Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-31 / 124. szám, hétfő
10 Vendégünk UJ SZÓ 2004. MÁJUS 31. A Keresztút minden ember keresztútjáról szól. Legalábbis arról kellene, hogy szóljon - vallja Szabó Ottó képzőművész A dekadencia árnyékában - most már optimistán (Kiss Gábor felvétele) Mostanában egyik kiállítása a másikat követi. Beérett? Divatba jött? A Rozsnyón élő Szabó Ottó hazavágyik, és haza készül a szülőfalujába. Boldog párkapcsolatban él, túl a poklon. Melynek bugyraiban majdnem jóvátehetetlenül elkalandozott. Most jól megvan, mondja, és végre felszabadultan alkot. És tanít. KÖVESDI KÁROLY Kezdjük a beszélgetést egy harmadik személlyel. Dusza Pista jut eszembe rólad, aki a felfedeződnek tartotta magát. Valahol megírta: valamelyik képző- művészeti táborban meglátott egy fiatalembert, aki ott rajzol- gatott, és akiből képzőművész lett... Hogyan is volt ez? Ez akkor lehetett, amikor felvettek a képzőművészeti főiskolára, tehát 1989 nyarán. Akkor került először Somodiból Jászóra a Cse- madok-tábor, s ott ismerkedtem meg Pistával, aki meghatározó pont lett az életemben. Mondhatnám úgy is, a mecénásom volt, mert minden kiállításomon megjelent, vásárolt a képeimből. Kritizálta is őket. Aztán elérkezett az idő, amikor már nem kritizált, hanem közösen gondolkodtunk. Emlékszem, úgy alakult, hogy a tábor után kellett feljönnöm az egyetemre az ún. nyári aktivitásra... Akkor még volt ilyen? Igen, remek dolog volt, mert nekünk, képzőművészetiseknek nem építkezésen kellett dolgozni, hanem Kistapolcsánban, az egykori főúri vadászkastélyhoz jártunk lovakat rajzolni. Fantasztikus élmény volt tisztavérű, nemes állatokat rajzolni. A lovászok természetesen megengedték, hogy lovagoljunk is. Ezek szerint jól lovagolsz? Azt azért nem állítanám, de nagy élmény volt. írtam is haza édesanyámnak, hogy a magyar lóra termett. Pórázon vezettek bennünket körbe-körbe, és az volt a kikötés, hogy akit ledob a ló, az egy liter bort fizet. A lovászok alig várták, hogy a galopp következzék, mert akkor kevesen maradtak nyeregben. Én rögtön rájöttem, hogy ilyenkor mit kell csinálni, hogyan kell együtt mozogni a lóval. A lovászok azt hitték, nem először ülök lovon, és elismerően bólogattak. Azt mondod, a lovaglás talán a génjeidben van. A képzőművészeti hajlamot kitől örökölted? Anyámnak is jó kézügyessége van, de anyám testvére, a keresztapám is jól rajzol. Saját festményei díszítik a házát. De ők tanítók lettek. Engem, amióta az eszem tudom, csak a rajzolás érdekelt. Elég volt egy papírt elém tenni, s azzal elvoltam egész nap. Az öcsém is nagyon szépen rajzolt, sőt nehéz lett volna eldönteni, melyikünk rajzol jobban. Ö egészen más pályára állt: fizikus lett. De a mai napig nagyon érti és kedveli a művészetet. Ezzel szemben én a természettudományokból nem vagyok zseni, bár analfabéta sem, hiszen érettségiztem fizikából. Ha szabad összehasonlítást tenni, a rajzkultúrában van egy testvéred: Szkukálek Lajos, aki szintén megszállottan rajzolt gyerekkorától. Szerinted mi a fontosabb a rajz, a vonalvezetés vagy a színek, a kompozíció? Sokszor lát az ember zseniális képet, de visszariasztja a darabosság, a rajzkészség hiánya. Ezzel a kérdéssel én se nagyon tudok mit kezdeni, mert egyik kedvenc festőm éppen Kandinszkij, akiről tudjuk, hogy van nagyon realista, kifejezetten rajzos korszaka is. De van olyan is, amely teljesen expresszív. Inkább az utóbbi ismert. Hozzám is ez áll közelebb. Kevesen veszik észre, de ő hatott leginkább a festészetemre. Igaz, ezt észre sem lehet venni, hiszen én nem tobzódok a színekkel. Voltak más példaképeid is, akiket szívesen felvállalsz? Valamelyik tanárod az egyetemen. A tanárok közül nem találtam, pedig nagyon szerettem volna. De hát olyan lehetetlen helyzetben voltunk, hogy szinte félévente cserélődtek a tanáraink, s ez afféle hontalanságérzést is okozott. Ami amúgy is benne van az emberben a kisebbségi lét miatt, de ez még rosszabb volt, hisz nem volt kihez, hova tartozni. Egyébként nem tudom, miért kísér ez a magányosság végig egész életemen. Hatvanötös születésű például egyedül voltam a szülőfalumban. Amikor összevonták a három falut, tehát Vendégit, Horvátit és Újfalut, akkor is egyedül voltam hatvanötös. Borzasztó volt, de így alakult. A képzőművészetire nagyon nehéz volt bejutni, mert kevés embert vettek fel. Grafikán kilencen kezdtünk, ötödikre egyedül maradtam. Megint egyedül. Negyedik, ötödik osztály felé már kéthónaponként változtak a tanáraink. Amikor arról volt szó, hogy korrekciók kellenek a diplomamunkához, már nem is érdekelt a dolog, és nem izgatott senkinek a véleménye. Visszatérve Dusza Pistához: ó azzal vígasztalt, hogy így legalább nem érnek hatások. Mert akiket például Brunovsky intenzíven tanított, azok később nem nagyon tudták kivonni magukat a hatása alól. Egyedül Igor Rumansky tanított huzamosabb ideig, vele aztán jó barátságba is kerültem. Liptóból származik, valami kicsi tanyáról, de rokonlelkek vagyunk. Nála fedeztem fel egyébként, hogy a vonalat úgy kezelte: megadta a kellő tiszteletet neki. Kevés hatás ért az iskolában. A sors vagy a véletlen azonban úgy hozta, hogy magad is tanítasz. Ebbe véletlenül csöppentem bele. Éltem a lehetőséggel, és elvégeztem a pedagógiai minimumot. Nem mondom, hogy nagy örömmel, hiszen ez plusz munka volt, plusz államvizsgával, a diák pedig menekül a terhektől és a feladatoktól, ahol csak teheti. Pedagógus nem szerettem volna lenni, mert pedagóguscsaládból származom, s a pedagógusok minden rossz tulajdonsága ott volt előttem terítéken. Egyébként rajztanár lehettem volna a középiskola után is. De én képzőművész akartam lenni. Manapság ugyan nem veszik figyelembe, de azért a hierarchiában az egy magasabb lépcsőfok. Lehet, hogy nem számít, de így kezelik. Meg hát két különböző életforma is. Pontosan. Nekem öt évig tartott a felvételizgetés a képzőművészetire, pontosabban harmadik nekifutásra sikerült. Végül anyám rábeszélt, hogy végezzem el a pedagógiai minimumot is. Aztán amikor befejeztem az iskolát, kiderült, hogy valóban nem tudok megélni „Most már tudok egyszerűsíteni szabadúszóként. Elvállaltam először két napi tanítást - hogy legalább a rezsire fussa - most pedig ott tartok, hogy a hét minden napján tanítok, teljes óraszámban. Heti harmincöt órát. Ezt főleg a rajz teszi ki. Három iskolában tanítok: a szepsi magyar alap- és középiskolában, de a szlovák középiskolában is. Muszáj volt ennyit vállalni, mert sok az útiköltség. Ha jól tudom, harmadik éve élsz Rozsnyón. Hogyan sikerült ingázóvá válnod? Az új életforma új párkapcsolat eredménye. Rozsnyón azért nem vállaltam állást, mert nem szeretnénk itt maradni. Előbb-utóbb visz- szaköltözünk Vendégibe, a szülőfalumba. Ágit ide köti az állása, a Bányászati Múzeum meg a regionális tudósítói munka, s egy férfi köny- nyebben megoldja az utazgatást. Miért jöttél vissza az egyetem után? Visszahúzott a szülőföld? Nem lett volna több lehetőség Pozsonyban? Hívtak is, marasztaltak is, lakhattam volna Somoiján, de engem ez akkor nem érdekelt. Utána megbántam, de most már ismét nem bánom az akkori döntésem. Szokás emlegetni a társadalmi megbecsülést meg hasonlókat. A művészeket nem igen kényeztetik nálunk, legalábbis megélni ebből nem lehet. De a tanítókat sem! Sót, a művészeket, azt hiszem még inkább megbecsülik. De nem tudom, a tanítókkal mi van. Vagy a világgal mi van. Ha egy társadalom nem becsüli a papot meg a tanítót, ott totálisan felborult az értékrend. Persze, a művészeteken belül is nagy a szóródás. Talán a könnyűzene az, amit a társadalom leginkább elfogad. Az okát csak sejteni lehet: talán nem bírják befogadni. Óriási a dekadencia, ezt tanítóként látom. Ez valami kétségbeejtő. Egyszerű lenne tenni ellene, de mintha ez valami felsőbb akarat lenne. Talán azért van így, mert könnyebb így bánni az emberekkel? Egyre hanyatlik minden, úgy látom. Bajban vagy ezzel a világgal, ezzel a helyszínnel, ahol élünk? Nem vagyok vele bajban. Azt hiszem, kiismertem, el tudok igazodni benne. Legalábbis így veszem észre. Pedig majdnem ráfáztam, kévésén múlott. De értem jött egy lány. Ez tényleg úgy volt, mint a mesében, bár a mesében a királyfi megy a lányért, és megküzd a sárkánnyal. Nálunk fordítva történt. Tavaly jelent meg egy könyved, a Stációk. Kérdezhetném, miért fontos számodra a téma? Vallásos vagy? Hívő ember vagy? Hiszen oltárképet is festettél. Családi örökség? A régi rendszerben éppen a tanítókat igyekeztek távol tartani az egyháztól. Anyám hívő volt, az is maradt. Templomba ugyan nem járt, de én is úgy mondanám, ahogy Voltaire írta: értelmes embernek nincs szüksége intézményesített hitre. Engem gyakran kihoznak a sodromból a papok furcsa hozzáállásai az élethez. Ha a katolikus egyházra gondolok (magam is katolikus vagyok), eszembe jut, hogy az az egyház, amely hozzájárult a nagy stílusváltásokhoz, a hatalmas projektek kivitelezéséhez, egyszer csak - az ellenreformáció idején - megfeneklett, és azóta élőhalott. Ezt nem engedheti meg magának. Ha nem kapnak észbe, az történik majd itt is, ami Csehországban, hogy mindenkit elveszítenek, és a templomba a turisták fognak járni. Mit mond számodra az a kifejezés, hogy szlovákiai magyar kultúra? Az irodalomban ez másképp van, hiszen a regénynek helyszíne van, típusok, hősök vannak benne, akiknek sorsát a szülőföld determinálja. A képző- művészetben hogyan van ez? Itt születtem, ezekhez az emberekhez tartozom, közülük nőttem ki, tehát fizikailag szlovákiai magyar vagyok. De hadd mondjak egy példát. Amikor Varsóban volt a szlovákiai magyar kultúra hete, amelyen Fodor Katával volt közös kiállításom, akkor egy lengyel művészettörténész azt mondta, hogy ezek a művek bárhol Európában megállnák a helyüket, hogy teljesen európai mércével mérhetők. Az alkotásaim túl vannak a szlovákiai magyar terminuson. Bár itthon is érik hatások az embert, hiszen éppen mostanában - nem tudom, miért, a középszerűség teszi, vagy mi? - próbálják centralizálni a szlovákiai magyar kultúrát. Nem tudom, mi szükség van rá, de újra kategorizálnak, definiálnak. Ezt nem egészen értem. A kritika? Hiszen nincs is. A politika? Pont erre gondolok. Nem feltétlenül akartam kimondani a szervezet nevét, de amit a Csemadok csinál mostanában, azzal nem tudok mit kezdem. Ledöbbent. Miért, hiszen nem függsz tőle? Olyan téren függök tőle, hogy például a kulturális minisztérium kisebbségi bizottságában benne volt a Képzőművészek Társasága, hasonlóan az írók Társaságához. Most ebből a szakmai testületből kiszórtak mindenkit, de úgy, hogy még csak nem is szóltak. De ugyanez történt az Illyés Közalapítvánnyal, onnan is kicsaptak mindenkit, furcsa módszerekkel. Ezt az egész helyzetet, ha már szlovákiai magyar kultúráról beszélünk, Adyval tudnám meghatározni. Pontosabban két meghatározás is érvényes. Az egyik, hogy volna itt termi akarás, de azokat az embereket, akik mozdítanának a dolgokon, nem hagyják. Perc- emberkék tombolnak mostanában. A másik szintén Ady: Ha virág nőtt a lelkében, a csordanépek lelegelték. Ez pontos válasz is egyben a hanyatlásra: a percemberkéktől nem lehet semmibe belekezdeni. Nem unatkozol, egyik kiállításod követi a másikat. Mitől van ez? Megjött a munkakedved? Divatba jöttél? Minél több a teher, annál jobban megy a munka. A Rovás művészeti csoporttal például beindítottuk a kassai Thália Színházban a pályakezdő fiatalok kiállításainak szervezését, de teli vagyok újabb őrietekkel és tervekkel. Most éppen hetényi kiállításomra készülök, amely húsz olajképből álló sorozat lesz, gyönyörű aktokból áll, amelyek egyetlen „ruházata” a maszk. Ami lényegében arról szól, hogy a nő minél inkább levetkőzik, annál inkább fel van öltözve, és minél kevesebb ruha van rajta, annál monumentálisabb. Most minden nap ezt festem, és minden nap alig várom, hogy holnap legyen, és mehessek festeni. Festhetném itt is, de nem tudom. Nekem otthon, Vendégiben kell festenem. Erről Dúdor Pista jut eszembe, aki a nagy ivászatok szünetében haza-hazaruccant Deresk- be, és ontotta a képeket. Mitől van ez? Jobban inspirál a gyerekkor színhelye? Nem gondolkodtam rajta. Itt, Rozsnyón is van a lakásban festőállvány, Szepsiben műtermem van, de otthon jobban megy. Bárhol. Asztalon, falnak támasztva, nem kell hozzá semmi különös. Melyik kiállításod volt fontos, vagy melyikre emlékszel szívesen? Az az igazság, hogy nem volt egy fontos kiállításom sem eddig. Talán a losoncit említeném, amely a Nógrádi Galériában volt, az első térgrafikáimból. Szabó Kinga minden előítélet nélkül megbízott bennem, és megengedte, hogy a szőnyeg kellős közepén elfalazzuk a termet. Ezzel azt a hatást akartam elérni, mintha a falra lenne felakasztva egy nagyméretű kép, amelybe be lehet lépni. A fal túlsó oldalán ujjnyi vastag drótokból volt a rajz. Szereted az installációkat? Nem nagyon, ez a kiállítás nerr is hasonlított rájuk. Talán anny volt közös bennük, mint a mostan nonfiguratív trendeknek és az ér figuralizmusomnak. De más volt í komáromi Limes-beli kiállításon is, ahol az egész templom belsójéi sikerült behálózni vonalakkal. Volt egy mélypontja az életed nek, melynek a terhét sokáig ti pelted. Volt egy rossz döntésem. Diák kori szerelem volt, amely fokozató san kiégett. Mire észbe kaptunk addigra férj és feleség voltunk, f keresztényi neveltetés, a hagyomá nyok tisztelete meg egyebek okái nem tudtunk kilépni belőle. Ez < boldogtalanság odáig elment hogy majdnem elégtem. Ahog] utólag belegondolok, a könyvem, í Stációk talán éppen az én kereszt utamról szól. Hiszen a keresztutal lényegében az ember keresztútjá ról szólnak. És most? Most jól érzem magam. Úgy ér zem, valami felfelé ível, valami el kezdődött. Talán most vágyói azon a szinten, hogy tudok festeni Idáig kikínlódtam magamból a ké pékét, addig festettem őket, ami; nem sikerültek. Most már tudói egyszerűsíteni.
