Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-10 / 158. szám, péntek
„Benn a háziasszony ebzűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) CSALÁDI KOR „A gazda pedig mond egy szivesjó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével. ” (AranyJános) 2004. július 10., szombat 8. évfolyam 26. szám Egy évvel ezelőtt a zselízi kórházban hat és fél óra vajúdás után megszületett Boglárka - édesanyjának választott orvosa nem volt, az ügyeletes mégis jól ismerte Ahol kilenc évig vártak a boldogságra Róma küldte Boglárka s a boldog szülők... (A szerző felvétele) Ismerik a mondást, mely szerint két dolog van a világon, amelyért egy nő mindenre képes. Mindent elkövet, hogy legyen gyermeke, és bármit megtenne azért is, hogy ne legyen, ha nem akarja... A kisgyarmati Leszkó Ildikó története az első kategóriába tartozik. BENKŐ TÍMEA- 1990-ben mentem először férjhez, de nagyon hamar, már két év után tönkrement a házasságom. Férjem kijelentette, olyan feleségre nincs szüksége, aki nem tud gyereket szülni - avat be a családi titkokba a harminchat éves fiatalasszony, aki számára már annak idején sem számított kényes témának, ha valaki az elmaradt gyermekáldásról kérdezte. - Mindig nyíltan megmondtam, hogy kezeltetem magam. Azt tartottam, ez a természet tévedése, nem én vagyok a hibás. Második házasság Ildikó leendő második férjével négy évvel később, huszonhat éves korában találkozott, Róbert két évvel volt nála idősebb. - Azokban az években teljesen magam alatt voltam, sikertelen házasságom után kilátástalannak láttam az életem, ráadásul anyagi gondjaim is voltak, mivel a válás után a nyakamon maradt a ház és a rengeteg kölcsön. Szerettem volna tudni, lesz-e új kapcsolatom, hát kártyából jósoltattam magamnak. A tarot azt mondta, még azon a hétvégén találkozom egy férfival, aki majd feleségül vesz... Vasárnap a szőgyéni Akácosba mentünk egy Csemadok- rendezvényre anyuval, aki a tardoskeddi népdalkor tagja, s el szoktam őt kísérni az ilyen folklórtalálkozókra. A kisgyarmatiak csoportja lakodalmast adott elő, s amint jöttek le a színpadról, a legénybíróban felismertem egykori iskolatársamat az Udvardi Mező- gazdasági Szakiskolából. Szóba elegyedtünk, akkoriban ugyanis én az érsekújvári állatnemesítő intézetben dolgoztam, ahová ő zootechnikusként járt a szarvas- marha- és sertésállomány fülszámaiért, így némileg ismertük egymást. A következő hétvégén már jött Tardoskeddre, s nem egész egy éven belül a felesége lettem. Gyötrelmes évek Ildikó úgy látta tisztességesnek, ha elmondja vőlegényének, mire számíthatnak. A fiúnak egyetlen kikötése volt: ha nem lenne saját babájuk, akkor se fogadjanak örökbe gyereket. A fiatalasszony már házasságuk első évében orvoshoz fordult, hiszen huszonhét éves volt, az idő pedig szalad. - Eleinte Nyítrára jártunk kezelésre, mert a kerület legkiválóbb meddőségi szakemberének tartották az illető orvost. Már az első kivizsgálás után megállapították, hogy férjem egészséges, nekem viszont mindkét petevezetékem el volt dugulva. Az egyik teljes mértékben, a másik részlegesen. Az első laparoszkópiát altatásban végezték, a másodikat már csak ambulánsán, az fájdalmasabb volt. Vizsgálták a szervezetem hormonszintjét is, két hétig kétnaponta utaztam vérvételre. Kiderült, hogy a hormonháztartásom teljes mértékben fel van borulva, s nem fejlődik a sárgatest. Gyógyszeres kezelést kaptam, majd átfújták a petevezetékem, de a gyermekáldás továbbra is késett. Ekkor orvost váltottam. Az illető érsekújvári szakember szó Szerint azt mondta, hogy soha nem lesz gyerekem, hacsak nem döntünk a lombikbébi mellett. Visítottam a tehetetlenségtől, rettenetesen csalódott voltam... Újra orvost váltottam. Oroszkán Nagy doktornő biztatott, hogy ne adjam fel, folytatni kell a kezelést, lesz saját babánk. Újabb laparoszkópiát javasolt, ezúttal Zselízen műtötték. Az operációt követően egy héten keresztül naponta átfújták a petevezetékem, de nem bírta a szervezetem a fájdalomcsillapítót, így a beavatkozások nagy kínnal jártak. Ez a sikertelen próbálkozások ötödik éve volt már, s én azt mondtam, talán feladom... Ildikó mindig újabb és újabb lehetőségeket próbált ki. Fél évre leállították a menstruációját, amikor újra megindították, az a szülési fájásokhoz hasonló alhasi fájdalmakkal járt. Kipróbálta az akupunktúrát is, az sem hozta meg azonban a kívánt eredményt. - Annyi hasznom volt belőle, hogy lefogytam, a hormonkezelések következtében híztam ugyanis húsz kilót. Utána a talpmasszázsban kezdtem bízni. Gyógyteákat ittam, hogy a szervezetemben felgyülemlett salakanyagokat kihajtsam. A hatodik évben újra azt mondtam, ha egyszer így hozta a sors, el kell fogadnunk. Nehéz évek voltak ezek... Ha valamilyen ismerősnek gyermeke született, azt hittem, megőrülök. Féljem sosem mutatta, hogy csalódott volna, pedig ő is nagyon vágyott gyermekre. Mégis azzal nyugtatott, sebaj, más is jár hasonló cipőben, túl fogjuk élni. Ahányszor csak elutaztunk nyaralni, titkon mindig abban reménykedtünk, hárman jövünk haza. Falunkban még három család várt évek óta babára, s az egyik pár elment inszeminációra. Ilyenkor egyenesen a méhszájba vezetik be a spermát, s nekik ez a beavatkozás elsőre sikerült. A doktornőm nekem is elvégezte a beavatkozást, de mivel el volt dugulva a petevezetékem, újból csak a nagy fájdalom volt az eredmény, s tudvalévő volt, hogy most sem fogok teherbe esni. A legnehezebb időszak talán az volt, amikor kiderült, közvede- nül a szomszédunkban férjem unokatestvére és felesége, akik nálunk jóval később házasodtak, babát várnak. Egy világ omlott bennem össze, úgy gondoltam, mindenkinek sikerül, csak nekem nem... Azonnal elhatároztuk, hogy jelentkezünk lombikbébiprogramra, ott 37 százalékos az eredményesség. Harmincnégy éves vagyok, ketyeg a biológiai óra, nincs mire várni. Kértünk az egyik pozsonyi intézetben időpontot, elvégezték a rutinkivizsgálásokat, elintéztük a szükséges iratokat, s 2003 januárjára kaptunk időpontot. Helyrebillent a lelkiállapotom, egy csapásra megnyugodtam, tudtam, már csak várnunk kell. Befizettünk egy olaszországi körútra. Rómában, a Szent Péter-bazilikában azért imádkoztam, hogy legyen gyermekem, akit magamhoz ölelhetek... A hit ereje Hazatérve az olaszországi útról állandó rosszullétek gyötörték Ildikót. Amikor az odahaza elvégzett terhesteszt pozitív lett, nem merte elhinni, hogy babát vár. Nagy doktornő és a nővérke elsírta magát, amikor beállítottam a páratlan örömhírrel. (A doktornő csak utólag vallotta be, amikor már megszületett Boglárka, hogy ő sem bízott a sikerességben, mégis azt tartotta, biztatnia kell a pácienst. Neki lett igaza.) Már megkaptam a kiskönyvet is, mégsem mondtam el senkinek, hogy kismama vagyok. Emlékszem, helyhatósági választásokra készültünk, s egyesek biztattak, induljak a polgármesteri posztért. Akkor vallottam be, hogy lehe- teden, mert én anyaszabadságra megyek. Két perc alatt elterjedt a faluban, hogy babát várunk... Egy évvel ezelőtt a zselízi kórházban született meg Boglárka, hat és fél óra vajúdás után. Ildikónak választott orvosa nem volt, az ügyeletes orvos mégis jól ismerte a kismamát, hiszen kis kórház lévén mindenki tudta, mennyi megpróbáltatáson ment keresztül. Széles mosollyal fogadták a szülészeten a leendő anyukát: „Megszületik a csodagyerek?” - kérdezték. A nagymama is boldog Vas Erzsébet, az ötvenöt éves tardoskeddi nagymama csupán azt fájlalja, hogy csak kéthetente láthatja unokáját. - Nagyon sokat imádkoztam, hogy megszülessen Bogi, mindig bíztam benne, hogy meghallgat a Jóisten, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne legyen unokám. Ő a legnagyobb boldogság, annyira tud hiányozni! De jó lenne, ha közelebb laknának, ha csak 5 percre láthatnám naponta... Üzenet A boldog édesanya pedig azt üzeni mindenkinek, aki esetleg hasonló gondokkal küszködik, hogy hinni kell a végsőkig. Azt kell mondogatni: Igenis, lesz babánk!- A másik három házaspár közül, akikkel egy időben jártuk meg kálváriánkat, egy pár már elvált hét év állandó csalódás után, egy pár még most is csak bizakodik, hogy ellátogat hozzájuk is a gólya, kettőnknek sikerült. Első férjemnek a mai napig nem született gyermeke. A szomszédék kislánya és Boglárka között mindössze négy hónap van, úgy nőnek fel, akár a testvérek. Nem vagyok rendszeres templomba járó, de istenhívő vagyok, s ha a lányom megnő, elvisszük Rómába... A nagymama szintén sokat imádkozott, hogy megszülessen ez a kislány (Családi képarchívum) ÍRÓ OLVASÓK Az élet, a másoké biztosan sokkal izgalmasabb, érdekesebb MÉRI MAGDOLNA Az a bizonyos nyári reggel is ugyanúgy kezdődött, mint hosz- szú-hosszú évek óta mindegyik. Mónika a harmincas évei elején járó csinos fiatalasszony vidáman pattant ki az ágyból. Megfőzte a kávét, majd a bögrével beült kedvenc karosszékébe, hogy nyugodtan el- töltse azt a negyedórát, amit ilyenkor szokott. Szeretett így reggelenként kicsit elmélázni, a lakásban még csend volt, férje és gyermekei, a kisiskolás Palika és a lassan bakfis korba lépő Erika még békésen aludtak. Mónika lényegében elégedett volt az életével, mindkettőjüknek volt munkájuk, a férje igazi jó férj, jó apa volt. A gyerekek is helyesek, jó tanulók. Néha azért úgy érezte, túl egyhangú az élete, másoké biztosan sokkal izgalmasabb, érdekesebb. Ideje kelteni a gyerekeket, tízórait készített nekik és férjének. A nagy Pali megborotválkozott, felöltözött, majd egy hitvesi búcsúpuszi után elindult a munkahelyére. Mónikát hirtelen valami különös furcsa rossz érzés fogta el. Ahogy a távozó férje után nézett, úgy érezte, hogy ez a mai nap valamiért különbözik a többitől. Megpróbálta a rossz érzéseit elhessegetni, ideje munkába indulnia. Az üzletben, ahol dolgozott, elég fárasztó napja volt. Hétvége volt, az emberek sokat vásároltak, s a főnöke is eléggé kötözködő hangulatban volt. A munkaidő leteltével ő is bevásárolt, örült a másnapi szabadnapjának, a gyerekek készültek a nagyszülőkhöz, úgy tervezte, hogy végre egy romantikus hétvégét töltenek kettesben Palival. Ahogy az utcájukba ért, szinte azonnal meglátta a mentőautót. A ház lakói némán félreálltak, megértette, hogy náluk történt baj. Ahogy belépett a lakásba, rögtön a férjét látta meg a pamlagon. Egy fiatal mentős lépett hozzá: - Asszonyom, sajnos mi itt már nem tudunk segíteni. A férje infarktust kapott, fogadja őszinte részvétem. Mónika hirtelen úgy érezte, hogy itt a vég, lába alól kicsúszott a talaj, gyermekei ijedt sírása térítette magához. Azóta a szörnyű délután óta évek teltek el. Gépiesen végezte munkáját a háztartásban és a munkahelyén is. A gyerekek megnyugodtak, lassan majd kirepülnek a családi fészekből. Mónika gyakran kijár a temetőbe, férje sírján tavasztól őszig pompáznak a szebbnél szebb virágok. Az a nyári nap is ugyanolyan meleg volt talán, mint az a szörnyű, öt évvel azelőtti. Mónika az évforduló napján este kiballagott a temetőbe. Ahogy ránézett a márvány síremlékre, melyen ott volt elhunyt férje fényképe, hirtelen szörnyű sírásban tört ki. Benne volt ebben a sírásban az eltelt öt év minden gyötrelme, keserűsége, s mint a záporeső, hullottak megállíthatatlanul a könnyei. Lassan leszállt az alkony, keleten piroslott az ég alja, ideje indulni, sóhajtva ment a temető kijárata felé. Elgondolkodva nyúlt a kilincs után, amikor valaki megfogta a vállát. Rémülten fordult hátra. Egy jóképű, kék szemű férfi nézett rá. - Bocsánat, hogy így megijesztettem, ne siessen annyira. Meghallottam a sírását, már régóta figyelem magát, gyakran látom a temetőben. Tudja mit, igyunk meg egy kávét a presszóban. Mónika szóhoz sem jutott a meglepetéstől, csak azt a világító kék szemet látta, s melegség járta át az egész testét. A helyi presszóban aztán záróráig beszélgettek. Minden tetszett neki Andráson, a kék szeme, a nyugodtsága, a megkapó udvariassága. Hosszú-hosz- szú évek óta nem érzett érzések járták át egész lényét. Másnap újra kiment a férje sírjához, s így fohászkodott:- Kérlek, Pali, add nekem Andrást, add nekem. A következő hetekben egyre közelebb kerültek egymáshoz, s még a gyermekei is megkedvelték a férfit. András felesége szintén öt évvel ezelőtt, fiatalon halt meg, gyermekeik nem voltak, s ő azóta a munkájába temetkezett. Augusztus elején volt Mónika születésnapja. Estére meghívta Andrást, aki gyönyörű rózsacsokrot hozott. Vacsora után táskájából egy kis zöld dobozkát vett elő, némán tette Mónika elé. A dobozkában egy zöldköves gyűrű volt. Mónika másnap este egyedül ballagott ki a temetőbe. A rózsacsokrot Pali sírjára helyezte, s könnybe lábadt szemmel csak ennyit mondott: - Köszönöm.
