekem adni az ötven koronát, mert hisz „elég sokad’ beszélt, mosolyogva utasítottam vissza. Nem azért, mert az amúgy is csekélység volt az eltelefonált percek árához képest, hanem, mert kettejüknek köszönhetően egy újabb élménynyel és bölcs tapasztalással lettem gazdagabb.
