Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-10 / 158. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. JÚLIUS 10. Családi kör 13 Mizan, aki azért tanul, hogy az olasz állampolgárságot megkapja, s akkor talán haza is látogathat, Indiába Az örökbe fogadott család Hozzátartozott a csodálatos tengerparthoz Azon a napon a szokásosnál is nagyobb hullámok nyaldosták a partot. Bizalmatlanul nézegettük a mesésen kék Adria váratlanul barnára festett hullámait, amelyek egyre magasabbra szaladtak fel a parti homokra. MÉRY ZSÓKA Aztán miután elrendezték az útjukba kerülő csillámló homokszemeket, erejüket vesztve csúsztak vissza a tengerbe. S hogy hagyjanak is valamit maguk után, egy-egy kagylót vagy göm- bölydedre csiszolt homokkövet tettek le a lábunk elé. Olyan csodálatosakat, hogy óhatatlanul is újból meg újból lehajolt értük az ember. A verőfényes nyárban a tajtékzó tenger hatalmas erejénél csak a perzselő napsugarak tűntek könyörtelenebbeknek. A fürdőzők, akiket elriasztott a zavaros víz, tömegesen indultak gázoló sétára a selymes homokban. Látnivaló persze mindig akad. Elvegyülni az őrült hangzavarral szórakozó tali- ánok között végtelenül mókás mulatság. A „szakértőnek” számító helyi lakosok is gyanakvóan kémlelték a tenger feletti horizontot. Olyasmit magyaráztak egymásnak, amit nem értettem ugyan, mégis bizonyos voltam benne, hogy itt történni fog valami nem mindennapi. S mielőtt még eluralkodott volna rajtam a pánikhangulat, rémületemben akkorát ugortam, amekkorát csak tudtam. A soron következő hullám egy óriásmedúzát rakott a lábam elé. Halványlilás teste átlátszóan csillogott a napfényben, s úgy tűnt, folyamatosan vízért kapkodott. Aztán ahogy gyűlt körülöttem a bámészkodó tömeg, egyre büszkébben hárítgattam papucsommal a part felé félelmetes trófeámat. Na ez már nem csíp meg senkit, magyaráztam a körülöttem csodálkozó taliánoknak, akik biztos nem értettek, mégis elismerően pillantottak felém. Diadalittasan néztem körül, még a háborgó tengerről is megfeledkeztem. Aztán egyszer csak kezdett elegem lenni a nagy dicsőségből, s azon törtem a fejem, mi legyen a sorsa ennek a szegény döglött medúzának a tűző napon. Gyászos mélázgatásomban egy különös hang zavart meg, amelyhez egy még különösebb emberke tartozott. Hogy nem olasz, azt azonnal láttam. Sokkal feketébb volt, mint amilyenre a napon lesülhet az ember. Meg aztán ez angolul beszélt, különös akcentussal és meglehetősen rosszul. De még mindig jobban, mint én. S miután meggyőződtem róla, hogy némettudásommal itt nem sokra megyek, valami különös mutogatós halandzsa nyelven kezdtünk kommunikálni. Afelől érdeklődött, hogy mi a szándékom a különös zsákmánnyal. Legfőbbképpen az izgatta, hogy megeszem-e ezt a nagyra nőtt tengeri herkentyűt. Én igazán nem zárkózom el a helyi specialitások elől, de miután a medúza nem volt túl bizalomgerjesztő, hát nagylelkűen felajánlottam a kis emberkének. Gondoltam, nem is rossz, legalább megszabadulok tőle. De meglepetésemre neki se kellett, s kézzel lábbal magyarázta, hogy ő csak miattam aggódott, ez lett volna ugyanis szerinte az én „utolsó vacsorám”. Lapátra tettük hát szegény párát, és a legközelebbi konténer fenekébe süllyesztettük. Közben csatlakozott hozzám a családom, s nem tagadom, az angol erősítés éppen jókor jött. Újdonsült meg- mentőmmel összeismerkedtünk. A kis indiait Mizannak hívták, bizsut árult a kartondobozokból tá- kolt asztalkán, onnan nézte végig nagy érdeklődéssel közjátékomat a medúzával. Mi is bemutatkoztunk. Akkor lepődtünk csak meg igazán, amikor Szlovákiáról kezdett mesélni. Neki nagyon tetszett a mi kis országunk, csak sajnos nagyon keveset látott belőle, mert többnyire be volt kötve a szeme. Kicsit összezavart a válaszával, és először azt hittük, hogy csak a nyelvi hiányosságaink miatt nem értjük egymást. Újrafogalmaztuk hát kérdéseinket. Miért és ki kötötte be a szemét? Válasza annyira meghökkentő volt, hogy a perzselő napon is kirázott a hideg. A maffia. 2001-ben, alig 19 évesen Mizan úgy döntött, hogy egyjobb élet reményében elhagyja Bombeyt, családját, szüleit, hazáját. S mert ez hivatalosan lehetetlen volt, papírok nélkül, sok-sok pénzért az embercsempész maffiára bízta életét. Szökése Indiából Oroszországon, Ukrajnán, Szlovákián keresztül 3 hónapig tartott Rómába. Embertelen körülmények között jöttek hetekig gyalog, rejtőzködtek a hegyekben és kamionok fenekébe zárva. Ő szerencsés volt. Eljutott Rómába, ahol már várták az ismerősök. Most tanul. Olaszul és angolul. Vizsgázni szeretne és minden vágya, hogy gyári munkás lehessen Rómában, mert akkor Valószínűleg az olasz állam- polgárságot is megkapja. És akkor talán haza is látogathat Indiába. Nyáron a riviérán árul havi 500 euróért. Vett magának egy öreg ütött-kopott biciklit. Az egyetlen szórakozása, hogy esténként a za- jongó és nyüzsgő pálmasoron nézelődik. Az olaszok nem igazán szeretik, csak megtűrik a bevándorlókat. Mizan az új hazában mégis jól érzi magát. Vidám és tervei vannak. Sajátos kolóniákban élnek, amelyeknek megvannak a szabályai. Többek közt az is, hogy közösen vásárolnak, főznek és együtt ebédelnek. Tulajdonképpen ez volt az oka, hogy különös beszélgetésünknek vége szakadt. Na meg az is, hogy közben a horizont felett megjelenő fekete felhők iszonyatos trópusi vihart hoztak magukkal. A félelmetesen cikázó villámok pár méterre tőlünk csaptak be, s mintha az egész tenger kiborult volna a medréből. Amilyen hamar jött, olyan gyorsan vonult el a vihar. Este már ugyanolyan vidáman fénylettek a csülagok az égen s csalogattak bennünket a zenés éjszakába. A különös meglepetések sorozata azonban korántsem ért véget. Mizan ott ücsörgött biciklijét támasztva a szállónk előtti szökő- kútnál. Véletlenül vagy szándékosan? Valószínűleg sohasem tudom meg. De az biztos, hogy örültünk egymásnak. És beszélgettünk az életéről, a barátairól, ar(A szerző felvétele) róí az összetartó erőről, amellyel segítik egymás boldogulását az új hazában. Komoly dolgokról mesélt, s közben mégis mosolygott, végtelenül kedves volt, barátságos, de egyáltalán nem tolakodó. Kimondatlanul is tudtuk, hogy valami különös kötelék szövődik köztünk. Másnap, mire leértem a strandra, Mizan már dolgozott és a gyerekeim, akik alig pár évvel fiatalabbak csak nála, ott nyüzsögtek körülötte. A sokszor érzéketlennek tűnő kamaszok lelkét is megérintette az a sors, ami akár az ő sorsuk is lehetne. Sajnálták. Órákon át beszélgettek, sőt bátran mondhatom, összebarátkoztak. Segítettek neki a cipekedéssel a perzselő homokban, és kötözget- ték a rozoga biciklire a megmaradt portékát. Mizan hozzátartozott a csodálatos tengerparthoz, a napsütéshez, a pálmasorokhoz, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy talán egy kicsit a családunkhoz is. Aztán eljött az utolsó nap. Mizan szeme szomorkásán csillogott. És én is küszködtem a könnyeimmel, amikor átölelte a gyerekeimet és azt mondta, hogy mi vagyunk az ő európai családja. Szó szerint örökbe fogadott bennünket. Először ült le közénk félénken a napernyő alá, kezében egy zöld reklámtáskát szorongatott. Ajándékot hozott. Valamennyiünknek. Névre szólóan. És anyának szólított. Ezüst karkötőt, bőrtárcát, vászonkendőt és tarka gyöngysort, a gyerekek azóta is nagy becsben tartják. Bármennyire akartam is, nem lehetett az ajándékokat visz- szautasítani. Ugyanazon a napon hagytuk el a Pálma-riviérát. Mizan visszatért Rómába, mi meg a hazai esős őszbe. Már majdnem sikerült visszazökkenni a régi kerékvágásba, amikor másnap Mizan telefonált. Csak azt szerette volna tudni, hogy szerencsésen hazaértünk-e. SZÓ MI SZÓ r Áramszünet M. CSEPÉCZ SZILVIA Kisvárosban élek, kicsi az utcánk is. Családi házak sora, ahol mindenki szomszédnak szólítja a másikat. Ez a szokás éppen húsz évvel ezelőtt alakult ki, amikor az utcát építeni kezdtük, a senki földjén, egy derékig érő gazzal benőtt dombocska tetején. Akkoriban még azok a fiatalok is belevághattak az építkezésbe, akik csekélyke kezdőtőkéjüket a havi fizetésből spórolták össze. Az már egy másik téma, hogy közben kiből vállalkozó, kiből pedig munkanélküli lett... A sorházak mindenesetre felépültek, s a szomszédok a nyári délutánokon ki-kiültek egy kis traccsra a lépcsőkre. Egyikünk hozta a kávét, másikunk egy tál gyümölcsöt, a sarki szomszédasszony pedig friss aprósüteményt vagy kalácsot. De múltak az évek, és valahogy egyre kevesebb idő maradt a gondtalan üldögélésre. Mindenki rohan, vagy munkába, vagy munkát keresni. Erre mondják, hogy felgyorsult az élet, mert most már demokrácia van, meg globalizáció, meg szabad munkaerőpiac. Alig két hónapja, hogy új bódulatba esett az ország, mert végre bekerültünk az Európai Unióba. A mi kis városunkban is zajosan ünnepelték az eseményt. Olaszországi történész barátnőm éppen azokban a napokban látogatott el hozzánk, de nemigen érintette meg a belépés körüli eufória. Valami olyasmit mondott, hogy tartalom nélkül a forma csak formalitás marad... Igaz, annak idején, amikor előszörjárt nálunk, torinói lakosként még kedves kis határvárosunkról is azt hitte, falu. Hogy mi köze mindennek a címben jelzett áramszünethez? Van köze. Apró, egyenesen nevetséges dolog, uniós léptékkel mérni sem lehet. Mert mi abban a pláne, ha egy városrészben egyetlen napra kikapcsolják az áramot?! Semmi. Az - immár uniós - lakosság felkészül rá, a kismaszekok szabadnapot terveznek, a háziasszonyok előző este megfőzik a másnapi ebédet, a postás pedig egyszer sem csönget, csak kopog és kész. Már normális esetben, ha az áramtalanított környék lakóihoz eljut a hír, hogy mi várható. Faluhelyen ott a hangosbemondó, és az emberek tényleg hallják is a közleményeket. De a városokban - akármilyen kicsik is - az utcazajban vagy meghallja valaki a hangosbemondót, vagy nem. A kérdés csak az, hogy akkor miért kizárólag ezzel az ötvenes éveket idéző, kikiál- tós módszerrel tudatja a villamos művek a lakossággal, hogy valamilyen okból szünetelteti az áramszolgáltatást. (Előre megfontoltan, mondjuk, karbantartás céljából, és nem egy váratlan galiba miatt!) A fővárosban élő ismerőseim elámultak, hogy hát a „déli végeken” nem ismerik a szórólapot? Dehogynem. Naponta tele a postaládánk az ilyen-olyan szupermarketek és cégek fantasztikus híranyagával, hogy például három napig kettő ötvennel olcsóbb a parízer kilója, vagy hogy egy cég kedvezményes redőnyfelszerelési akciót, egy manikűrös meg kivételesen strapabíró műkörmöket kínál. De amíg a pozsonyiak azért morognak, mert az áramkimaradásról értesítő szórólapokat még a házak ajtajára, sőt a liftajtókra is levakarhatadanul felragasztják, addig a mi kedves kis városunkban (mégis csak lehet abban valami, hogy a messziről jött külföldi véletlenül, és abszolút jóindulattal kedves kis falunak nézi) magára vessen, aki nem lesi naponta a hangszórós közleményeket. Az ő baja, ha bennragad a liftben, és minimum fél óráig dörömböl, amíg meghallja valaki, meg ha nem tudja használni a számítógépet, és a könyvelés nem lesz határidőre befejezve, ha a varrónő csak félig készül el a megígért kiskosztümmel, ha az olvadó hűtőben megromlik a kiklopfolt hús... A mi kis utcánkban nagyjából ilyesmik történtek. A délelőtt még csak elment valahogy, de fél kettő körül már a kilencedik szomszéd is kinn állt a ház előtt: „Felhívta valaki a villanytelepet?” „Hogyan, este hatig nem lesz áram?” „Kinek van gázsütője? A férjem éjszakai műszakba megy, meg kell sütnöm a húst!” Toporogtunk egy ideig, majd az egyik szomszédasszony kihozott három zacskó ropit, a másik néhány üveg ásványvizet meg egy kis bort... És mint régen, leültünk beszélgetni a lépcsőre. Észre sem vettük, hogy mikor kapcsolták vissza az áramot. Köszönjük! Örömmel tudatjuk kedves olvasóinkkal, hogy a múlt heti számunkban közzétett felhívásunkra bizony nagyon sokan reagáltak. A Pulzus című rádióműsor és a Családi Kör közvetítésével összejött a pénz a dunaszerdahelyi kislány, Tóth Enikő műtétére, melyre így július végén sor kerülhet. Jóleső érzés tudni, hogy a Családi Körnek ennyi jóakaratú olvasója van. Köszönetüket tolmácsolják a hálás szülők, és köszönjük mi is a gyors segítséget - hiszen akik rögtön cselekedtek, biztosan azt is tudják, kétszer ad, ki gyorsan ad. (gy) AKI A VIRÁGOT SZERETI... A csodálatos begónia KÍNÁLGATÓ Természetes körülmények között valamennyi trópusi övezetben előfordul. Mi főként cserepes növényként vagy egynyári virágként neveljük. A királybegóniák mintázata lenyűgöző, csokoládészínű foltok, ezüstös csűrök, bordó pettyek díszítik a fényes vagy érdes hullámos, gyakran szőrös felületű leveleket. A világos, de nem igazán napos helyeket kedvelik, a félárnyékot is jól viselik. A mindig nyfló begónia fagyérzékeny, mindössze egy nyáron élvezhetjük, laza bogernyőben nyfló, fehér, rózsaszínű és piros virágait. Május végén lehet elültetni a palántákat 15x15 vagy 20x20 cm távolságra a kert napfényes, esetleg félárnyékos részébe. A teraszon pedig lapos kőedényben is alakítható belőlük kedves színfolt. A gumós begóniáknak alig akad vetélytársúk a cserepes és a balkonnövények között. Tél végén kora tavasszal jelennek meg a virágüzletekben a zömök növésű Elatior begóniák, amelyeknek rózsaszín, piros, sárga virágai szinte világítanak a fényes mélyzöld levelek közül. A nyári terasz kényes, ám pompázatos virágai, szintén a gumót nevelő begóniák között találhatók. Májustól a fagyokig nyílnak, a kevéssé napos helyeken is jól érzik magukat. A virágok egyszerűek vagy teltek, gyakran 10 cm nagyok, alakjuk rózsára, szegfűre, kaméliára emlékeztet. Szegélyük pedig gyakran csipkés, fodros, eseüeg kétszínű, a kéken kívül szinte minden árnyalatban pompázik. Fajták szerint különböző a levél- zet mérete, alakja, és rendszerint vastag, húsos hajtásokon fejlődnek. A kúszó, valamint a futó fajták különösen látványosak, például az Illumination és a Tenella Salmon hosszú hajlékony hajtásokon ontják virágaikat. A növekedési idő alatt bőségesen öntözzük, de a pangó (felesleges) vízre igencsak érzékenyek. Augusztustól kevesebb vizet adjunk, októberben pedig lehetőleg kéthetente tápoldatozzuk, mert ebben az időszakban regenerálódnak a gumók. Ha szakszerűen gondozzuk, sokáig gyönyörködhetünk virágaink szépségében, (méri)
