Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)
2004-06-04 / 128. szám, péntek
12 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2004. JÚNIUS 4. ÍZLET Egykori uniós bakamenü HAJ] MAN BÉLA Az egykori Csehszlovák hazánkban állomásozó szovjet katonák emlékét és ittlétét is homály fedi már. Sokáig abban a tévhitben éltem, hogy ezek az idegenül beszélő zöldruhások mindany- nyian oroszok. Aztán mikor már földrajzóránk is volt az iskolában, örök időkre és soha másképp az agyamba vésték, hogy minden orosz ember szovjet, de nem minden szovjet orosz, mert az akkori nagyhatalmi, sarlóval és kalapácssal szimbolizált uniónak Oroszország mellett még tizennégy tagállama volt. így lehetett, hogy elég sok kirgiz került falumba hazát védeni. Minél vontszeműbb volt, annál kirgizebb lehetett, szó mi szó, ezek már ázsiaibbak voltak, mint európaiak. Több okból is fel lehetett ismerni őket. A dobogásukról is. Nyáron, reggelente félmeztelenre vetkezve szoktak elfutni házunk előtt az aszfalton. Mintha egy huszárezred trappolt volna végig a faluban. Mire kiszaladtam az utcára, hogy megcsodáljam őket, már csak a távolban hullámzó meztelen hátukra futotta a dübörgéssel kísért látványból. Másik ismertetőjegyük a jellegzetes bakaszaguk volt. Talán a sok komponens közül a lábbelijükre kent és kefélt boksz, csizmapaszta volt a legáthatóbb és legmarkánsabb. De a mundérukról is ez a szag áradt szét a faluban. Külön kategóriát képviselt a szovjet tisztfeleségek szaga. Annyira sok vagy legalábbis erős illatú bolgárrózsa-kivonatot önthettek magukra, hogy ezt az illatburkot és -felhőt még a frissen kiszívott pöce- gödrök bűzének sem volt esélye áttörni. Leginkább a Párkányt Nánával összekötő járdán bandukolva csapta meg orromat a bárisnyaillat. Persze ez a széljáráson is múlott, mindenképpen jelzésértékű volt: vagy közelednek, vagy már elmentek a kikenceficézett Natásák és Olgák. Hát ez is hozzátartozott a kor hangulatához, ízéhez. Tulajdonképpen egész jól kijöttünk felszabadítóinkkal, sőt nekünk, gyerekeknek is gyakran hasznunk volt belőlük: fűzős focilabdát kaptunk tőlük cserében egy lityi borért. Igaz, hamar szétrúgtuk a bőrt, de a szerzett bornak is elég gyanús színe volt. Mi sem jártunk rosszul az ajándék labdával, ők sem lettek rosszul a pancsolt italtól. A csehszlovák-szovjet barátságon emlékezetem szerint egyszer esett csorba falunkban. Sajnos, ez bennünket, akkori gyerekeket érintett a leginkább. Az egyik délután a falu határában levő cseresznyefák törzsére ragasztott halálfejes „pozor, jed!!!” felirattal riasztottak el bennünket a finom, nagy szemű, ropogós kora nyári cseresznyétől. Sokáig azt hittük, hogy tényleg valamilyen szerrel permetezték be a fákat. Nem nyugodtunk bele. Egyik társam kileste, hogy sötétedéskor oroszok (ez volt a megnevezésük) lepték meg a fákat. Kíváncsiak voltunk, másnap megismétlődik-e ugyanez a hadművelet, és bizony ott lakmároztak. Arra is gondoltunk, hogy az ő szervezetük ellenáll a méregnek, de a következő napokban is egyre többen eszegettek vígan a bakák, így sajátítva ki maguknak a falu határában a cseresznyefákat. Átlátszó trükkükkel csak egy ideig tartottak vissza bennünket a cseresznyeevéstől. De ezek után megromlott a velük való baráti kapcsolatunk, ha nem is örök időkre, egy-két évre bizonyosan. Elmesélve kolléganőmnek, miről is írok éppen, ő is megtoldja egy cseresznyés bakasztorival: annak idején az Udvardon állomásozó katonák az egész fát kivágták, s a teherautón menet közben szabadították meg gyümölcsétől. Hát, ehhez képest a mi „nánai oroszaink” sokkal kíméletesebbek voltak. A természethez mindenképp. A fákat nem vitték magukkal. Ha léévé is, de meghagyták nekünk. Örök időkre. Orosz tea s szamovár PÉNZES TÍMEA Teafogyasztásom meghatározói gyerekkoromban és kora ifjúkoromban a szamovár és az iskolai teadélutánok voltak. Ha visszagondolok a késő délutáni, bágyadt fényben úszó osztályteremre, ahol a hagyománytól eltérően, ám a modem tanításkövetelményeknek megfelelően körberaktuk az asztalokat, kellemes érzés fog el. Egyetlen szamovárunk volt, csillogó orosz találmány, mely jó megoldásnak tűnt egy népes közösség számára, nem igazán ajánlott azonban egy magányos ínyenc délutáni teájának elkészítéséhez. Mi az előbbi kategóriába tartoztunk. A rendezvény lényege az volt, hogy a teadélutánt követően diszkót rendeztünk, ami azt jelentette, hogy valaki kölcsönkérte vagy lenyúlta otthonról a magnót, másvalaki pedig beszerzett egy villogó gömböt, mely mozgó, fényes foltokat varázsolt a falakra. Először láttam életemben ilyen találmányt, addig csak a tévéből ismertem. Azonnal izgalom fogott el. A tea ízére valójában nem is emlékszem: bizonyára olyan volt, mint a pocsolyavíz, citrompótlóval és sokáig áztatott teazacskóval. Nemcsak a teával nem törődtem, a szamovárt sem vizsgáltam meg sosem, pedig otthon is volt egy, dísztárgy minőségben. Ma már tudom, hogy a fémtartály közepén egy fémcső fut végig függőlegesen. Használati utasítást is olvastam a kezeléséhez. így hangzott: a teafőzéshez töltsem meg a tartályt vízzel, tegyek a csőbe faszenet, és gyújtsam meg. Mikor a szén felforrósodott, tegyem a teáskannát a cső tetejére, és főzzek egy erős teakoncentrátumot. Ivás előtt töltsék egy kevés koncentrátumot a pohárba, és hígítsam fel forró vízzel a tartályból. Ezt a módszert sosem próbáltam, mert nem volt faszenem, és nem is értettem a munkamenetet. Ám az oroszokról az a hír játja, hogy magas, egyenes falú poharakból isszák a teát, citrommal vagy dzsemmel ízesítve, vagy a foguk közt kockacukorral. Bevallom, mindmáig azt sem tudtam, hogy Oroszországban teát is termesztenek. Műidig a vodkával hoztam őket összefüggésbe. És szamovár helyett kis edényt vagy elektromos gyorsforralót használok. Mindez arra utal, hogy praktikus alkat vagyok, vagy hogy kihalt az életemből a poézis. Gyermekkorom ízvilága - újságírók asztala a Gazdaggá varázsolt szegénységig AGÓCS VALÉRIA Kerek egy évvel a második világháború befejezése után születtem, így szinte természetes, hogy gyermekkorom első esztendeire általában a háborút követő hatalmas szegénység nyomta rá a bélyegét. Édesanyám és két nagymamám leleményessége azonban gazdaggá varázsolta a konyhai illatokat. Miklós nagyapám Mégsem az asszonyokkal kezdem a visszaemlékezést, hanem Miklós nagyapával. Anyuka a szülővárosomtól 5 kilométerre felevő Perséről származott, ahol nagyon gyakran tartózkodtunk. Nagyapa pödört bajszú, jó humorú nyugalmazott vasutas volt, nagymama meg szűkszavú, komor tekintetű, azokban az években nagyon szomorú teremtés. Ezt is a háború okozta - 12 éves Pistu fiának a kezében robbant fel egy gránát, és darabokra szaggatta. Mi ezt tudtuk, így inkább a Miklós nagyapa társaságát kerestük. Emeletes, nagy házuk volt, szemben a templommal. Mi nagyapával általában az alsó konyhában falatoztunk. Reggelire pirítós kenyeret kaptunk, amelynek mérete nagyság szerint változott. Könyöktől a középső ujjunk végéig volt a mérték. A malomkeréknyi, búbos kemencében sült kenyérből szelt, nagyság szerinti karajt a tűzhelyen pirítottuk, majd tollyúkenővel megzsíroztuk. Szándékosan írom ezeket a szavakat úgy, ahogy a fülemben csengenek ma is, hiszen nálunk, odahaza a palóc nyelvjárás minden szépsége élt. Nagyapához fűződik a kukorica- fosztás feledhetetlen csemegéje, a mákos kukorica is. Fosztáskor ösz- szegyűlt a család apraja-nagyja. A felnőttek fosztották a kukoricát, mi lurkók meg a háncsban hemperegtünk. Nagyapa a legzsengébb csöveket lemorzsolta, enyhén sós vízben megfőzte, lyukas merőkanállal a füleki zománcgyárban készült pléhtányérainkra szórta, aztán meghintette porcukorral összekevert darált mákkal. Giza mama Gimnazista voltam, amikor Miklós nagyapa 64 évesen meghalt. Neje, Giza mama, akit 15 évesen adtak hozzá 10 évvel idősebb nagyapánkhoz, 100 évet és 10 napot élt. Ő számomra - főleg azokban az ínséges években - szinte konyhaművész volt. Öntözős túrós meg diós csíkjai, az a finoman illatozó töltött káposzta, na meg a mónárkalács! Amikor mostanában látom a tévéreklámban a kétoldalas palacsinta- sütőt mint újdonságot, szinte meg- mosolygom. Látták volna a Giza mama mónárkalácssütőjét! Öntött vasból készítették Dezső nagybá- tyámék a füleki öntödében. Óriás ollóra emlékeztetett, de a hegye helyén belülről mintázott korongok voltak, amelyeket ha kicseréltek, karácsonyi ostyát is süthettek vele. Az alapanyaga a mónár(molnár)- kalácsnak sűrű, édes palacsinta- tészta volt, amiből egy-egy merőkanállal ráöntöttek a felforrósított korongra, összezárták, és a kemence parazsában megsütöttek. Én a korongból kifolyt, ropogósra sült szélét szerettem a legjobban. Keresztapám Perséhez fűződnek a disznótori élmények is. Hajnalban keltünk, hogy láthassuk, Laci bátyánk, a család hentese (egyébként asztalos volt), hogy szúrja le a disznót. Reggelire olyankor hagymán sült disznóvért ettünk, s fokozatosan, mint egy komoly szertartáson, mindennek megvolt a rendje. A nap kicsú- csosodása az esti disznótor volt, amelyen Kapsa Jenő keresztapám volt a tanítómester asztaltársam. Állami díjas géplakatos-feltaláló volt, mi gyerekek mégis az ínyencségét csodáltuk a legjobban. Arra csak később jöttünk rá, hogy minden ínyenctudománya szépirodalmi eredetű. A velős csont tálalásának módját - bár szerényen, mivel öreglegényként mindenütt csak vendég volt - megkövetelte. A disznótoros vacsorán pedig a májgalus- kás leves után a második fogás - külön-külön tálon tálalva - a főtt hús és a levesben főtt zöldség volt, de az ínyencek kaptak a húshoz ecetes tormát is. Keresztapa minden alkalommal kioktatott, hogy jóllakni ebből érdemes, mert ezután már csak a sült friss kolbász az érdekes, hiszen disznótoros káposztát meg rántott húst mindenki tud készíteni. De kolbászt - azt csak a kivételes tehetségek tudják igazi ízekkel ellátni! Füleki nagymama Nyaranta nálunk töltötték a vakáció egy részét az unokatestvére- ■ im. Édesapám húgának a lányairól van szó, így ekkor füleki nagymama volt a gyámunk. Másik oka is volt ennek, anyuka ugyanis üyenkor szinte fel sem állt a varrógéptől. Nagymama apró termetű, ápolt idős hölgy volt, aki havi 192 korona nyugdíjat kapott. De mert úriasz- szony volt, a postásnak nyugdíjkihordáskor mindig adott 2 korona borravalót. Uzsonnaidőben szépen megterített, a tányér mellé da- masztszalvétát tett (azt ugyanis ki lehetett mosni, míg a papírszalvéta pénzbe került volna), a tányérra pedig zsírral vagy vajjal éppen csak megijesztett kenyeret kaptunk. Ezt kellett késsel és villával ennünk, hogy megtanuljuk az evőeszköz használatát. Evés közben be kellett tartanunk nagymama valamennyi utasítását: a szalvétát szülte észre- védenül a térdünkre rejtjük, a kést soha meg nem nyaljuk, a könyökünket nem tesszük az asztalra... Az unokatestvérek Podbrezován laktak, s ha nyaralni jöttek, mindig hoztak nagymamának füstölt párolt sajtot, amit ő ostyepkának hívott. S mert szerdán tésztanap volt, az érkezésüket követő első szerdán mindig ostyepkás haluskát főzött. Ez olyan volt, mint a juhtúrós halus- ka, de túró helyett reszelt sajttal szórta meg. A két podbrezovái unokatestvér, Anikó és Duci nyaralásaihoz fűződnek a színházi mákos kalácsos emlékek. Ehhez tudni kell, hogy a győzelmes február tiszteletére államosították édesapám cipészműhelyét, menesztették az inasokat a segédekkel együtt, s a műhelyünkben zöldségboltot rendeztek be. Felszámolták a sarki zsidókocsmát is, ahonnan a zenészek pódiumát a mi udvarunkra, az üresen tátongó disznóól előtti karácsra (kifutó) tették. A szemközti pékséget azonban meghagyták, mert ugye a kenyérellátást nagy hirtelen nem tudták volna megoldani. Nos, mi a zöldséges ládákból lépcsőt állítottunk a pódiumhoz, amelyen csupa magunk kitalálta királykisasszonyos mesejátékot adtunk elő. A pékék egyetlen fiú sarját nem tartottuk nagy tehetségnek, de egy-egy ap- ródszerepet kiosztottunk neki is, amiért hálából a nagynénje átjött megnézni a „darabot”, és a jó teljesítményért friss, még langyos mákos kiflit kaptunk. Az illatát talán még ma is érzem, de olyan finomat azóta sem ettem. A pékségnek egyébként is nagy szerepe volt az életünkben. Szerda volt az egyetlen nap, amikor civilek is süthettek kenyeret, így mi anyukával már kedden este bedagasztottuk a kenyértésztát. Élesztő helyett az előző heti tésztából félretett kiskovászt használtuk, és került bele krumpli is. Szerdán hajnalban keltünk, mert segíteni kellett anyukának átvinni a szakajtókosarakban a kenyeret a pékhez. Hetente két hatalmas kenyeret, egy cipót meg két lángost sütöttünk. A lán- gos a kemence szájában gyorsan megsült, így szerdánként az volt a reggeli. Láda néni Volt egy időszak, néhány évig tartott, amikor a szerda reggeleknek szinte különleges hangulatuk volt. Szerda piacnap volt szülővárosomban, amikor a Giza mama rokonsága - Margit, Etelka meg a többi ángyi túrót, tejfölt, zöldséget árult a piacon. A piacról a maradékot elhozták nekünk, a szegény városi rokonoknak. Lída néni Csornáról pedig gombával látott el bennünket. Ez a Lída néni állítólag orosz grófkisasszony volt, akit az első világháború idején átejtett egy csornai cigány, hogy ő is nemesi ivadék, és megszöktette. Soha nem tért vissza Oroszországba, mert szégyellte a családja előtt, hogy a péróban kötött ki. Ismerte azonban az erdőt, minden konyhába való finomságával együtt. S mert édesanyám a csornai vasúti pályaőr leánya volt, élete végéig nagyságos kisasszonynak szólította. Lída néninek köszönhettük, hogy minden télre volt csipkelekvárunk, meg azt is, hogy műiden szerdán csodálatos, számomra mesébe illő történeteket hallgathattunk, miközben szeleteltük az illatos, szárítani való gombát. Édesanyám Utoljára hagytam megboldogult, drága édesanyámat, akinek a főzt- jét sokan megkóstolták, sokan megdicsérték, és a mi pozsonyi lakótelepi konyhánkban is az ő ízei dominálnak. Otthon a vasárnapok voltak a legszebbek, mert olyankor otthon volt apuka is, és körülülhettük az asztalt. Bundás kenyeret csak vasár- naponta kaptunk reggelire, amihez boros tea volt. Szóval néhány csepp borral megízesített tea. Érdekes, hogy citromos, rumos meg bármilyen teával mindenfelé megkínáltak már, de boros teát csak odahaza ittam. A vasárnapi ebédből a leves a legemlékezetesebb, mert olyan finom, illatos levest talán senki nem tudott főzni. Ebéd után csapolt sörért mentünk a közeli kocsmába, de az csak a férfiaknak járt ki. Műé hazaértünk, már az asztalon volt a sütemény. Ha valamelyikünknek születés- vagy névnapja volt, anyuka diós tortát sütött, sima vasárnapokon a krémes volt a kedvenc. Amikor aztán már reszelt kókuszt is lehetett kapni, gyakran sütöttünk hólabdát is. A hétköznapok egyik meghatározó alapanyaga a káposzta volt. Máig nagyon szeretem a paradicsomos káposztát, amit gyerekkorunkban csak kenyérrel ettünk, később azonban már jutott fasűo- zottra is. Télen a hordós káposztát anyuka százféleképpen készítette - krumplival levesnek, füstölt hússal, behabarva főzelék lett belőle, savanyúság gyanánt hús mellé, a legrangosabb nógrádi eledel mégis a töltött káposzta. Hogy a haraszt, amelybe a töltelék került, szintén puha legyen, a hordóba mindig tettünk néhány fejes káposztát is, az íze miatt meg nem hiányozhatott a hordóból 10-12 búsalma. Hagyománytisztelő családból származom, és a fehémép körében a konyhai hagyományoknak pótolhatatlan szerepük van. Ennek köszönhető, hogy angol vöm legkedvesebb eledele - ott, Londontól északra, Norwichban - az édesanyám receptje szerinti kapros tökfőzelék, és általában minden főzelék, melyeknek az ízét Fülekről meg Perséről hoztam magammal. Julcsi unokám Budapesten a sztrapacskát szereti a legjobban, és ez már szinte garancia arra, hogy egykor az ő unokái is ismerni fogják az én gyermekkorom ízeit.
