Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-31 / 176. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. JÚLIUS 31 14 Családi kör Nem őshonos hal, de most már szinte minden élővizünkben jelen van, gyorsan alkalmazkodott a mi viszonyainkhoz, és hamar mindenevővé vált Édesszájú amurok Az amurt Ázsiából hozták be Európába, valamikor a hatvanas években. Ez az eredendően növényevő hal is alkalmazkodott a mi viszonyainkhoz, és az eredendő cél mellett - hogy a hínártól pusztítsa állóvizeinket - hamar mindenevővé vált. Hogy mennyire, egy példával szeretném illusztrálni. KÖVESDI KÁROLY Forró június végi este volt, amikor a barátommal magunk mögött hagytuk a város forgatagát. Untuk már a Pozsony környéki tavakat, a döglött, buggyant vizeket, az élcelődést odahaza, amikor már ki tudja, hányadszor jöttünk meg hal nélkül. Igazi élő vízre vágytunk. Választásunk a Morva folyóra esett. Egy hatalmas nyárfa mellett táboroztunk le. Tőlünk feljebb egy bedőlt fa terpeszkedett a vízben, kissé meglassítva a folyást, ami azért elég húzós volt így is. Előttünk, mint a legtöbb helyen, meredek part, így feljebb szúrtuk le a bottartó ágasokat, nem akarva a köveken zörögni, riogatni a halat. A helyet már hetekkel azelőtt kinéztem; talán azért tetszett meg, mert errefelé kevesebb a horgász, meg aztán láttam, hogy itt „él” a víz. Édes csalétek Mivel a Morván szinte kivétel nélkül mindenki főtt vagy nyers kukoricával etet, mi mással próbálkoztunk. A recept egyszerű volt: néhány kiló kukoricadara, kis üvegnyi méz, tucatnyi tojás, kevés liszt és búkénak néhány csepp kókusz-, egy másik keverésbe ánizsaroma. Tehát édes ízekkel próbáltuk lépre csalni a pontyokat. Bedobtunk vagy hat-nyolc öklömnyi, kissé megtapogatott gombócot, és pár méterre az etetés alá bevetettük horgainkat. Aztán falatoztunk, leküldtünk egy- egy korty gömöri szilvát (szigorúan szúnyogriasztás céljából!), és vártuk a hatást. Az erős sodrás miatt kapásjelzőt fölösleges használni; egy-egy világítópálcikát tűztünk a botok első gyűrűjébe. Ezeket stíröltük, míg körülöttünk egér szöszmötölt, sikló zizzent a fűben és zurrogott a szúnyogok irdatlan özöne. A csali eleinte váltakozva ánizsos és mézes kukorica, majd trágyagiliszta volt, az egyik boton idővel csonticsokorra váltottunk. Jött is néhány termetes dévér, de hát mi nem ezért jöttünk. Fárasztás Már rég besötétedett, és sehol semmi. Ekkor esett le az a bizonyos newtoni alma. „Ha már tésztafélével etetünk, logikus, hogy a horogra is azt tegyünk”, mondja barátom úgy kilenc óra felé. Nosza, próbáljuk ki a régi, klasszikus receptet! Sebtében gyúrt néhány kemény, diónyi golyóbist, a horgokat nagyobbra cseréltük, és csobbantak a nyolcvangrammos ólmok. Közben kissé utánaetettünk. Nem soká kellett várni az első kapásra. Úgy tíz óra felé megremegett az egyik bot spicce, majd az egész vercajg elindult a víz felé. Bevágás után azonnal a hátsó féken matatott a bal kezem, mert éreztem, hogy komoly halat akasztottam. Társam a merítőért nyúlt, de látva a karikába hajló botot, mozdulata félúton megállt, és megbabonázva bámulta, mi történik. A ponty komótosan elindult szemben az árral, majd egy lomha kanyarral egyenesen a bedőlt fát vette célba. Sikerült visz- szafordítanom, előttünk húzott el, immár lefelé, majd egy újabb kanyarral be a folyó sodrába. Ekkor már sejtettem, hogy amur lesz a tettes, nem ponty, de valahogy nem bántott a dolog. Őserővel húzott, alaposan próbára téve a szereléket. Nem is erőltettem nagyon, csak hevesen doboló szívvel markoltam a botot, és engedtem, hadd küzdjön, hiszen párbaj ez a javából, még ha neki kevesebb is volt az esélye. Éreztem, nem mehet el. A szerelék bírja, a fába nem tudott befutni, pedig háromszor megpróbálkozott elérni, más akadó meg nincs a közelben. Leírhatatlan nyugalom áradt szét bennem, hiszen én irányítottam a halat. Vagy tizenöt perce küzdöttünk, amikor a túloldalról átkiabált egy osztrák, aki olyan csendben érkezett, hogy észre sem vettük: „Hányas zsinórotok van?” Társam visszakiabált: „Harmincas!” „Akkor mit vacakoltok vele?” Nem törődtem a sógorral, tempósan fárasztottam tovább. Soha nem szoktam erőltetni a dolgot, szerintem nincs otrombább dolog, mint kicsőrölni a halat, a kibiceket meg igyekszem nem észrevenni. Úgy húszpercnyi fárasztás után társam a köveken lebotorkálva vízbe nyomta a merítőhálót, én meg, miután megpi- páltattam, óvatosan fölé vezettem a halat. A fejlámpát szülte az utolsó pillanatban kattintottam be, azt is csak a szákolás miatt. Társam felcipelte a halat a partra. Tíz kiló húsz dekát mutatott a húzós mérleg. Azt hiszem, rikkantottunk párat az örömtől, nem törődve vele, hogy az osztrák bolondnak néz bennünket. Persze, azért ügyeltünk, hogy ne vigyük túlzásba a zajongást, hiszen ezzel nem tekintettük befejezettnek az estét. Egy még nagyobb Talán az izgalom tette, de tíz perc alatt elszúrtam két vehemens kapást, s már arra gondoltam, talán majd hajnalban jön újra a szerencse, amikor éjfél előtt ismét hatalmas kapás lendítette meg a botot. Most már éberebb voltam, engedtem egy kevés zsinórt, majd az erős húzásba belesuhintottam. „Itt van a testvére!” szóltam a cimborának, mert a bevágás pillanatában sejtettem, ez sem lesz kisebb az előzőnél. SzinTetszett neki a kókuszaroma íze (A szerző képarchívuma) te minden részletében megismétlődött a jelenet. Ez is amur volt, és ez sem adta könnyen magát. Úgy látszik, a szomszéd nem bírta idegekkel, mert újra átkiabált: „Ugyanazt a halat akasztottátok horogra!” „Nem ám, mert ez még nagyobb!” rikkantott a társam, és ragyogó képpel szákolta meg a második amurt. Nem sokat tévedett, két kilóval nyomott többet az előzőnél. A legnagyobb Azt hittük, ilyen csoda csak egyszer van. Egyszeriben két nagy hal a sok meddő peca után! Akkor még nem tudtuk, hogy két hét múlva feltesszük a pontot is az i- re. Ismét este mentünk ki, ezúttal a legjobbkor: a víz éppen pezs- dült, borongott, felhők mögött bujkált a hold. Ha nem ázunk bőrig, akár szerencsénk is lehet. Tulajdonképpen egész héten kesze- gezni készültünk, de valahogy el- totojáztuk az időt, este lett, mire kijutottunk a folyóhoz. A szerelék sem nagy halaknak szólt, 30-60 grammos botok, negyvenes orsók, huszonhármas zsinórral, apró, tízes horgokkal. Most már mindegy, nem fogunk a sötétben szereléssel bíbelődni, gondoltuk. A horgokra ismét egy-egy apró tésztagolyó került, etetésnek négy-öt gombóc, az is csak négy-öt méternyire, a medertörés tájékára. Félóra múlva egy hatalmas burvány, szinte a lábunk előtt. „Itt vannak!”, súgtam izgatottan cimborámnak, és éreztem, hogyan emelkedik az adrenalinszintem. S aztán jött, amit nem lehet elfelejteni. Szinte mágikus pontossággal, tíz órakor alig észrevehető pöckö- lés rezzentette meg a spiccet, majd egy tisztességes húzás, amelybe nem túl nagy erővel belesuhintottam. Mintha csőkbe akadtam volna. Szentatyám, ha ez hal, vágott belém, a finom szerelékre gondolva, akkor most légy észnél, komám! És a tuskó komótosan, borzasztó erővel elindult, szemben az árral. Fárasztásra esélyem sem volt, inkább csak tartani igyekeztem, s ha tehettem, óvatosan lopkodtam vissza a zsinórt, hogy a hal észre ne vegye, valaki van a bot végén. Állandóan bent járt a folyó közepén, valahogy sejtette, amíg ott köröz, van esélye a menekülésre. Vagy félórája tarthatott az ideg- és szerelékpróba, miközben az amur lassú naszádként szívta karomból az erőt, makacsul ragaszkodva a mély vízhez. Háromnegyed órába került, mire megpillantottuk a hatalmas, szinte fekete hátat, amely, mi tagadás, némi riadalommal töltött el. Éreztem, hogy nagy, de ekkora!? Hogy fogjuk ezt beleimádkozni a szákba? Társam legalább tízszer akart alányúlni, de mindannyiszor rárivalltam: „Várj! Még egyszer kitör! Vagy kétszer, vagy a jóisten tudja...” Túl nagy keserűség lenne, ha az utolsó pillanatban szakítana. Aztán, talán háromnegyed óra elteltével, végre meglassult, és cimborám, kihasználva a pillanatot, szinte a fejére húzta a szákot. A hal félig sem fért bele. Érezve a bajt, próbált meg- ugrani, de már nem menekülhetett. „Profi vagy, barátom!” rikkantottam egy időben a szák rec- csenésével, amely kilehelte lelkét a súly alatt, miközben a cimbora ölbe kapta, s mint szerelmes ember a párját, a fűbe fektette a halat. Az akkora rúgással nyugtázta, hogy szétrebbentünk. De a miénk volt, és a mérleg mutatója meg sem állt tizenhét kilóig! Azóta is többször eszembe jut, hogy sokan lefitymálják az amurt, mint nem őshonos halat. Lehet, hogy igazuk van, de azért kívánok minden horgásztársamnak hasonló maradandó élményt. Varga Márta rajza A MAGYAR HÁZIASSZONY LEXIKONA Hal A halat sohasem szabad agyon- ütéssel megölni. A fej hátulján kell egyeden vágással kivégezni, mert erről a vágásról megismerhetjük, hogy friss-e a hal. Ha a vágás ösz- szesimul, akkor a hal régen meg van ölve, ha a vágás szélei szétálla- nak, akkor nemrég ölték meg. Hal kellemetlen mellékíze A halaknak van néha kellemetlen mellékízük, többnyire a mocsaras vízben élőknek, vagy sokszor a messziről szállított halaknak. Ezen könnyen segíthetünk, ha a fövő vízbe, amiben a hal fő, egy pár darab faszénparazsat dobunk. Másik módja, hogy a halat pár órára faszénporba tesszük. Tehetjük pár órára gyenge ecetes vízbe, ezután ebből jól kiöblítjük. Halak szállítása Legjobb módja: a fogás után frissen megölt halat 12-48 órára jégre tesszük, azután tiszta mohába csomagoljuk és nádkosárban szállítjuk. így 12 fok melegben is kibír hosszabb utat. Haltisztítás A megölt halat farkuszonyával megfogjuk, azután alulról felfelé haladva, levakarjuk a pikkelyeit. Nem szabad élő hal pikkelyét lekaparni, mert kínzás PEgyeden erős ütés a fejére, kis metszés éles késsel a tarkóján végez vele, és ha azonnal tisztítjuk, pikkelyei köny- nyen lejönnek. Azután hasát felvágjuk és belső részeit óvatosan kiemeljük. Végbélnyílását is kivágjuk, kopoltyúi fedőit felemeljük és alóla kivágjuk a kopoltyúkat. Szemét is kiemeljük. Hideg vízben jól megmossuk. Máját különválasztjuk és felhasználjuk. Könnyebb tisztítani, ha pillanatra forró vízbe tesszük. Halat ne tisztítsunk fadeszkán, mert a szagot a deszka átveszi! Az Ünnep kiadása, Budapest, 1936 Kedves Olvasó! A megfejtést levelezőlapon küldje be a Családi Kör címére, de ne feledje el feltüntetni a sajátját sem. Kis szerencsével a Lilium Aurum ajándékát is megnyerheti. Beküldési határidő: augusztus 4. 1. Mikor közölték Bugyik Józseffel, hogy szabad? a) 1945januátjában b) 1953 júniusában c) 1953 decemberében CSALÁDI KVÍZ 2.1949 után mennyi volt a fizetés a lágerben? a) 70 rubel b) 600 rubel c) 800 rubel 3. Mi történt a nyárfával? a) villám súj- ‘ú tóttá b) kidőlt c) kiszáradt 4. Mire kellene a spul- ni? a) cérnát tekerni rá b) játék traktort készíteni c) szélcsengőhöz 5. Mekkora volt a legnagyobb hal? a) 17 kiló b) 10 kiló 20 deka c) 2 kiló Július 24-ei Családi kvízünk helyes megfejtése: le, 2a, 3b, 4b, 5c. A Nap Kiadó ajándékát Boros Anna, nagymegyeri kedves olvasónk nyerte. CSALÁDI KOR Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélrím: Családi Kör, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469
