Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-27 / 199. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 27. IZVILÁG 13 RECEPTTÉKA Forró nyárban - hideg étel Mely élelmiszerek és fűszerek hűtenek? Árpa, bodza, brokkoli, burgonya, búza, citrom, cukkini, csalán, édesgyökér, édeskömény, fehér rizs, gyümölcs (az ösz- szes), kapor, káposzta, karfiol, koriander, kókuszdió, kömény, mazsola, napraforgó, rebarbara, répafélék, saláta, spárga, spenót, szeder, tej, tyúkhúr, uborka, zeller, vaj. Sárgadinnye-leves Hozzávalók: 1 kg sárgadinnye, 1 csomag vaníliás cukor, 2 deci tejszín, 1 evőkanálméz, só. Elkészítése: Kellő mennyiségű vizet felforralunk, hagyjuk kihűlni. A sárgadinnyét feldaraboljuk, ráöntjük a vizet, tejszínt, elkeverjük benne a vaníliás cukrot, sót, mézet. Azonnal tálaljuk. Vegyes saláta Hozzávalók: 1 nagy kígyóuborka, 1 kisebb cukkini, 4 db paradicsom, 1 nagy fej vöröshagyma, kapor, 10 dkg reszelt sajt. Elkészítése: Az uborkát, a cukkinit megmossuk, hosszában négyfelé, majd kb. egy centi vastag darabokra vágjuk. A paradicsomot nyolcadokra vágjuk, a hagymát felkarikázzuk, összekeverjük az uborkával és a cukkinivel. Megszórjuk az apróra vágott kaporral, a reszelt sajttal. Só és öntet nem kell rá. Nyers pástétom Elkészítése: Bármilyen zöldséget (többfélét, de a vöröshagyma, fokhagyma, petrezselyem ne maradjon ki!) lereszelünk, olajjal elkeverjük, fűszerekkel ízesítjük. Ha nem eléggé kenhető, turmixoljuk. Vízicibere-leves Hozzávalók: Ahány személy, annyi szelet másnapos kenyér, só, almaecet vagy citromlé, cukor, víz. Elkészítése: A kenyeret darabokra törjük, bele a tányérba, ráöntjük a sóval, cukorral, citromlével elkevert vizet. Tarator Hozzávalók: 1 db salátauborka, 2-3 gerezd fokhagyma, 1 evőkanál olívaolaj, 1/2 liter aludttej, 1 doboz joghurt, só, bors, kapor, néhány szem dió. Elkészítése: Az uborkát csíkokra vágjuk, a fokhagymát szétnyomkodjuk, elkeverjük a sóval, hozzáadjuk az apróra vágott kaprot. A joghurtot elkeverjük az aludttejjel, majd összekeverjük az uborkával, a vagdalt dióval és megborsozzuk. Lehűtve tálaljuk. Kecskesajtos paprikasaláta Hozzávalók: 8 db fehér paprika, 1 csomó zöldpetrezselyem, 20 dkg zöld olívabogyó (mag nélkül), 1 citrom, 6 evőkanál olívaolaj, 1 gerezd fokhagyma, só, bors, cukor, 12 szelet szendvicskenyér, 15 dkg kecskesajt. Elkészítése: A paprikát kicsumázzuk, csíkokra vágjuk, a petrezselymet apróra vágjuk, beletesszük egy tálba és elkeverjük az olívabogyóval. A citrom levét elkeverjük az átnyomott fokhagymával, sózzuk, bor- sozzuk, hozzáadjuk a cukrot, az olívaolajat, és addig keverjük, amíg kissé besűrűsödik, majd ráöntjük a salátára. A kecskesajtot kockákra vágjuk, hozzáadjuk a zöldségalaphoz. A szendvicskenyeret megpirítjuk és köretként adjuk a salátához. Vegyes saláta őszibarackkal Hozzávalók: 1 db fejes saláta, 1 csomó zöldpetrezselyem vagy snidling, 3 db közepes nagyságú sárgarépa, 2 db őszibarack, 2 szelet szendvicskenyér, 1 evőkanál vaj vagy margarin, 4 evőkanál gyümölcsecet, 2 evőkanál méz, só, bors, 4 evőkanál olaj. Elkészítése: A salátát megmossuk, a leveleket apróra tépkedjük, a sárgarépát megtisztítjuk, karikákra vágjuk, az őszibarackot kimagozzuk, felszeleteljük. A szendvicskenyeret kockákra vágjuk, olajon megpirítjuk. A felszeletelt gyümölcsöt és zöldséget egy tálban ösz- szekeverjük. Egy másik edényben elkeverjük a mézet, a gyümölcsecetet, a sót, a borsot és az olajat. A vegyes salátát tányérra rakjuk, leöntjük a marináddal és meghintjük a pirított kenyérkockával. Tálalhatjuk önállóan vagy teljes kiőrlésű gabonából készült kenyérrel. Dinnye mint tál A görögdinnyét - ha óvatosan vájjuk ki a belsejét, fogantyút is hagyunk -, gyümölcs tálalására használhatjuk, (köp) A kenyér szót átvitt értelemben vagy jelzőként naponta koptatjuk, mégsem veszíti el jelentését, hisz ha valami nélkülözhetetlen, úgy kell, mint egy falat kenyér A kenyér dicsérete ÍZTÖRTÉNELEM Napi utam egy pékség mellett vezet el, bizony sokszor megérzem a kenyér finom illatát. Nosztalgiával gondolok gyermekkoromra, 8- 10 éves lehettem, ameddig nagymamám otthon dagasztotta a kenyeret, majd a kerek cipókra cédulát tettek névvel ellátva, aztán a pékségben sütötték meg őket. Azt hiszem, hogy a kenyér szó mindenkiben jó érzést kelt. Jelen van a kenyér történelmünkben, imánkban éppen úgy, mint mindennapjainkban. Ha rossz a termés, zúgolódunk, aggódunk. Úgyszintén, ha felmegy a kenyér ára. Ha nincs kenyér, éhínségtől tartunk. A jó termést pedig Isten áldásaként fogadjuk, s templomainkban ünnepi misét mondanak. A kenyér szót erkölcsi szabályokban, valamint közmondásokban, átvitt értelemben vagy jelzőként naponta koptatjuk, mégsem veszíti el jelentését. Ha valami nélkülözhetetlen, úgy kell, mint egy falat kenyér. A jó cimbora pedig kenyeres pajtás. Aki szelíd, szinte kenyérre lehet kenni. Igaz embernek nem kenyere a hazudozás. Akinek kenyere van, munkája van. Aki pedig túl van az élet derekán, már megette a kenyere javát. Valamikor történelmünk hajnalán a gabonafélék olyan füvek voltak, amelyeknek a magját az ember igencsak jóízűnek és táplálónak találta. Ám jött a szél, megrázta a vékony szárakat, és a magok szétszóródtak. Ekkor az ember kiválasztotta azokat a füveket, amelyeknek a kalászából legkevésbé hullott a mag, s termeszteni kezdte. Ezzel megjavította minőségét, s lehetővé tette a magok betakarítását - az aratást. A gabonafélék közül először a köles terjedt el, majd pedig az árpa és a búza. Az első földművesek kezdetben a búza és árpa keverékét vetették el. Nem bízták a termést csak a véletlenre. Tapasztalatai szerint voltak olyan esztendők, amikor a két gabonaféle közül hol az egyik, hol a másik termett szépen. Az egyiptomiak rájöttek, hogy az árpakenyeret nem lehet keleszteni, ezért aztán a búzát részesítették előnyben, így lett a búzakenyér a lakosság többségének a fő tápláléka, a búza pedig az emberiség legfontosabb kultúrnövénye, amelynek a termesztése több mint tízezer évre tekint vissza. A búzafajtákról azért nem esik most szó, mert egyes kutatók szerint több mint harmincezer van belőlük. A magyarok a bolgár-török népek körében ismerték meg igazán a búzát. A honfoglalás idején a Kárpát-medence keleti részén szórványosan, a Dunántúlon nagyobb összefüggő területeken termesztették az itt élő népek. Nomád őseink a kövek között szétmorzsolt gabonát vízzel, esetleg tejjel tésztává gyúrták, ellapították és nyersen ették. Kovászolás nélkül készült első kenyerünk tulajdonképpen lepény volt, s hogy ne csak az alja, hanem a teteje is megsüljön, parázzsal fedték be. Ennek emléke a népmesékből is ismert hamuban sült pogácsa. Azután azt is megfigyelték, hogy a tűzhely közelében tartott búzalepények megduzzadnak, megkelnek. A félretett tésztamaradékból lett a kovász, amely az újonnan dagasztott tésztát megkelesztette. A jobb minőségű gabonafélékhez időközben fejlettebb őrlési technikák társultak. A 10-11. században kézzel forgatott malomkövek között őrölték a magyarok gabonájukat. A keresztes hadjáratok idején terjedtek el a kínai eredetű szélmalmok Európában. Vízimalmaink közül a legbecsesebbek azok voltak, amelyeket meleg vizű forrás hajtott, mert ezekkel egész évben őrölhettek. A cipó alakra gömbölyített kenyerek készítését sütőharangokkal oldották meg. Ezek félgömb alakú, kőből formált vagy égetett agyagburák voltak. A harangot félrebillentve tüzet raktak, s az átmelegedett burát a sütőlapra helyezett kenyerekre borították. Innen már csak néhány lépés a falusi házak udvarán épített kemencékig, amelyek a későbbiekben beköltöztek a házakba, s nemcsak sütésre, főzésre is használták őket. A kemencékben a családtagok száma szerint egyszerre három-hat kenyeret sütöttek. Hogy milyen volt a legnagyobb magyar kenyér, azt Evlija Cselebi török utazó írta le, mégpedig abból az alkalomból, hogy Apafi Mihály 1663-ban megvendégelte az Erdélyben tartózkodó török hadakat. Olyan vendégséget csapott - írja Cselebi -, amelyhez hasonlót még a világ nem látott! A rétekre magyar szőnyeget terítettek. Azokra pedig negyven óriási kenyeret raktak... A kenyerek mindegyike húsz lépés hosszú, öt lépés széles volt. És olyan magas, mint egy megtermett ember. „...A sok ezer mérő finom lisztet jó pár ezer tek- nőben dagasztották meg. Azután a tervezett kenyerek nagyságához képest akkora gödröket ástak a földbe, mint egy-egy várárok. Ezekbe aztán tüzet raktak, s annak parázsára öntötték a tésztát. Föléje pedig hamut helyeztek. Felette és mellette újra tüzet raktak. Hét óra múlva eloltották a tüzet. Ezután sok-sok ember nekiállt, és rudakkal emelték ki a megsült kenyeret (...) s a vendégség színhelyére hozták ökrösszekéren.” Látjuk tehát, hogy akár kicsi a kenyér, akár nagy, lehet fehér vagy barna, a magyar ember már ősidők óta szereti és tiszteli. Faluhelyen még manapság is keresztet rajzolnak rá, mielőtt megszegik. (méri)
