Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)
2004-06-26 / 147. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. JÚNIUS 26. Családi kör 15 KEDVTELÉS Ha megremeg az úszó... A bedőlt fák jó búvóhelyet nyújtanak a nagy halaknak (Képarchívum) Legutóbbi cikkemben a bojliról, a szelektív csaliról írtam, amellyel nagy pontyokat (amurokat, harcsákat) lehet fogni. Nagy halat azonban nemcsak nagy csalival lehet horogra csalni, és a siker záloga nem feltétlenül mindig a legdrágább herkentyű, amely anyagilag megterheli a horgászt. KÖVESDI KÁROLY Olykor a klasszikus csali sokkal eredményesebb lehet, mint a leg- szuperebb csodaszerek, melyek reklámjaival teli vannak a horgász szaklapok. De hadd mondjak el inkább egy friss példát. Borongós szombat reggel volt, június eleje, amikor barátommal a Pozsonyhoz közeli Zöldvíz nevű tóhoz mentünk ki pontyozni. Elég sokan ültek a parton, de teli szátokat nemigen lehetett látni. Pedig ez a tó messzi környéken a legszebb, köszönhetően a környezetének, fekvésének, tiszta vizének. A fenéken kavics váltakozik hinarasokkal, a part mentén nádasok, mögöttük erdő, a víz fölé kivágott fák megmaradt tuskói, gallyai hajolnak. Szóval olyan víz, ahol minden hal szívesen él. Csak hát a ponty uraknak aznap nem akaródzott kajálni. Reggeltől délutánig hiába cserélgettük a jobbnál jobb csalikat, a mézes, az ánizsos, a pálinkás kukoricát, a csonticsokrot, a harmatgilisztát, a lebegő pufit, a halaknak semmi sem kellett. Illetve egyvalami kellett nekik: a víz felszínét elborító pollen. Ez a fehér átok egész júniusban elárasztja a vizeket, és a halak - a fene sem tudja, miért - ezt legelik a víz színéről. Itt is, ott is burványok, cuppantá- sok, fel-felugró, nagyokat loccsanó pontyok hozták lázba a horgászokat. Csak hát hiába, mert ezek a fenekező szerelékeket messzi elkerülték. A tó végében, ahol szinte soha nem látni horgászt, különösen nagy ugrásokat lehetett látni. Néha olyan zurbolással vágódott fel egy-egy nagytestű ponty, mintha teli dézsát dobtak volna a vízbe. Tenyérnyi sárga farkak villantak a felszínen. Úgy délután négyig tartott a türelmem, aztán azt mondtam: na, ebből elég! Fogtam az egyik botot, és elballagtam a tó végébe. Volt ott egy hatalmas, korhadt, vízbe dőlt fa, gondoltam, ha itt nem tanyáznak nagy pontyok, akkor sehol. Találtam egy kis csapást a nádasban, belopakodtam a vízhez. A bedőlt fa a víz alatt is messze nyújtózkodott hatalmas karjaival, és mellette is nagy csö- kök és tuskók derengtek fel a mélyből. Ezt látva igencsak felágaskodott bennem a remény. Feltűztem egy nagy esőgilisztát a kisméretű, hatos horogra, és a wragler úszót oda pottyantottam a bedőlt fa elé. (Wraglert, vagyis önsúlyos úszót nem csak azért szeretek használni, mert messze lehet vele dobni, hanem mert egyszerű, nem kell sok kicsi, gyakran összegabalyodó ólmokkal bíbelődni, és nem utolsó sorban azért, mert pontosan lehet vele dobni.) Az úszó beállt, csak a kis sárga bóbita látszott a felszínen. Az sem sokáig. Alig telt el tíz perc, és megremegett, majd lebukott és elindult. Szép lassan, komótosan. Dobogó szívvel bevágtam. Abban a pillanatban tudtam, hogy baj lesz. Nem cseréltem ugyanis élőkét, én balga, a finomabbik szerelékkel indultam a nagy pontyok után. A hal nagy volt, igen nagy, úgy ment a csők felé, mint egy megvadult mozdony. A tizenkettes élőkével nem sok esélyem volt. Pár pillanat múlva minden horgász rémálmát kellett átélnem: éreztem a zsinór surrogását a gallyak közt, ahová a hal bemenekült. Aztán horog, úszó, minden odaveszett. Remegő lábbal álltam egy darabig, majd visszaügettem a barátomhoz, és gyorsan átszereltem a cuccot. Semmi élőké, csak a wragler két gumiütköző közé, végére a horog, arra az ujjnyi harmatgiliszta. Lóhalálában vissza a fához. Bedobás, feszült várakozás. Félmaréknyi mézes kukoricát azért dobok az úszó mellé, biztos, ami biztos. De lehet, hogy hiába reménykedek? Ennyi volt? Elijedtek a nagy halak? Mellettem felfu- valkodott béka ugrik ijedten a vízbe. Talán valami sikló üldözi. Sirály csapódik le rakétaként, csobban a víz, s már viszi is a vergődő zsákmányt. Hirtelen nagy burvány az úszó közelében. Aztán egy felcsapódó farok. Uramisten, mik laknak itt! Pulzusom százhúsz. És akkor ismét megdöccen az úszó. Egy pillanatra lebukik, és újra felmerül. Kezem automatikusan elindul a bot felé. Éppen akkor ér oda, amikor az úszó szaggatott mozgással lemerül. Alaposan betörlök a halnak. A betyár nemjóját! Ponty ez a javából! A bot kávába hajlik, az orsó felsír, vinné a hal a zsinórt, de ezúttal nem engedem. A hu- szonnyolcas kanócnak sokat ki kell bírnia, a bot 40-80 grammos, az öreg Ryobi fékje pedig már több nagy, tíz kiló fölötti amur erejét kiszívta. Nincs hát miért ije- dezni. Csak az a tuskó ne lenne olyan közel! És éppen oda törekszik a hal, majd kitépve a botot a kezemből. Érzi, hogy arra nem engedi a láthatatlan erő, fordul hát vissza, s a tó belseje felé indul. Itt már kissé lazábbra engedem a féket, de csak annyira, hogy nagy fáradságába kerüljön az a pár méter. Rájön a turpisságra, fordul is vissza, most jobbra, irány egy másik tustó. De oda aztán nem! Ha mindjárt szakít, akkor sem! Rövidre fogva: mire a barátom odaügetett kétszáz méterről, a hal is kész volt az erejével. Kezes bárányként csússzam a merítőhálóba. Nem volt ugyan kapitális, amilyennek elsőre tűnt, de ebből a dzsumbujból kivenni egy hat-hét kilós pontyot úgy, hogy a fárasz- tásra alig néhány négyzetméter volt, kész csoda. Aztán még próbálkoztam egy darabig, természetesen hiába. A környék halai világgá mentek, legalábbis jóval odébb vándoroltak. Csak egy kárásznak sikerült akkora vehemenciával betörölni, hogy szegény a partra repült. Ezzel a kis történettel csak azt akartam illusztrálni, hogy olykor a legegyszerűbb csali a legnagyszerűbb. A pollent legelésző pontyokat egyedül a harmatgiliszta tudta kizökkenteni a narkotikus bódulatból, az is csak közvetlenül a lakhelyükön, a vízbe dőlt fa- és tuskórengetegben. Pedig sokan bojliztak aznap a tó körül, többen sátrakkal felszerelkezve jöttek, láthatóan több napra. Az is lehet, hogy fogtak pontyot, lehet, hogy nagyot is. Talán két-három nap múlva. Nincs azonban az a bojlis felszerelés a világon, amely képes lenne olyan izgalmat nyújtani, mint amikor megremeg az úszó bóbitája, és elmerülve, szépen, komótosan elindul. S talán egy nagy hal viszi. Nem bonyolult és drága állványok, vödörszámra vízbe szórt etető, halat kicsőrlő fonott kanóc, amire tehenet lehet akasztani, mindenféle herkentyű, amelyek mellett nyugodtan lehet hortyog- ni és sörözni. Hogy aztán az horgászat-e, ki-ki döntse el maga. Ugye, szép vagyok? OTTHON ÜLVE UTAZÁS Ismerkedés Indiával KOHÁN ISTVÁN Amikor Új-Delhi repülőterén egy kora tavaszi reggelen kiszállunk az Air India légitársaság hatalmas Boeing típusú gépéből, hamisítatlan indiai légkör fogad bennünket. Még mielőtt a reánk várakozó autóbuszba szállnánk egy rendkívül gyors és előzékeny útlevél-, vám- és egészségügyi vizsgálatnak vetjük alá magunkat. Ezután az utazási iroda alkalmazottja szinte meglepetésszerűen meghajolva mindenki előtt, egy-egy sárga virágfüzérrel ajándékoz meg, hogy aztán feldíszítve érkezzünk a fővárosba. Mivel kora reggel van, hacsak az autóbuszból is, nagy érdeklődéssel szemléljük nemcsak az ébredő várost, hanem lényegében az egész ébredő Indiát, mivel Új-Delhi tulajdonképpen a legjellegzetesebb indiai helység, melynek jelentősége politikai, társadalmi és kulturális szempontból szülte felbecsülhetetlen, jóllehet lakosainak számát tekintve Calcutta és Bombay után csupán az ország harmadik városa. Az óváros szűk utcáin át haladva meglepetéssel tapasztaljuk, hogy az emberek tízezrei egyszerű gyékényágyakon, vagy csak földre terített lepedőkön, papírdarabokon a házak előtt töltik az éjszakát. Ennek kettős magyarázata van: egyrészt sok-sok vidéki lakás nélkül dolgozik a fővárosban, másrészt a családok jó része éjszakára a szabadba költözik, mivel légkondicionáló berendezés hiányában nem bírják a lakásbeli meleg, fülledt levegőt. Ugyanakkor a kutak körül már a kora reggeli órákban asszonyok s elvétve gyerekek csoportosulnak, fejükön óriási korsókkal vagy hatalmas cserépedényekkel. Sajnos, már itt alkalmunk adódik megismerkedni az alsóbb népcsoportba tartozó asszonyok, gyermekek szomorú sorsával. Még mielőtt hozzálátnának otthon reggeli teendőik elvégzéséhez, előbb bizony nem kis fizikai megterhelés árán be kell szerezniük a család napi víz- szükségletét. Egyébként úgyszólván minden indiai városban találkozunk ezzel a megrendítő képpel. Mások, főként a hajléktalanok - mivel ilyenek is szép számmal akadnak -, éppen reggeli mosakodásukat végzik a kutak közelében, miközben feltűnnek a négykerekű mozgó büfék, melyeket a tulajdonosok maguk húznak, s az utca szeme láttára megkezdik a sütést-fő- zést, mire hirtelen ott teremnek a munkába sietők, hogy ugyancsak az utca szeme láttára fogyasszák el reggelijüket. Lassan szállodánkba érünk, ahol a legnagyobb csend, rend és tisztaság fogad. Természetesen csomagjainkhoz hozzá sem nyúlhatunk, azokat ugyanis a szálloda személyzete viszi a szobánkba, mivel Indiában elképzelhetetlen, hogy a külföldi vendég bárhol és bármikor maga cipelje csomagjait. Ha erről netalán mégis megfeledkezne, nevetségessé, de legalábbis érthetetlenné válna a hazaiak szemében. Egyébként a szálloda bejáratánál egyenruhás alkalmazott nyit ajtót minden alkalommal, és soha nem feledkezik meg a barátságos köszönésről „How are you, sir?” (Hogy van, uram?), amit, bár számunkra szokatlan, mégis jóleső érzéssel könyvelünk el. Rövid pihenés után városnézésre indulunk, aminek keretében nem kevesebb mint tíz Delhinek, illetve romokban is impozáns maradványainak lehetünk tanúi. Az egyik ilyen történelmi városrészben mindnyájunkat lenyűgöz a XII. századból való, mintegy 72 méter magas Kutab-Minar torony a hindu és mohamedán művészet stílusjegyeivel, amely, bár körülötte a régi városrész romba dőlt, ma is diadalmasan áll. Igaz, dicsőségét meg kell osztania egy hat és fél méter magas, a Sors keze elnevezésű vasoszloppal, amelybe három nyelven van belevésve másfél évezred történelme, mivel állítólag a IV. századból való. Építészeti szempontból azonban legértékesebb a nyolcadik Delhi, az egykori nagymogul uralkodónak, Jehan Shahnak a székhelye, a mintegy 60 hektáron elterülő, 16 méter magas fallal körülvett Red Fort, a Vörös erődítmény, ahol a paloták, díszkertek, mecsetek egész sora ejt bámulatba mindnyájunkat. Az erődítmény belső udvarában büszkélkedik a márványból felépített és féldrágakövekkel díszített Díván chás (Trónterem), ahol egykor a színtiszta aranyból készült, valamint rubin, smaragd és zafír kövekkel díszített világhírű Pávatrón állt, amelyet sajnos 1739-ben az afgán sah Perzsiába elrabolt. A jelenkori India jelképe és egyben közigazgatási központja azonban a kilencedik Delhi, melynek központjában emelkedik az elnöki palota, a miniszterelnökség és a kormányhivatalok, valamint a parlament épülete. Itt fut össze ugyanis minden szála annak a hatalmas államapparátusnak, amely ezt az óriási, 3 268 090 négyzetkilométer területet, s csaknem 1 milliárd lakost számláló, évente mintegy tízmillió fővel gyarapodó köztársaságot mozgatja. Ugyanakkor épül a tizedik, a legújabb Delhi, mely a modern építészet jelentős alkotása. Kígyóbűvölők Új-Delhiben (A szerző felvétele) 4
