Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-22 / 168. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2004. JÚLIUS 22. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ NÉPSZAVA Senki sem tudja, hány magyar civil dolgozik Irakban. A háború sújtotta országban egyre több külföldi polgári személyt ejtenek túszul az iszlám terroristák. Azt, hogy egy esetleges magyar túsz ügyében milyen állásponton lenne a magyar állam, nem tudni. A külügy sajtóreferensei szerint ebben a kérdésben a honvédelmi tárca illetékes. Matyuc Péter, a honvédelmi tárca sajtóreferense viszont így fogalmazott: „Ha ne adj isten civil magyart ejtenének túszul Irakban, azt a honvédség nagyon sajnálná, de bármily felháborodást is váltana ki itthon, a tárca a kisujját sem mozdítaná érte,” Aki itt él, annak rá kell jönnie: a Duna nem elválaszt, hanem összeköt A smaragdsziget fényei a Dunán Csak huszonöt rendőrt és néhány polgári személyt sebesítettek még az idén az Orániai Rend nyári felvonulását kísérő protestánskatolikus összecsapások - adta hírül egynémely lap, nem nagy jelentőséget tulajdonítva a történteknek. KISS JÓZSEF A televízióban a felvonulásról készült villanásnyi képsorokat látva megmosolyogtató volt a tájainkon leginkább karneválnak ható felvonulás faarcú résztvevőinek látványa. Egy pillanatra talán tűnődésre is késztetett, hogy miként is fér ez össze azzal az immár közhelynek számító nemzetkarakte- rológiai megállapítással, hogy a zöld ötven árnyalatában játszó smaragdsziget lakóit, az íreket tekinthetjük a világ legbarátságosabb népének. Talán ennek valódiságáról is elhangozhatott volna egy s más azokban a beszélgetésekben, amelyeket a közelmúltban a Kossuth rádió az ír hét keretében tűzött műsorra. A meghatározó téma az ír irodalom és történelem volt, mely éppúgy szolgál csodálnivalókkal, mint az ír gazdasági helyzet, mely olyan szociális körülményeket teremtett a nemrég még éhező, kettéválasztott országban, hogy a mai középeurópai értelemben vett szegénységet nem is ismerik. A beszélgetéssorozat elmaradhatadan színfoltja volt az 1956 után nyugatra emigrált, József Attíla-díjas Kabdebó Tamás meglátogatása, aki hosszas angliai tartózkodás után jó ideje az ír Köztársaságban él. Két nyelven alkot, művei a magyarországi lapokban is régóta megjelennek. Igazi figyelmet azonban a Dunáról szóló hármas regénye váltott ki. Azt is gyanítani lehetne, hogy az ödet és az ösztönzés talán abból adódott, hogy a Duna a szerző szerint kelta eredetű szó: „sebes folyást” jelent. Az ír szellemi életben tudvalevőleg az ősi gael nyelv és hagyományok felélesztésével külön minisztérium foglalkozik. Hosszú ideig élt Dél-Amerikában, s az Amazonason evezve és az indiánokkal barátkozva érzett késztetést a folyó és az ember viszonyának irodalmi megjelenítésére. De a Dunához kapcsolódó élményei ébresztették rá, hogy - a dél-amerikai vadvizekkel szemben, ahogy írta - ez a kulturált folyó jelenti számára az igazi ihletet. így született, három önálló kötetben, s aztán 1998-ban a majd ezer oldal teljedelemben Danubius Danubia címmel az Argumentum Kiadónál megjelent folyamregénye. A trilógia még kezdeti állapotban volt, amikor Határ Győző felvetette, hogy regényfolyamról vagy folyamregényről van -e szó. A szerző azt válaszolta, hogy a Duna életregényéről. Főhőse maga a Duna, mely hatalmas metaforaként, mint kétnyelvű élőlény, egybesimul a körülötte élők sorsával. A regényben így megelevenedik a Dunatáj történelme. Kétszáz év egymást követő nemzedékeinek a Duna középső szakaszához kötődő sorsvonala a családi, a történelmi és a mítoszregény szálaiból fonódik. Pomogáts Béla politikai kalandregénynek nevezte a monumentális alkotást, mely egyben roppant néprajzi és szociográfiai ismeretanyagot is felvonultat. Alapos felkészülés előzte meg a regényfolyam megírását. A szerző az említett interjúban Határ Győzőnek kijelentette: „Minden, amit eddig írtam, egész kétnyelvű irodalmi működésem előtanulmány ehhez a folyamregényhez”. Négy nyelven gyűjtötte a Dunára vonatkozó ismereteket és tárgyi emlékeket, képeket, metszeteket, térképeket, még hajómenetrendeket is. Közel száz, a Dunáról szóló könyv birtokába jutott. Amikor súlyos műtéten esett át, gyűjteményét a szegedi könyvtárnak ajándékozta. Vajon megtalálható- e közöttük a Kalligram Kiadó küllemre is gyönyörködtető művelődéstörténeti Csallóközi Kiskönyvtár sorozata? Nem valószínű! A Duna szerelmese, a Duna-parti két városban, melyektől elválaszthatatlan az 1848-49-es bukás regénybeli méltóságteljes megidé- zése, nem járt. Nyilván se Pozsonyba, se Komáromba senki sem hívta még meg. Vajon eszébe jut-e ez a komáromi egyetem tanárainak és a jövendőbeli hallgatóknak? Mert a kolozsvári egyetem pedagógusgárdája és magyar diákserege tavaly szükségét érezte a kétnyelvű íróval - ami Erdélyben korántsem megy ritkaság- számba - folytatott eszmecserének. A hallgatók azon túl, hogy a felolvasott regényrészletekből ki- érezték a „Duna szívdobbanását”, szakavatott előadás részesei is voltak, értékes ismereteket szerezve egy egyetemi, illetve kari könyvtár felépítéséről és működéséről. Kabdebó Tamás ugyanis jelentős angliai könyvtártudományi munkásságot tudhat maga mögött, a dublini főiskolán pedig könyvtáralapítóként dolgozott. S ilyen korszerű intézmény létrehozásával kapcsolatos, gazdag tapasztalatokon alapuló tudnivalókra alighanem a komáromi egyetem is jócskán rá lehet utalva. De ezen túlmenően, talán maga a szerző is kaphatna regényfolyamának szemléletével összefüggő visszajelzéseket - a Duna bal partjáról. A cselekmény történeti vonulatában az egyéni és családi életutak alakulását a Duna menti népek békés egymás mellett élésének szükségszerűsége hatja át. Egy íróolvasó találkozón szinte intelemként fogalmazta meg a történelemből és az írországi ellentétekből egyaránt táplálkozó hitvallást: Aki itt él, annak rá kell jönnie, a Duna nem elválaszt, hanem összeköt! Három magyar férfi és három nő sorsa fonódik össze a regényben: a három nő közül az egyik bajor, a második magyar, a harmadik román. A regény időkerete a nagymarosi tüntetések idején zárul. A forradalmi, szabadságharcos hagyományok regénybeli mai örökösének gyermeke Nagymaros mellett fogan, s az anyának magyar, német és román ősökig nyúlik a családfája. Akár szlovák elődöt is említhetett volna az író. S itt a Duna túloldalán, ha közvetve is, némi látleletet kaphatna arról, hogy a történelmi egymásrautaltság tudatának hatóerejét még vissza-vissza fogják a múlt terhei. De egyéb kérdésekben is életközeli áramkört érzékelhetne az Írországból hazalátogató vendég. Ha például behatóbban is boncolgatná, amiről azért az „ír csoda kapcsán” a Dublin melletti otthonában szó esett. Mert azért az irodalmon túl az írek gazdasági felemelkedése is megkerülhetetlen téma volt. Az ismert és az utóbbi időben oly sokat emlegetett kedvező hatásokon túl, csak úgy mellékesen elhangzott, hogy Írországban - mind a Köztársaságban, mint pedig az Egyesült Királyságban - a kínálkozó lehetőségek kihasználása érdekében a gazdagok is áldozatot vállaltak, közös felelősségérzettől hajtva. Az 1848-as forradalmi hagyományokat zsige- reiben hordozó írországi író talán nem is gondolt arra, hogy mostani honfitársai, a Duna-medencétől távol valójában a kossuthi szellemet élesztették fel, mely szerint a modem polgári lét alapja: a közteherviselés. A szerző történész Német-lengyel megemlékezési vita a varsói felkelés hatvanadik évfordulóján Nem kérnek az elűzöttek részvétnyilvánításából MTI-HÁTTÉR Lengyel részről felháborodással fogadták, hogy a keleti területekről elűzött németek szövetsége (BdV) a hét elején megemlékezett a varsói felkelés 60. évfordulójáról. Erika Steinbach, a BdV elnöke, egyben parlamenti CDU-képviselő beszédében rámutatott: a szervezet együtt érez a lengyeleknek a náci uralom alatti szenvedéseivel. „A lengyel néppel együtt gyászoljuk a halottaikat, s bízunk a békében és baráti szomszédságban” - mondta. Wladyslaw Bartoszewski korábbi lengyel külügyminiszter egy lapban a szervezet részvétnyilvánítását kéretlennek, Steinbachot pedig hazugnak nevezte, mert az európai kitelepítések tervezett múzeuma körül dúló belpolitikai vitában - úgymond - a populizmus kártyáját próbálja kijátszani. Védelmébe vette viszont Steinbachot és a BdV-t Ralph Giordano. A neves németzsidó publicista, a holokauszt túlélője rámutatott: a kitelepítettek szövetségében - Steinbach elnökké választása óta - „mélyreható tanulási folyamat” kezdődött, annak felismerésével, hogy a nácizmus nélkül nem került volna sor a kitelepítésekre. AII. világháború után 12 millió német kényszerült elhagyni lakóhelyét: az Odera-Neisse vonaltól keletre eső, lengyel fennhatóság alá került területeket, valamint a csehszlovákiai Szudéta-vidéket. KOMMENTÁR Hiányzó Fidesz-píár LOVÁSZ ATTILA A magyarok megint a szegény szlovákok földjét akarják. Legalábbis így sül el a téma a szlovák sajtóban. Sőt. E sorok írása közben derült ki, hogy a földtéma máshogy be sem lehet harangozva, mint ahogyan azt a TA-3 tette tegnap reggeltől: Orbán újra a Benes-dekrétumokat kérdőjelezte meg. Az Új Szó és a Sme már megírták, hogy szó sincs újabb restitúciós igényekről, de úgy látszik, ezt jó így láttatni. Van egy-két külföldi állampolgár, akinek földtulajdona van Szlovákiában, csak nem tud róla, vagy eddig nem is törődött vele. Sok olyan magyar állampolgár is van, aki elődjei földjére jogosult, mert azt semmilyen elkobzás nem érintette. Csak éppen igazolni kellene a tulajdonjogot és kiíratni az új tulajdoni lapot. így az úgynevezett nevesítetlen földek egy része gazdára lelne, s talán egy pici területen helyreállna a rend. Ahhoz, hogy a tulajdonlap kiállítható legyen nem kell semmi más, mint rájönni, hogy van ilyen tulajdon, és hitelt érdemlően bizonyítani. Ehhez semmilyen politikai mozgalomra, semmilyen kampányolásra nincs szükség. Cinikus kommunizmus-szakértő barátaim mondása szerint a grúz modellből tanulni kellene. A grúzok állítólag valamikor a nyolcvanas években telefonáltak Moszkvába, hogy kellene egy új tévétorony. Az elutasító választ tudomásul vették, majd egy év múlva átadták a tévétornyot. Állítólag a metróval is így cselekedtek. Nem tudom, mennyire hiteles a példa, de a modell valóban jó. Nem kampányolni és nem harcolni kell akkor, amikor adott egy nyilvántartási probléma, hanem élni a lehetőséggel és nevesíteni a nevesítetlent... Ennél, persze, lényegesen egyszerűbb kampánytémát kovácsolni a dologból, kiváltva így ideges reakciókat, természetesen főleg a Dunától északra. Hiszen Miroslav Maxon máris ingerülten reagált, a sajtó egyes képviselői pedig ez ügyben szívesen hallgatják el, hogy az eredeti hírt egészen a második mondatig olvasták el, és föl lehet korbácsolni kedélyeket, nacionalista oda- vissza üzengetés geijeszthető, csak éppen a nevesítetelen, de tulajdonossal talán mégis rendelkező földek kérdése marad megoldatlan. Mint ahogy az is, lehet-e egy ismeretlen tulajdonú földet államosítani. Ha Orbán Viktor pártjának most jó píárszakemberei lettek volna, csak annyit mondtak volna: Viktor, nyugi, szép csöndben megtaláljuk a tulajokat, ők majd kiállíttatják a tulajdonlapokat és mi majd a választási kampányban eladjuk saját érdemünkként. így lett volna elegáns. Mert azon túl, mit fog írni hetekig a földügyekben inkább járatlan szlovákiai sajtó erről a témáról, még az is előfordulhat, hogy valaki kitalálja, miként lehet megakadályozni a tulajdon visszaszerzésének ezt a módját. Nacionalista hivatalnokból, akik az aktatologatásos kifárasztás módszerében világbajnokok, van elég. Kommunista fecske? NAGYANDRÁS Relatíve régen nem lépett már ki képviselő egyetlen parlamenti pártból sem, így igazi felüdülés volt a héten hallani, hogy ezt a szép hagyományt nem akarják feladni a honatyák. Ivan Hopta huszonnyolc év után hagyta el a kommunista pártot, mivel Jozef Sevc pártelnök nem kért tőle bocsánatot korábbi, őt becsmérlő kijelentései miatt. A képviselő emellett könnyes szemmel arról is szót ejtett, hogy ez volt élete legnehezebb döntése. Mivel nem voltam még egyetlen párt tagja sem, így igazán nem tudom átélni ezt a dolgot, de azért azt nem hiszem, hogy a szíve szakadt volna meg Hoptának. De már jelezte, hogy nem tud kommunista párt nélkül élni, így komolyan gondolkodik azon, hogy létrehozzon magának egyet. Politológiai vizsgálódás szempontjából ez nagyon jó lenne, ugyanis nem tudok egyetlen közép-európai országról sem, melynek két kommunista pártja van. Milyen jó is lenne, ha újra lennének, mondjuk, bolsevikek és mensevikek. Tudom, ettől sok embernek feláll a hátán a szőr, de egy már stabil demokratikus berendezkedéssel rendelkező államnál szerintem ez megengedhető. Hogy Ivan Hopta nem a levegőbe beszélt, az is mutatja, hogy tizenegy párttag Szinnáról már követte, s ők is leadták pártkönyvüket. Jozef Sevc pártelnök Hopta lépésére annyit mondott: egy fecske nem csinál nyarat. Nos, a nyár már itt van, a fecskék, meg úgy tűnik, szaporodnak. Miért is említésre méltó ez a kilépés? Talán csak azért írok róla, mert valaki új pártot is emleget. A Szlovák Kommunista Párt az egyik legortodoxabb párt a környéken. Vezetői a legmélyebb érzelmű marxisták, akik a mai napig helyesnek vélik az 1968-as orosz bevonulást, hibának tartják a többpártrendszert, a piac- gazdaságot visszaalakítanák tervgazdálkodássá, stb. Magyarán szólva a 21. század kihívásai számukra semmit sem jelentenek. Pedig elég volna körülnézni, hogy bizony már Közép-Európában is vannak olyan kommunisták, akik rájöttek, hogy a szociáldemokrácia, a közép felé tolódással igen is tér nyílhat számukra, csak váltani kell a retorikán, finomítani a politikán. Elég megfigyelni, hogyan viselkedik mostanában a magyarországi Munkáspárt. Na jó, azért annak nagyon nem örülnék, ha még a mostaninál is több kommunista jutna a parlamentbe, de valami kis felfrissülés sosem árt. Főleg most, hogy a hőmérő higanyszála 35 fok körül mozog. Nem reméltem, drágám, hogy ilyen hamar örökölni fogok (Peter Gossányi karikatúrája)
