Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-10 / 158. szám, péntek
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. JÚLIUS 10. MINDENNAPI KENYERÜNK Vigyázz, kikapcsollak! HATOD JÓZSEF A gyerek elterülve ül a fotelban, és unottan kapcsolgatja a televízió csatornáit. Apja jó ideje noszogatja: elég volt, menj imádkozni, aztán gyorsan az ágyba. A fiúcska megunva a sok figyelmeztetést, a távkapcsolót apja felé irányítva komoly hangon bejelenti: csönd, mert különben KIKAPCSOLLAK! Ez aztán az ötlet! Óh, ha kikapcsolhatnánk minden kellemetlen, időigényes alakot, aki csak úgy, terveink ellenére az utunkba téved... És a modern embernek megvannak erre a lehetőségei - a távkapcsolóval vagy éppen a számítógép egerével választ magának valóságot, olyat, amilyen kedve szerint megfelel, kikapcsolja vagy átkapcsolja azokat a meg- nyüvánulásokat, melyek kedvére valók vagy éppen nem. A pszichológusok arra figyelmeztetnek, hogy az emberben a modern eszközökkel való kommunikáció hatására afféle diktátori hajlamok fejlődhetnek ki: az történik - mert annak kell történnie! - és pontosan csakis az, ami be lett programozva, s ami parancsba lett adva. Ha nem, elég megnyomni a Delete nevű billentyűt, vagyis a Töröld! parancsot kiadni, pár másodperc kérdése az egész. Mindent kikapcsolni, ami kényelmetlen, ehhez már az információs forradalom előtt is értettek az emberek. Hiszen már kétezer éve, hogy üzeni nekünk Jézus az e vasárnapi evangélium közismert történetével, mely arról az emberről szól, akit útonál- lók támadtak meg, „kifosztották, véresre verték majd félholtan otthagyták és eltávoztak” (Lk 10, 30). Történetesen egy pap ment arra az úton, de otthagyta, hasonlóképpen egy levita, aki szintén elment mellette. Egyikük sem segített rajta, látószögükből egyszerűen „kikapcsolták” a szerencsétlent. Ösztönösen reagáltak így az adott helyzetre, s a Delete-Tö- röld! gombot nyomták meg abbéli félelmükben, hogy valami mást kényszerülnének tenni, mint ami jól bejáratott, kényelmes. Mint ahogy mi ma kikapcsoljuk a képernyőt, ők pontosan úgy kapcsolták ki a látásukat. A pap és a levita ugyanúgy nézett bár a szemével, mint a szamaritánus, akinek azonban a tekintete annyiban különbözött emezekétől, hogy nemcsak a nézésre, hanem a látásra is megvolt a képessége. Egyszerűen észrevette. Tudatosította, hogy a megvert férfinek sürgős segítségre van szüksége. Persze, a szamaritánus esetében nem egyszerű helyzetfelismerő képességről volt szó, hanem valami sokkal fontosabbról: egy olyan tartós készségről, mely érzékenyen reagál a környezeti ingerekre, és szükség esetén hathatósan közbelép. Ez volt az a pillanat, mely a szamaritánust minden idők egyik legpozitívabb figurájává tette, a buzgó szeretet példájává. És ugyanez a pillanat áhította a másik kettőt a kevély kényelem példájául, ők lettek azok, akik úgy be vannak betonozva saját terveikbe, hogy onnan még a másik szenvedése sem képes kibillenteni őket. Biztosan készen álltak a megfellebbezhetetlen érvekkel: Miért épp én, amikor emberek tömegei haladnak el erre? Miért épp én, aki éppen imával szentesítettem magam a jeruzsálemi templomban? Miért épp én, aki sietek a különösen fontos kötelességeimet teljesíteni? Miért éppen én, aki annyi jót cselekedtem már ma, ellentétben sok arra járóval... 2003 nyarán Jan Ullrich német kerékpározó azzal lett híres, hogy - a második helyezést érte el a rangos Tour de France versenyén. A győzelem ugyanis karnyújtásnyira volt tőle. Ám amikor észrevette, hogy egyetlen méltó ellenfele - Lance Armstrong - lerepült a pályáról, megállt s bevárta őt, amivel tulajdonképpen lemondott elsőségéről. „Teljesen normális eljárás - magyarázta Ullrich -, egy pillanatra sem jutott az eszembe, hogy kihasználjam a lehetőséget.” S bár Armstrong lett a győztes, a sajtó mégis Ullrichra összpontosított, az „igazi hősre”, a „Fair play lovagjára”, vele voltak tele a sportrovatok. Másképp fogalmazva, ő már akkor végérvényesen a célban volt, amikor úgy döntött, megáll és megvárja a bajbajutottat. Ezzel mutatta ő meg, hogy az eredeti, a győzelem ambícióján kívül ismer egy magasabb értéket: az embert. „A sietség legnagyobb hátránya - ironizált a maga idejében Gilbert K. Chesterton -, hogy rengeteg időt veszítesz vele.” Tegyük hozzá, hogy nem is az időveszteség, hanem inkább az emberi kapcsolatok elveszítése az igazi tragédia. A „nincs időm” típusú kijelentések nem csak az órák és percek hiányát jelentik, sokkal inkább a nyűt szívekét azok hányában, akik mellett olyan figyelmetlenül sietünk. A szerző római katolikus pap Azt is meg kell tanulni, hogy ne elnyomjuk a partnerünket, hanem olyannak szeressük, amilyen ő Ha szeretünk, mikor házasodjunk? A házasság nem feltétlenül azt nyújtja, amiről álmodozunk (Képarchívum) A legtöbb ember számára magától értetődik, hogy szeretni a legegyszerűbb dolog, és hogy azt mindenki tud. Erich Fromm A szeretet művészete című könyvében viszont azt írja, hogy nem elég rendelkezni a szeretni tudás képességével, hanem meg kell tanulnunk azt, hogy a fellángoló szerelemtől az igazi szeretetig bizony rögös út vezet. LÉLEKBÚVÁR Az ember tele van a szeretet, a szerelem vágyával, és nagyon könnyű ezt rávetíteni valakire, aki kicsit is hasonlít a bennünk élő képre, valakire, aki kiemel a magányunkból. A kezdeti ismerkedés izgalma, az egymásba tekintés élménye, a meghittség érzése akár megtévesztés is lehet olyan szempontból, hogy ha ez elveszíti újdonságát, a nagy fellángolás is elhamvad. Ilyenkor több fél számára az a természetes, ha másnál próbálkozik, és ugyanolyan vehemenciával végigéli a szerelemnek hitt első fokozatokat, abban a hitben, hogy ez végre az igazi, aztán valamiért ismét kudarcot vall. Önző szeretet A szerelem másik Vakvágánya, amikor az egyedülléttől való félelmében az egyén belekapaszkodik valakibe, birtokába kerül társának, vagy birtokolja őt. Mindkettő elveszíti egyéniségét (ha egyáltalán volt nekik), és teljes egymástól való függőségben élnek, abban a hitben, hogy nagyon szeretik egymást. Szeretni nehéz Miért történnek kudarcok? Mire nem figyelünk? Talán pontosan a figyelem a kulcsszó. A szeretet és a szerelem nem passzív állapot, hanem tevékenység: odafigyelés, türelem, tisztelet, adni és kapni tudás. A legtöbbünk képzeletében a szerelem az, ami csak úgy jön, anélkül hogy bármit is tennénk, és mi attól a pillanattól fogva „benne vagyunk”. Idáig talán rendben is van, viszont ahhoz, hogy egy kapcsolat fennmaradjon, már több kell, és ez már fárasztóbb. Ahhoz, hogy két ember egymás mellett tudjon maradni, rengeteg törődésre, figyelemre, felelősségre és kompromisszumkészségre van szükség, és ezek egyáltalán nem születnek velünk, ezeket tanulni kell. Először is mindenkinek önmagában .kell kifejlesztenie ezeket a képességeket, továbbá éretté kell válnia arra, hogy szerelme cselekvő erő legyen. Két teljes integritású ember tud igazán odafigyelni egymásra, úgy adni, hogy közben ne féljen attól, hogy ő ettől kevesebb lesz. Szeretni tudni azt is jelenti, hogy úgy tud valaki adni, hogy ettől ő is több lesz. De remélem, ezt senki nem fogja fel úgy, mint egy csereakciót. Illúziók elvesztése Azt is meg kell tanulni, hogy ne elnyomjuk a partnerünket, hanem olyannak szeressük, amilyen ő, az ő igazi egyéniségét lássuk, és ne akarjuk megváltoztatni, vagy olyanná formáim, amüyenné mi szeretnénk. Egy kapcsolatban két ember közeledik egymáshoz azzal a vággyal, hogy megismerjék egymást, hogy felfedezzék önmagukat egymásban, vagy talán valamilyen mélyebb megismerés birtokába kerüljenek. És ezt csak őszintén lehet, önmagunkat adni úgy, hogy az öröm legyen mind a társunk, mind önmagunk számára. A legfontosabb: „Szeresd önmagad!” Arra hívta fel a figyelmemet ez a könyv, hogy gondolkodjam el azon, mennyit teszek én ennek érdekében, vagy hogy megkérdezzem, mit tesznek mások. Olyan könnyű a szerelem romantikus „magával ragadásában” hinni és kizárni magunkat mint aktív cselekvő egyéneket. Szükség van arra, hogy önmagunkba nézzünk, saját személyiségünk felépítésére, és arra is, hogy harmóniában legyünk önmagunkkal és a világgal. Amíg magunkat nem ismerjük, hiába fordulunk mások fele. Az első számú törvény, hogy először önmagunkat kell elfogadnunk, szeretnünk ahhoz, hogy másokat szerethessünk és mások is szeressenek minket. Ha mindezt elfogadjuk, azt is megértjük, hogy ezért már tenni kell, mondhatnánk úgy is, hogy tanulni kell. Mikor házasodjunk? A romantikus regényekben a főhős férfi és a nő gyengéd érzelmeket táplálnak egymás iránt, majd szembeszállnak a bimbózó szerelmük elé gördített akadályokkal. A végén természetesen minden megoldódik, frigyre lépnek, és átadhatják magukat a tökéletes házasság édes hétköznapjainak. A forgatókönyv igen csábító végkifejletet ígér, de a való életben a házasság és a hozzá vezető út nem feltétlenül azt nyújtja, amiről álmodozunk. A problémák gyakori forrása a nem megfelelő életkorban kötött házasság. A lányok általában hamarabb érnek, mint a fiúk. A14 éves kamasz, már kis hölgy, üde arcocskájával, ifjonti bájával az idősebb férfiakat is leveszi a lábáról, míg a vele egykorú fiú még gyermek, mind alkatilag, mind érdeklődéskörét tekintve. Az évek haladtával ezek a különbségek elmosódnak, de házasság szempontjából ennek ellenére ajánlott, ha a vőlegény és a menyasszony között van öt-hat év korkülönbség. A nők ugyanis nem csupán korábban érnek, de gyorsabban is öregszenek. Egy negyvenes éveiben járó nő már a klimax felé közeledik, míg a vele egyidős férfi még élete második virágzását éli, egzisztenciájával, érett férfias megjelenésével még mindig megdobogtatja az ifjú szíveket. Az ideális életkor A pszichológiai és biológiai faktorokat figyelembe véve a lányok számára a 22-25 éves kor a legmegfelelőbb a házasságkötésre, míg a fiúk jobb, ha várnak 28-33 éves korig. Ezek a javasolt korhatárok az elmúlt évtizedben kintebb tolódtak, mivel az adott társadalmi körülmények között az egzisztenciateremtés időszaka hosszabbra nyúlhat. A húszas éveinek közepén járó lány már gyermekről ábrándozik, családot szeretne, és biológiaflag ez a legalkalmasabb kor a terhességre. Az ilyen idős férfi azonban még kalandokat keres, karrierjét egyengeti, megpróbálja előteremteni a családalapításhoz szükséges tárgyi feltételeket. Először legyen lakás, legyen kocsi, utazgassunk külföldön, legyen pozíció, és akkor jöhet az asszony meg a gyerek. A túl fiatalon kötött házasságok a legritkább esetben vezetnek harmonikus, hosszú együttéléshez. A szabadabb erkölcsű világban a lányok könnyen ismerkednek, hamar szerelemre gyúlnak, és a lila köd nem kifejezetten jó tanácsadó. A házasság, jó esetben, egy életre szól, és meg kell tapasztalni, hogy a valóságot elhomályosító szerelem megkopása után a két ember képes-e elfogadni és szeretni egymást a hibáikkal együtt. Ismerjük meg a másikat A mai világban elfogadott, hogy a párok házasság nélkül is együtt laknak, aminek megvan az előnye. Nem hiába tartja a mondás, hogy lakva ismeri meg ember a társát, hisz ekkor kivillan az érem másik oldala. „A Pista mindig a padlóra dobálja a koszos zoknit.” „A Jutka ezeket a mócsin- gokat nézi a tévében.” Ha Pista képtelen elfogadni a „mócsingot”, és Jutka nem tud egyezségre jutni a zoknik ügyében, akkor érdemes megfontolni, hogy egy esetleges házasság elbírná-e az ilyen és ehhez hasonló nézeteltéréseket. Hogy ezek az esetleges hibák felszínre kerüljenek, a házasság előtt érdemes legalább egy évig feltérképezni a kiválasztott kedves jellemét, értékrendjét, szeszélyeit, családját. Az eljegyzés már egyfajta fogadalom, de még van visszaút. Egy féléves eljegyzési időszak az ideális; ekkor a pár már a család és a társadalom előtt is összetartozik, és kiderül, hogy képesek-e megbirkózni az új szerepekkel. (-net) LOCSOGÓ TOTYOGÓK Kedves Szülők, Nagymamák, Nagypapák, Óvó nénik! OLVASÓINK ÍRJÁK Kérem, továbbra is írják le, és küldjék el a Családi Kör címére totyogó és ugrándozó gyermekeik, unokáik, védenceik egy-egy aranyos mondatát, hiszen most már láthatják, valóban milyen lényeg- retörőek tudnak lenni a gyerekek. A legeredetibbért havonta az Új Nő szakácskönyvét küldjük majd el, hogy a kedves locsogásért változatos ízes falatokkal tömhessék be totyogóik száját. Használják ki e-mail rímünket is: csaladivilag@ujszo.com Kaliforniából kaptuk e-mailen: Ötéves Marci fiam kért egy biciklit karácsonyra. Férjemmel már megbeszéltük, hogy a januári születésnapjára megvesszük, így azt mondtam Marcinak, hogy a Jézuska ilyen drága ajándékot nem hozhat. Mire Marci kijelentette, hogy márpedig a barátja kapott egyet tavaly. Erre elmondtam, hogy neki majd a papa vesz egyet a születésnapjára. Marci sokáig csóválgatta a fejét, majd megszólalt: - Hát ez igazán nagy butaság. Képzeld el, mennyit spórolnátok, ha a Jézuska hozná! ♦♦♦ A kutyánknak tíz kölyke lett, és hamarosan pótolni kellett az anyatejet, mert a kicsik állandóan sírtak az éhségtől. Valaki azt ajánlotta, hogy csináljunk nekik kását zabpe- helyből. Hathetes korukig azt kaptak naponta 2-3-szor. Egy hónapra rá Marci fiam a szomszédban játszik a kis barátjával, és telefonál, hogy vacsorázhat-e náluk. A kis barát mamája átveszi a telefont, és közli, hogy a félje nincs otthon, így ő csak zabpelyhet készít a fiának. Mondtam, hogy ha Marci nem zavar, akkor ott maradhat vacsorára. Két perc múlva jön a fiam haza: - Mama, én soha többet nem eszem ott, képzeld el, ők kutyaeledelt fogyasztanak vacsorára. Iglói Judith, Kalifornia
