Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-19 / 165. szám, szombat
ÚJ SZŐ 2004. JÚLIUS 19. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 TALLÓZÓ THESUNDAYTIMES Izrael megelőző csapást mérhet a dél-iráni Busehrben épülő atomreaktorra, ha azt Oroszország elkezdi feltölteni fűtőanyaggal - írta amerikai és izraeli forrásokat idézve a brit lap. Egy magas rangú amerikai illetékes azt mondta: Izrael akkor indítaná el a légi csapást, ha egyértelművé válik, hogy az orosz nukleáris üzemanyagot valóban rövid időn belül megkapja Irán. Izraeli katonai források megerősítették, hogy a hadsereg már el is végezte a támadás főpróbáit. Ez a második olyan brit lapértesülés, amely szerint a busehri atomerőművet támadás fenyegeti. Te szépen adsz nekünk egy százast sörre, mi pedig ígérünk neked valami nagyon biztatót! (Lubomír Kotrha karikatúrája) Az unió csak megteremti a feltételeket, a többit a nemzetekre, nemzetiségekre bízza Az asszimiláció paradoxona Múlt héten egy barátom boltjában érdekes dologra figyeltem fel. A bolt nemrég költözött új helyre, új táblák, feliratok kerültek fel a helyiségbe, amelyek segítik az eligazodást. A barátom, aki egyébként „böcsületes magyar gyerek”, a nagy rohanásban elmulasztotta magyarul is feltüntetni az információkat, mivel a „szlovákot úgyis mindenki megérti”. KESZEGH BÉLA Ekkor jutott eszembe, érdekes dolog ez a felvidéki asszimiláció. Mivel asszimiláció ugye van. A legutóbbi statisztikai adatok szerint kb. 47 ezerrel csökkent a magyarok száma Szlovákiában 1991 és a 2001 között, míg a szlovákok száma 95 ezerrel nőtt. Azt hiszem, szociológiai szakértelem nélkül megállapíthatjuk, hogy ez az ingadozás a demográfiai hullámzáson túlmutat és egyértelmű asszimilációt takar. Na de miért van az, hogy amikor viszonylag javul kisebbségi sorsunk (98 utánra gondolok), egyre inkább fogy a lélekszámúnk? Miért van az, hogy csak akkor akarunk magyarok lenni, amikor nem engedik, és amikor belénk rúgnak? Miért csak akkor akarunk magyar feliratokat, amikor tiltják? Miért akkor asszimilálódunk a legjobban, amikor nem kényszerít rá semmi? Persze a fent említett kérdésekre nem lehet egy tőmondattal válaszolni, összetett társadalmi jelenségekről van szó. Ha nagyon elrugaszkodnék és fel akarnám borzolni az olvasók kedélyét, akkor egy kis túlzással még egy olyan torz következtetést is levonhatnánk, hogy szerencse a magyarság számára, ha újra erősödik a Szlovák Nemzeti Párt. Na de azért annyira talán nem drukkolunk neki. Summa summarum elgondolkodhatnánk, mit tehetünk és mit kell tennünk magyarságunkért - „békeidőben”. És ha valald azt gondolja, hogy ő ehhez kisember, és ez a politikusok dolga, akkor szerintem téved. Nemzetiségünk megőrzésében mindenkinek részt kell vállalnia, és oda kell figyelme a néha jelentéktelennek tűnő dolgokra is. Hadd mondjak egy példát, melyre munkám során figyeltem fel. Az Egyetemi Központba a budapesti Közgáz és a Műegyetem Komáromban tanuló diákjai jöttek hozzám vizsgázni a múlt hónapban. Kihelyezett kar lévén magyar Leckekönyveket kapnak a hallgatók, ahol a magyar koronás címer felett különösen jól mutatnak az -óvá végződésű nevek és a Ladislavok meg Vojtechok. Félreértés ne essék, semmi kivetnivalóm nincs a szlovák nevekkel kapcsolatban, ám tudom, hogy ezeknek a hallgatóknak a szüleik a László és a Béla nevet szánták. Ha vásárolnak néhány koronás okmánybélyeget, itt a lehetőség, hogy ezt a nevet megkapják. Ugyanígy sokat tehetnének a felvidéki magyarságért a hivatalnokok, vezető állásban lévők, menedzserek, vállalkozók és kiskereskedők. Munkahelyeiken kis figyelmet igényelne a kétnyelvű táblák bevezetése, és mivel a legtöbbször egy A4-es lapról van szó, nem kerülne sokba. Ha ezek a vezető beosztásban lévő emberek mindig túlterheltségre hivatkoznak és elodázzák ezt, katalizátorként vesznek részt az asszimilációban. Vannak pozitív példák is, mint a sok vihart megért komáromi kórház, ahol a Nemocnica mellé kikerült a Kórház felirat. A dolog szépséghibája, hogy a kórtermekben minden továbbra is egynyelvű. És persze sokat tehetnek értünk politikusaink is. A törvények és a szabályok elfogadásán túl viszont hadd hívjam fel figyelmüket egy dologra. A ma még rétegtájékoztatóként szolgáló internetes oldalaknak vitathatatlanul kritikus szerepe lesz a közigazgatásban. Az E-government, azaz az internetes alapú kormányzás és közigazgatás már jó néhány országban nem a sci-fi kategóriába tartozik, hanem a mindennapok része. Ha valaki használja az internetet, akkor biztos felfigyelt arra, hogy ezeken az oldalakon teljesen természetes a többnyelvűség. Ennek ellenére a szlovák kormány oldalai csak a szlovák és angol nyelv közötti választást biztosítják, holott viszonylag kevés az angol ajkú adófizető Szlovákiában. Talán nem is annyira meglepő ez a szlovák miniszterek esetében, de a magyar minisztereknek most volna lehetőségük egy tradíció megalapozására, a kétnyelvűség kövének lerakására, ám nem teszik. A magyar miniszterek által vezetett minisztériumok weboldala nem érhető el magyar nyelven. Ugyanígy Csáky Pál kormányalelnök hivatalának oldala sem, pedig az a kisebbségekről és az európai integrációról kapta nevét. Pedig nem hiszem, hogy valakit zavarna, ugyanakkor a felvidéki magyar gazdát, önkormányzatokat, fiatal lakáskeresőket segíthetné az EU-s pályázatok közti eligazodásban. Míg a kulturális autonómia kialakítása nem valós közeli cél, addig a kétnyelvűség meghonosításának lehetősége adott számunkra. De nekünk kell megtenni a megfelelő lépéseket. Az európai integráció számunkra egy jó lehetőség, de tévedés azt hinni, hogy az Európai Unió elhozza nekünk a kétnyelvűséget és az esetleges kulturális autonómiát. Az Európai Unió megteremti a feltételeket és a jogi normákat ezek kialakítására, a többit az adott nemzetre, nemzetiségre bízza. A szerző a Selye János Egyetemi Központ tanára A Magyar Szó összeállítása a vajdasági magyarellenes atrocitásokról és a hatósági lépésekről Bagatellizálni próbálták a magyarveréseket MTI-FIGYELÖ Terjedelmes összeállításban foglalkozott hét végi számában a Magyar Szó című újvidéki napilap a magyarellenes kilengésekkel. A lap washingtoni tudósítója, Purger Tibor jegyzetében rámutat arra, hogy a vajdasági magyar közösség szokatlanul magas tűrőképessége és vezetőinek a csendes munkára, nem pedig a hangzatos szólamokra összpontosító stílusa nemegyszer bizonyult már gyümölcsözőnek. A legújabb kisebbségellenes gyűlölethullám ismét feladta nekik a leckét, s az arra hivatottak idejében szánták el magukat, hogy kicsikarják az odafigyelést. Ha egyáltalán áttörésről kell beszélni, akkor az kétségtelenül erősödő követelésüknek, a magyar kormány interveniálásának köszönhető, nem pedig egyetlen amerikai kongresszusi tag levelének. Purger sajnálatosnak tartja, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Nemzeti Tanács nem küldte el képviselőjét Washingtonba, az amerikai kongresszus két munkacsoportjának tájér koztatójára, ugyanis a helyenként szépítő magyarázatokkal előálló belgrádi és újvidéki politikusok álltak a házigazdák figyelmének középpontjában, nem pedig azok, akiknek az érdekében az egészre sor került. A lap kommentárja dicséretes első lépésnek nevezi a Kostunica által kezdeményezett tárgyalás- sorozatot, megjegyezve, hogy „valóban nagyon aggasztóak a nemzetiségek közötti viszonyok Vajdaságban, ha maga a miniszterelnök is egész héten keresztül ezzel a kérdéssel foglalkozik”. Tisztázatlanok azonban a dolgok: míg a szerb parlament elnöke úgy nyilatkozott, hogy év elejétől május végéig 294 etnikai hátterű incidens történt, a belügyminiszter szerint másfél év alatt 49. A lap szerint elképesztő, hogy a belügyminiszter hírzárlatot rendelt el az atrocitásokkal kapcsolatban, s az is baj, hogy senki sem tett semmit, amíg az anyaország erélyesen nem reagált az atrocitásokra. A magyar belügyminiszter és a külügyminiszter fellépése már veszélyeztette Szerbia politikai érdekeit, s ez volt az a pillanat, amikortól nem lehetett tovább a szőnyeg alá söpörni a történteket, s a nemzetközi nyomásnak engedve a kormányfő látványos tárgyalássorozatot kezdett. A lap interjút közöl Pavel Do- monjival, az újvidéki Helsinkibizottság vezetőjével, aki szerint az atrocitások száma toleranciahiányra vall, s külön aggodalomra ad okot, hogy bagatellizálni próbálják a kilengéseket. A hatóságok passzivitásának logikus következményeként csakis fokozódhat az erőszak. A hatóságok passzivitásának következménye a fokozódó erőszak KOMMENTÁR Felturbózott földügy SZILVÁSSV JÓZSEF Elvetette a sulykot szombati, egyébként tárgyilagosan megírt címlapsztorijának címével az egyik szlovák napilap. Azt kürtölte ugyanis világgá, hogy a külföldi magyarok szlovák földet akarnak. Pedig csak arról van szó, hogy a Fidesz Gazda Tagozata és Külügyi Kabinetje jogi segítséget kíván nyújtani a Szlovákia területén lévő nevesítetlen földek tulajdonosainak beazonosításához, valamint az úgynevezett nevesítési eljárás lefolytatásához. Amint az várható volt, már a szándék is vihart kavart. Nyilván még hónapokig eltart, s fokozódik is ez a hecckampány, amely azonban a tényeken semmit sem változtat. Ha kissé leegyszerűsítjük a szövevényes ügyet, akkor a két legfontosabb jogszabályra kell összpontosítanunk. Főleg az 1995-ben, Meciar országlása idején elfogadott törvényre, amely szerint jövő szeptemberben a még mindig nevesítetlen földek állami tulajdonba kerültek volna. Ezt a jogi normát csaknem tíz éve azért fogadták el, mert a szlovák illetékesek rádöbbentek, hogy a második világháború után, a be- nesi dekrétumok alapján elkobzott földek jelentős részének te- lekkönyvezett tulajdonosa nem változott, mert a kisajátítást még az akkori törvények szerint is elég gyakran jogellenesen hajtották végre. Ezért hoztak új törvényt, s ezért kezdték lázasan kutatni az 1945 után kiszemelt szlovák tulajdonosokat és örököseiket. Ha sikerrel jártak, akkor éppen a meciari jogszabály alapján az ő nevüket írták a tulajdonlapra, s így másodszor vették el ugyanazt a földet a jórészt szlovákiai magyar tulajdonosoktól. Ehhez képest a tavalyi törvénymódosítás szerintem némi előrelépést jelent, mert a még mindig nevesítetlen földek nem állami, hanem önkormányzati kézbejuthatnak. Ha addig nem találják meg a jogos tulajdonost, aki elvben polgári úton visszaperelheti az ingatlanját. Jómagam nem a tavaly elfogadott jogi norma végett bírálnám a Magyar Koalíció Pártját, hanem amiatt, hogy a három magyar elődpárt, majd az MKP úgynevezett szakértői csaknem egy évtizeden keresztül nem fedezték fel azt, amit Meciarék, vagyis az elkobzással kapcsolatos törvénytelenségeket. Mi több: nem is hallgattak azokra, akik a nyilvánvaló jogsértésekre már néhány évvel ezelőtt felhívták a figyelmet. Végre léptek a Fidesz szakértői, akiket remélhetően nem politikai hátsó szándékok vezérelnek. Ha valóban nem, akkor a történelmi igazságtétel és a magánvagyon szentségének európai pilléreire építve óriási segítséget nyújthatnak az egykori földtulajdonosoknak és örököseiknek. Nyilvánvalóan nagy lesz a felzúdulás és a gán- csoskodás országunkban. Sokan lesznek, akik tovább turbózzák az ügyet, de a józanul gondolkodó szlovákok közül remélhetően mind többen tudatosítják, hogy immár uniós tagállamként mindkét nemzet alapvető érdeke a tragédiáktól sem mentes közös múltunkkal való, lehetőleg indulatoktól és előítéletektől mentes szembenézés. Például a szlovákiai törvényekben és főleg a hivatalnokok cselekedeteiben még mindig ott lappangó benesi rossz szellem kiseprűzése. Palkó a svédasztalnál TÓTH MIHÁLY Sokat elárul a másság iránti türelem és a jogállam-értelmezés szlovákiai állapotáról, hogy az elmúlt héten többen is le akartak beszélni arról, hogy jegyzetet újak Vladimír Palkó belügyminiszter különvéleményéről egy svéd lelkész bíróság általi elítélésével kapcsolatban. „Kell az neked - mondta barátom -, hogy gyanúba keverd magad és rajtad köszörüljék a nyelvüket?” Az történt, hogy Svédországban egy pap a homoszexuálisokat a társadalom testén burjánzó rákos daganatnak nevezte a szószékről. A papot hatályos törvények értelmében a bíróság börtönbüntetésre ítélte. Belügyminiszterünk emiatt magánszemélyként nemtetszését fejezte ki Svédország szlovákiai nagyköveténél. Szerinte vélemény- nyilvánítása miatt marasztaltak el egy embert. Barátaim nyilván attól óvtak, hogy állásfoglalásommal esetleg azt a benyomást keltem, mintha szexuális szempontból a vitatott jogállású kisebbséghez tartoznék. Már abban is van némi báj, ahogy belügyminiszterünk hangsúlyozta: magánszemélyként kritizálta a svéd jogszolgáltatást. Egy hete azzal van tele a sajtó, hogy a KDH-s belügyminiszter a svéd papot védelmezi. Nyilván szó sincs arról, hogy magánszemély akciójáról lenne szó. Egyébként is, egy belügyminiszter akkor se magánszemély, amikor reggelenként abban az aprócska helyiségben üldögél, amelyikbe a király is gyalog jár. A svédországi pap hatályos törvény értelmében való eh'télésének és az ítélet kritikájának az ad Szlovákiában aktualitást, hogy parlamentünkben folyamatban van az új büntető törvény vitája. Arról van szó, hogy úgy, ahogy a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya előnja, a demokratikus világ más országaihoz hasonlóan a mi törvényünk majd szankcionálja-e a fajhoz, nemhez tartozás és a szexuális orientáció miatti gyűlöletkeltést. A svéd papot ilyen gyűlöletkeltés miatt ítélték börtönre. Az elmúlt 15 év alatt könyvtárnyit utak arról, hogy Szlovákiában a standard politikai pártok sem hasonlíthatók össze az Európa szerencsésebb múltú országaiban működő konzervatív, szociáldemokrata és liberális pártokkal. A belügyminiszter „magánakciója” is ezt bizonyítja. A svéd viszonyok láttán történt megnyilvánulása tulajdonképpen nem is annyira a homoszexuálisokhoz fűződő viszonyról szól, mint inkább arról, hogy nálunk egyházi személyekre vonat- kozzanak-e a demokratikus országokban egyébként mindenkire vonatkozó törvények. Vladimír Palkó svédasztalnál reggelizett, és kereszténydemokrata politikai gyomormérgezést kapott.
