Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-24 / 170. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. JÚLIUS 24. 8 Szombati vendég Mindenkinek magának kell rájönnie arra, hogyan tanítson, magának kell megtalálnia azt a módszert, amely neki is és a gyerekeknek is megfelel Vázlat egy fiatal pedagógus portréjához „Az az ország, amely nem hajlandó az oktatásba invesztálni, ne várjon jobb jövőt” (Somogyi Tibor felvétele) Manapság azt mondják, két okból megy valaki pedagógiára: vagy mert lelkesíti a hivatás szépsége, vagy mert nem vették fel máshová. Az olvasóra bízom, hogy eldöntse, Matus Monika, a szenei alapiskola magyar-történelem szakosa melyik csoportba tartozik. VOJTEK KATALIN Mindig meglep, ha fiatal pedagógusok arról beszélnek, menynyire mások a mai gyerekek, mint ők voltak. Neked is ez a véleményed? Elmentem gyesre, és amikor három év elteltével visszamentem tanítani, meglepődve tapasztaltam, hogy ezek a gyerekek teljesen mások, mint azok voltak, akiket három éve otthagytam. Azok jobban figyeltek, nem kapta még el őket annyira a tévé és a számítógép. Nem volt olyan, hogy az ötödikes a tízóraira kapott pénzen nem ennivalót vesz, hanem - ha otthon nincs számítógépe - iskola után beül egy internetkávézóba szexoldalakat nézegetni az interneten. Honnan tudod, hogy szexoldalakat nézegetnek? A gyerekek nagyon őszinték, mindent elmondanak. Mikor van idő ilyesmiről beszélni? Osztályfőnöki órán. Mert én tartok. Miért, vannak, akik nem tartanak osztályfőnöki órákat? Akadnak, akik csak akkor tartanak, ha valami probléma merül fel. Aztán vannak, akiknek nincs szükségük heti egy óra osztályfőnökire, mert minden szünetben körbe- zsongják őket a gyerekek: „Tanító néni, tanító néni!” Körbeveszik a folyosón a pedagógust, hogy kibeszélhessék magukat? Vagy kihívják a tanáriból. Az én generációmnak még megközelíthetetlen szentély volt a tanári. Ma már nem az. Néha jó lenne, ha az ember legalább egy kávét meg tudna inni. Nemrég levágattam a hajamat, és másnap már bekopogtattak a gyerekek a tanáriba: „A Ma tus tanító nénit keressük, mert szeretnénk megnézni a haját.” Minden csacsi- sággal felkeresnek. Ez annak a jele, hogy otthon nincs’, aki meghallgassa őket. Igen. És el is mondják, hogy milyen sokat dolgozik anyu és apu. Sokuknak odakészítik a reggelit, mert mire felkelnek, a szülők rég elmentek hazulról, és nem biztos, hogy már otthon lesznek, ha hazatérnek az iskolából. Van, aki szinte egész héten nem látja az édesapját, mert az csak este kilenc után jár haza, és tudok szülőkről, akik szombaton, vasárnap is dolgoznak. Szülőként pedig azt látom, hogy betegen járnak a gyerekek az oviba. Amíg nem lázas a kicsi, csak levert, köhög, az anyuka vásárolja neki a gyógyszereket, mert nem engedheti meg magának, hogy otthon maradjon vele, fél, hogy kidobják a munkahelyéről, ha gyakran hiányzik, márpedig egy fizetésből nem tud megélni a család. Előfordul, hogy a gyerek éhes, nem reggelizik, tízóraizik, mert nincs rá pénz? Igen, ilyen is előfordul, ahogy az is, hogy nincs pénze buszra, és tőlem kér kölcsön, ha rossz az idő. Ha nem esik, hazaindul gyalog a szomszéd faluba, vagy megy biciklivel, pedig veszedelmesen forgalmasak az utak. De látok olyat is, hogy a gyereknek sorozatosan nincs mit ennie, aztán jön egy csomó pénzzel, és elkölti a csokoládéautomatánál. Az egyik tanító néni befizet a szegényebb gyerek helyett a színházba, a másik tanító néni az osztálykirándulásra, a harmadik az úszótanfolyamra, és azt hazudjék, pályázati pénzből lett fedezve, nehogy kínosan érezze magát a gyerek vagy a szülő. Telik rá a pedagógusoknak, hisz remek a fizetésük, nem igaz? Megkérdezhetem, hogy a tiéd mennyi? Jelenleg 11 180 korona a bruttóm, annyi, amennyi a férjem munkahelyén a takarítónőnek. De miért csak ennyi? Kevés órád van? Van elég, huszonhat hetente. Hallottam panaszkodni pedagógust, akinek több szellemi fogyatékos gyereke volt egy osztályban. Neked is vannak ilyen tanítványaid? Igen, ezek az úgynevezett integrált vagy szubnorm gyerekek. Megmondom őszintén, még ha megköveznek is érte, hogy én nem nagyon foglalkozom velük. Az első években gimnáziumban tanítottam, ott nem voltak integrált gyerekek. Az alapiskolában találkoztam velük először, megdöbbentett ez a találkozás, és segíteni próbáltam rajtuk, elolvastam egy csomó szakirodalmat, hogyan kell a diszlexiással, a diszgráfiással, a hiperaktíwal stb. bánni, és mindenfélét megpróbáltam, de rájöttem, hogy csak a sötétben tapogatózom, mert nem vagyok szakember. Olyan ez, mint amikor a gyerekem beteg volt, és én orvosi szakkönyvekben utánanéztem, milyen is a betegsége, és teljesen kétségbeestem. Orvos ismerősöm viszont kinevetett: úristen, honnan szedsz ilyen badarságokat, hisz ez egyáltalán nem úgy van! Ugyanígy amikor megpróbáltam egy diszgráfiást rávezetni csupán a saját olvasmányaim alapján arra, hogyan írjon, lehet, hogy nem értelmeztem jól az olvasottakat, és többet ártottam, mint használtam neki. Az óra alatt gyakoroltattad a diszgráfiás gyereket? Nem, az óra alatt ilyesmire nincs idő. Volt osztályom, ahol hét integrált gyerekem volt, hiperaktívtól a szellemi fogyatékosig. Az utóbbit a kisegítő iskola tanterve szerint kellett volna tanítani, de nem úgy tanítottam, mert ott volt a többi gyerek is, akikkel át kellett venni az anyagot. Ha tudom a gyerekről, hogy diszgráfiás, akkor nem kérek tőle tollbamondást úgy, mint a többiektől, de külön tollbamondást sem íratok vele, mert az majdnem az egész órát elveszi, miközben a többiekkel nem tudok foglalkozni. Az integrált gyerekekkel úgy foglalkozom, hogy kevesebbet kérek tőlük, és figyelembe veszem az integráltságukat. Ennyi. Hogyan fogadja az osztály az integrált gyerekeket? Ha az integrált gyerek felmondja a himnusz két versszakát, akkor megtapsolja az osztály, és ő boldog. Persze, előzőleg el kellett magyarázni, hogy ha X.Y. a nyolc versszak helyett képes volt kettőt megtanulni és felmondani, az tőle olyan teljesítmény, mintha a többiek harminckét versszakot tanultak volna meg fejből. És a gyerekek megtanulják, hogy vannak egészen más típusú emberek, akiket el kell tudni fogadni. Csak az a baj, hogy a hetedikben hatalmas meny- nyiségű a tananyag, az ősmagyar irodalomtól Jókai Mórig. Biztosan vannak olyan csodálatos pedagógusok, akik külön tudnak foglalkozni az integráltakkal, miközben a többiekkel alaposan átveszik Mikszáth novelláit, én, bevallom, nem vagyok rá képes. Nekem elég gond az is, hogy külön adjak feladatokat a jóknak, külön a közepes és külön a gyengébb képessé- gűeknek. Ezt nevezik differenciált oktatásnak, ugye? Igen, és ezért vagyok most válságban. Miért? Azért, mert amikor régen hazamentem, csak ezzel foglalkoztam, egészen addig, amíg a férjem haza nem jött a munkából, és akkor még őt is egész este az iskolával traktáltam. De most, ha hazajön a négyéves Lili lányom az oviból, rám néz, és azt mondja: „Hadd már azt a hülye iskolát!” Mert látja rajtam, hogy miközben vele foglalkozom, továbbra is azon jár az eszem, hogyan tudnám másnap a tananyagot úgy tanítani, hogy az osztályból kijövet azt mondhassam, ez jó óra volt. Mert ha nem, akkor egész napra elmegy a kedvem. Nem vagy te maximalista? De igen, az vagyok. Ezért rengeteget készülök. Mert a gyerekek számára egyre érdekesebbé kell tenni az órát, hogy tudjak konkurálni a tévével, a videóval, a számítógéppel. Lehet még ezekkel konkurálni? Igen, lehet. De annak az az ára, hogy semmi máson nem jár az eszed. Tudok egy nagyszerű tanárnőről, akinek ugyanerre ráment a családi élete. Igen. Van egy lánya, aki szintén nagyszerű pedagógus, imádják a gyerekek, és azt mondja, inkább tovább marad az iskolában, de ha hazamegy, többé nem gondol a tanításra. Mert tudja, mi a folytonos otthoni dolgozatjavítás, készülés, és meg akarja ettől kímélni a saját gyerekeit. Nem értem, miért kell olyan hatalmas mennyiségű tananyagot átvenni hetedikben magyarból. Valóban rengeteg, és ráadásul nem koordinált, nincsenek interdiszciplináris kötődések. Én például nem tudom úgy tanítani Janus Pannoniust, hogy a gyereknek halvány fogalma sincs arról, mi a reneszánsz. Ezt mutatom be először, órákon keresztül, amivel rengeteg időt vesztünk. Történelemből akkor még csak valahol a római birodalomnál tartanak, pedig milyen jó lenne, ha a történelem órán és a képzőművészeti nevelésen is ugyanakkor vennék a reneszánsz kort. Most olvastam Fenyődi György írását, szerinte a gyerekeknek nem szabadna irodalomtörténetet tanítani, hanem csak irodalmi műveken keresztül bemutatni az irodalmat. Lehet, hogy igaza van. Azt gondolom, minden pedagógusnak magának kell megtalálnia azt a módszert, amely neki is, a gyerekeknek is megfelel. Magyarországon ebben már előbbre járnak: bevezették az egyedi iskolai tanmeneteket, tanterveket, kidolgozhatták a helyi specifikus elképzeléseket, hogy hogyan szeretnének tanítani, és senki nem zaklatja őket a minisztériumból, hogy a gyerekeknek ezt meg ezt kellene tudniuk. Ez most jó vagy rossz? Nekünk rossz, mert még mindig nem azt követelik meg, ami lényeges és fontos. Ma már a gyereket arra kellene megtanítani, hol keressen a könyvespolcon vagy az interneten, ha tudni akaija, ki mikor élt, mi mikor történt. Ez ott mind megtalálható, de az összefüggések, a fejlődési folyamatok nincsenek meg az interneten. Ezeket kell tanítani, nem a dátumokat. » Az előbb azt mondtad, mindenkinek magának kell rájönnie arra, hogyan tanítson. Hát ezt nem a főiskolán, egyetemen kell megtanulni? Én ott nem tanultam meg. Senki sem, akit eddig kérdeztem. Mindenki azt mondta, aki pedagógiát végzett, hogy épp ez hiányzott, a know-how, hogy hogyan kell húsz:harminc gyerek elé állni, vagy hogyan lehet dinamikussá tenni egy órát. Pozsonyban végeztem magyartörténelem szakon. Ami nekem pozitívum volt az egyetemen, szegény nyugodjon Zalabai Zsigmond előadásai voltak, mert ő módszertanból legalább azt megtanította, hogyan kell verset elemezni. Azok nagyszerű órák voltak. De hogy hogyan kell tanítani, azt nem tanultuk. Sokan vannak, akik bemennek a gyakorlatokon órát tartani, és az ott szerzett tapasztalataik alapján úgy érzik, képtelenek tanítani, és nem is tanítanak. Pedig vannak bizonyos elsajátítható technikák, amelyek megkönnyíthetik a kezdő pedagógusok dolgát. Úgy gondolom, hogy a főiskolán a technikákat meg lehetne tanítani. De attól még nem lesz valaki jó pedagógus, mert az valahonnan belülről jön. Mindenesetre ezek a technikák sokat segítenének. A másik oldalon meg más az elmélet és más a gyakorlat. Ha nem érzed át, milyen csodálatos átadni valamit, és nem halsz meg minden év elején és év végén, hogy a gyerek abból milyen kevésre emlékszik, akkor nem segít semmilyen technika. Kányádi Sándor azt mondta, csak egy célja volt, amikor egy lányiskolában tanított: hogy az összes lány abba az íróba vagy költőbe legyen szerelmes, akit épp akkor vettek. Nekem is az a célom, hogy amikor Janus Pannoniust tanítom, minden gyerek vegye észre, mennyire modern és csodálatos költő, milyen fantasztikus ember volt. És ha nem is fog emlékezni, mikor élt, de benne marad annyi, hogy „Ó, az jó költő volt, ő írta azokat a jó kis erotikus epigrammákat”, és ha a kezébe kerül a könyve, nem dobja félre, hanem beleolvas, nekem már az is elég. És ha Balassiba is beleszeretne, és Csokonaiba, Zrínyibe meg az összes többibe, akiket tanítok, azt hiszem, sokkal többet érne, mint ha fújná az életrajzát. Nekem olyan hatalmas sikerem volt abban az osztályban, ahol hét integrált gyerek volt! A Jókai Színház az Özvegy Karnyónét játszotta Szencen, és az egész osztály ott ült. A hiperaktív meg a szellemi fogyatékos is, és végig nagyon élvezték, mert mi átvettük, pedig nincs a tananyagban. Megint ugyanott vagyunk: átveszed Csokonai Déli aggodalom című versét, amely benne van a könyvben, és mi marad meg a gyerekben? Hogy unalmas. De ha beszélsz a Dorottyáról, és felolvasod, a mellei hogy lógtak, s hogy szeretett volna idős kora ellenére férfival ágyba bújni, sőt lerajzoltatod a gyerekekkel a füzetbe, röhögéséinek rajta, mutogatják egymásnak, és örökké megmarad bennük. És annak is mennyire örültem, amikor megnéztük az Aranyembert meg a Kőszívű ember fiait videón, és a gyerekek a végén kijelentették: „A tanító néni sokkal érdekesebben mesélte el, mint a filmen volt.” Van idő, mód nevelni a gyereket, vagy csak tanítani lehet? Lehet nevelni, tantárgyon belül. Egy-egy irodalmi művön vagy történelmi szituáción keresztül. Néha azért elkeseredem, és azt mondom magamban, már nincs mit nevelni, késő. Ötödikben azt mondja az egyik gyerekem, hogy büdös cigány. Ilyenkor megállunk, és hiába veszünk bármit, elkezdünk beszélgetni. Nagyon sok dolog kiderül, ki mit hoz hazulról. Ha otthon valaki mást sem hall, csak büdös cigányt, nem biztos, hogy meg fogod tudni változtatni. De megpróbálni lehet. A gyerekek rendkívül szeretik a dra- matizálást, úgy szeretnek szerepelni! Ezt is el lehet játszatni, hogy milyen az, amikor téged közösítenek ki, téged csúfolnak. Ebből sokkal többet tanulnak, az érzelmek jobban bennük maradnak, mint a tudás. Olyan típus vagy, aki nem adja fel egykönnyen. Lehet, de rengeteg dolog el tud keseríteni. Nekem, aki tömbmagyarságból jöttem, döbbenetes látni, milyen rohamosan asszimilálódnak Szencen és környékén a magyarok. Nekem nemcsak az a célom, hogy a gyerekek imádják a magyar irodalmat, történelmet, hogy valamikor ne dobják félre a könyveket, hanem az is, hogy maradjanak meg magyarnak. De ezzel kapcsolatban olyan negatív élményeim vannak, hogy legszívesebben elsírnám magam. Azt hittem, akit egyszer megérintett Kányádi, Weöres Sándor, József Attila, ellen tud állni az asszimilációnak. És mégis, az a gyerek, aki szavalóversenyeken szavalt, bejelenti a gimnázium utolsó osztályában, hogy az ő gyereke bezzeg szlovák iskolába fog járni. Ismertem egy lányt, aki gyönyörűen mondott verset, minden magyar rendezvényen szerepelt. Most a kislánya szlovák oviba jár, és majd szlovák iskolába megy, mert a férje szlovák. Amikor győzködni kezdtem, elhárított: „Á, a tanító néni ezt nem érti.” Nem is akar erről beszélni, mert nem akar szembesülni azzal, hogy az a másik nem szereti őt annyira, hogy elfogadja teljesen, mindenestől, a magyarságával együtt. A gyerekei pedig már szlovákok lesznek. Egyre szkeptíkusabb vagyok. Úgy látszik, ezt még az iskola sem tudja mindig kivédeni. Azt hiszem, ez ellen csak a család tehet. A gyerekek számára egyre érdekesebbé kell tenni az órát. Még mindig nem azt követelik meg, ami lényeges és fontos.
