Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-24 / 118. szám, hétfő
8 ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 24. Magyar glóbusz A tömeges leépítések miatt szüntették be a munkát Újvidéki tévések sztrájkja DUNA TV Sztrájkba lépett az Újvidéki Televízió magyar szerkesztősége, mert a ház vezetése nem vesz tudomást a káderhiányról, és a tizenkét újságíróból álló közösség már csak nehezen tud eleget tenni kötelezettségének. A sztrájk folyamán híradó helyett csak hét perces hírösszefoglalót adnak. A műsoridő többi részét a ház vezetése tölti ki tartalék anyaggal, mert nem engedélyezi, hogy a magyar műsorpercek alatt a sztrájk felirat álljon a képernyőn. A szerkesztőség követeli, hogy azonnali hatállyal alkalmazzák a már huzamosabb ideje külsősként dolgozó öt fiatal újságírót. Az Újvidéki Televízió leépítése a kilencvenes évek elején kezdődött. Azt megelőzően a műsoridő 20 százaléka volt magyar nyelvű, jelenleg már a 4 százalékot sem éri el. A tudatos elsorvasztás miatt mélypontra jutott az Újvidéki Televízió magyar műsorgyártása. Az egykor száz tagú szerkesztőségből 23-an maradtak, köztük tizenkét újságíró. Új emberek alkalmazását az elmúlt másfél évtizedben nem engedélyezte a vezetés. Naponta csak pár perces hírösszefoglaló készül (A Duna Televízió Híradójának felvétele) Ötvenéves lett a Kaszonyi Középiskola Helytállás és küzdeni akarás élteti őket KÁRPÁTINFO Az iskolaalapítás politikai tett. A világ szerencsésebb nemzeteinél valószínűleg nem az. De a kisebbségbe szorult kárpátaljai magyarság számára mindenképpen meghatározó, a jövő szempontjából fontos esemény. Különösen az volt 1953-ban. A kolhozosítás első nyomorúságos éveiben, akkor, amikor az itteniek alig ocsúdtak a háború és lágerek borzalmaiból... Amikor a kárpátaljai magyarok boldogulása olyan kilátástalannak tűnt. Ekkor alakult az itt működő népi iskola bázisán a Kaszonyi Középiskola. Az itteni magyarság élni akarását jelzi az a tény, hogy a frissen felállított intézménybe nem csupán a környező falvak fiataljai iratkoztak be: jöttek diákok Csapról, Munkácsról, Ungvárról, a megye számos távolabbi magyar településéről, az iskola mellett abban az időben internátus is működött - mondta Márkus Miklós igazgató a jubileum alkalmából rendezett ünnepségen. Mert a Kaszonyi Középiskola azon kevés helyek egyike volt, ahol a tanulók anyanyelvükön tanulhattak, érettségizhettek. Ezen lehetőségnek a fontosságát az államnyelv elsajátításával küszködő mai nemzedékek is jól érzékelik. A kárpátaljai magyarságnak - a Kaszonyi Középiskolához hasonló intézményeknek köszönhetően - sikerült kinevelnie saját értelmiségét. Sok itteni végzősből lett agronómus, orvos, mérnök. És tanító. Akik megőrizték és tanítványaiknak továbbadták azt a szellemiséget, amelyet egykori oktatóitól kaptak. S amely a hagyományok ápolásán, az anyanyelv őrzésén túl a korszerű ismeretek megszerzésére irányult. Az egykori mezőváros, járási székhely oktatási intézményében ma is színvonalas oktató-nevelő munka folyik. Mindennél jobban jelzi az a tény, hogy végzősei közül ma is közel százan tanulnak főiskolákon, egyetemeken.- Itt, ahol tőlünk néhány száz méterre húzódik az Európai Unió határa válik egyértelművé, hogy mindinkább az európai értékrendhez kell igazodnunk, ezt kell életünk alappillérévé tennünk. Az európai értékrend legfőképpen a tudásalapú társadalmat, a szellemi teljesítmény megbecsülését jelenti - hangsúlyozta Bihari András, a beregszászi járási állami közigazgatás elnöke, aki annak a reményének adott hangot, hogy egy év múlva sor kerül az új iskolaszárny alapkövének letételére. A jubileum alkalmából köszöntötte az iskola diákjait Zubánics László, az UMDSZ országos tanácsának elnöke, dr. Deák Ferenc és Halász József (korábban mindketten igazgatói voltak az intézménynek), Kőszeghy Elemér, az UMDSZ alelnöke, dr. Brenzovics László, a KMKSZ alelnöke. Küzdeni akarás és áldozatkészség, ez legyen életetek zsinórmértéke, mondta köszöntőjében Estók István helyi református lelkipásztor, aki Isten áldását kérte az iskola tanulóira, a tantestület további munkájára. A rendezvény második részében az iskola tanulói a helyi kultúrházban színvonalas műsorral kedveskedtek tanáraiknak és a nagyszámú vendégseregnek. A diákok egy szál vörös szegfűvel és emléklappal ajándékozták meg az ünnepség valamennyi résztvevőjét. A két faluban közel százötven özvegyasszony él, de Deményházán sok az özvegyember is Özvegyfalva, végállomás A napilap délben érkezik, addig a helyi hírforrások között táblából a falu. A vendégfogadó szobácska repedezett falán sárgult század eleji idő. Zsófi néni tudomása szerint valamikor Tisza István agyonlövetése idején ütött az óra utoljára. Reggel vagy este kilenckor, nem tudni. Azóta nem volt felhúzva az ingaóra, azt mondták, megállt az idő. ERDÉLYI RIPORT Zsófi néninek minden értéke egy első világháborús levél, haditudósítás is lehetne, a nagybátyja írta Galíciából: „Tudatlak kedves társam, hogy egészségem, hála az Istennek, jól van, amelyhez hasonlót kívánok Istentől a te és a gyermekeim számára is.” Kelt 1915. augusztus 4-én. Zsófi néni kilencvenéves, azt mondja, ereje teljében van, úgyhogy szívesen fogadná a századik esztendőt, amellett még mindig Zsófizzák a faluban. Fejből tudja, mikor ki halt meg, többnyire férfiember, azt mondja, szomorú az özvegysors. Zsófi néni éppen a napokban nyolcvan özvegyasszonyt számolt meg fejben, de lehet annál több is. Nem sok ez egy alig több mint százlelkes faluban? - vonja össze szemöldökét az öregasszony. De bizony sok, mondja máris, de a szomszéd faluban annál is többet megolvasna, ha lenne rá kedve. Az éppen nincs, merthogy arra kedv lenni nem szokott. Két falu Felső-Nyárád völgyében, két „-háza” egymás tövében: Deményháza, Mikháza, többnyire a déli harangszó jár át egymáshoz, s menetrendszerűen a rossz hír, ugyanis halni szoktak az emberek. Restek nem vagyunk, az özvegyasszonyokat mind megszámláljuk. A két faluban közel százötven özvegyasszony, de Deményházához az áll közelebb, hogy benne sok az özvegyember is. Még több lenne, ha nem járt volna rá a rúd: mostanában többen is megfagytak. Rózsa nénivel váltunk szót a bomló lugas alatt. Éppen kaszálni indult a malacnak, ő viseli most a kalapot. Szalmakalapot. Hatvannégy éves csak, férjét tüdőrák vitte el, meg a botfalui Séta Mikháza főutcáján téglagyár. A kulákcsemetét oda sorozták be három esztendőre, tüdején a budapesti Korányiban megkötött cementrögöket talált egy nagynevű erdélyi professzor, úgyhogy csak sajnálkozhatott Rózsa néninek. Zsófi néni kilencvenéves, azt mondja, ereje teljében van Megyünk a berekbe Az áradás után soha nem létezett országok iszaptérképei maradtak a folyópart síkjain. Tudvalevőleg az erdélyi hét vagy több szilvafás nemes mindig arra sóvárgott, hogy a folyók árterületén szerezzen birtokot, míg a vizeket gyeplőben tartotta, amíg a vízimalom árka lábszárnyi gyökereket eresztett gátul-va- dul, s rákot fogtak a városi gyermekek berkekben csatangolva feszt. A termőföldek néhol letapasztva, iszapszinten porfelleget teker a szél. Megmosdatott gyepűn fennakadt hámdarab, kivetkőzött az igából. Döglött hal és kifeslett posztóujjas az iszapban. Ahol combig ér a gaz vagy rogy- gyant a kerítés, gazdátlan az. Le kell vágni mind kaszával, ez asz- szonydolog most.- Képzelje - vág bele a gazba s beszédbe egyszerre Rózsa néni -, egy hektár föld felszántása 2 millió lejbe kerül. Ez csak a szántás egyelőre. Ennyi volt az őszön is. A tárcsázás, ha fél árban számítják a gépesek, plusz egymillió. Tegyük hozzá: a berkekben, ha a vetést elviszi a Nyárád, ablakon kidobott szántó-vető költekezés. Segély sehonnan nem jön, mert azt mondják ott fent, hogy nem jár, mert házunkat meghagyta az ár. Szorozza be a szerkesztő úr, ha négy hektárból gazdálkodnék, az négyszer három-ötmillió. Az ember itt megnézheti magát. A krumpli az ágyában. Az asszony takargat lábával, mert föléje kevés föld jutott. Rózsa néni még megjegyzi: - Tudja, lelkem, már nem eresszük mélyre a pityókát, ezt most már így kell, hogy meghallja a déli harangszót. A slájer sorsa Mikháza alszegén - panaszolja Sz. Sándorné - van egy híd, de átjárni rajta csak a lélek mer. A polgármester ígérgette: lesz majd egyszer új is. Nem lett. Az asszonyok megsokallták, azt mondták, ők lesznek a pallérok, elővesznek fejszét, gyalut, pászítót, nekifognak hidat ácsolni. Néhány helybéli férfiember meghallotta az erélyes asszonyszót, s röstellték a dolgot nagyon, hozzáfogtak hát, lett híd, nem új. Ér az özvegyasz- szony régi hangja is valamit. Gál Lajos a mindenes, mindenki lajcsizza. Ő az asszisztens, a lege(Képarchívumi felvételek) lök intézője, ő a falu értelmiségije, népünnepélyek szószólója, fut a vérnyomásmérővel, ha kell, meghozza a gyógyszert Vásárhelyről, ő a tanácsban a falu önkormányzati képviselője. Hozzá megyünk át a lélekhídon, de mielőtt Deményházáról átrándulnánk, esküvői menet elől kapualjba húzódunk. Zuhogni kezd az eső, mintha dézsából öntenék, néhány perc múlva újra kiderül. A zavaros patak kilép medréből, átfolyik a bogárhátú úttesten, mire megtérül a templomból a násznép. Nem jó jel, nem jó jel, mondja egy bő pendelyű cigányasszony. Kánikulai meleg hirtelen. A havasról lecsúszott mart szikrázik a völgybe le. Hoppá, valaki ölbe kapja a menyasszonyt, a nádszálkarcsú szép arát, átcsoszog vele a kávészínű vízfolyáson. Capiat valaki máris utánuk, a menyasszony földig érő selyme be lesz alaposan spriccelve. Nem jó jel, nem jó jel, ismételgeti a nagydarab cigányasszony. Nem kár, nem kár, hallom a bámuló asszonynépi véleményt: slájerét a bokor már régen elhúzta. A megvakult klánétás fújja a menet elején. Dada és bébiszitter Gál Lajos valóban mindenes. Azt mondja, nem úgy van, ahogy sokan képzelik. Nem ül semmi átok a vidéken, nem valami misztikus kór végez az emberekkel idő előtt, csak a falu öregszik. A kollektivizálással és tagosítással együtt a munkaerő hatalmas létszámban vált fölöslegessé, a munkanélkülivé vált emberek mozgásteret a városok ipari társadalmában találtak maguknak. Később ez súlyos társadalmi problémát okozott, amit a rendszer nyilvánvalóan tagadott. Gál hangjában mégis az optimizmus rejtőzik: jönnek vissza, népesedik be a falu, nem véletlenül lopták vissza maguknak az emberek a falut azáltal, hogy kialakították a hobbikertek, nyaralók, művelhető területek hálózatát. Azt mondja, meglátom, visszaszokik még a nép a maradandó értéket képviselő élettérhez. Örülnünk kell, hogy a négy évtizedes időszak nem volt elég a sajátos gazdasági-társadalmi szervezési rendszer végleges kiiktatására. Igaz, a gazdaság teherbíró képessége még nem tart ott, hogy állami infrastruktúrával járuljon hozzá a városoktól, nagyobb községektől viszonylag távol, szétszórtan létrejövő otthonok rendszeréhez. Gál egy darabig hallgatott. Aztán bejelentette, hogy RMDSZ- színekben indul az önkormányzati választásokon. Az előválasztásokon ő jött ki elsőnek. Ha polgármester lesz, lesz hozzá szociális elképzelése is. A deményházi üres iskolában öregek otthonát képzelne el. Az örökösök nélkül maradó földeket farmerekre bízná, a jövedelemből fenntartható lenne az otthon. Reálisan és képletesen szólva is. Balogh Jánosné lesz az ünneprontó, azt mondja: nem kell nekik efféle közösség. A szocializmus egy nagy közös öregotthon volt. Kell a fenének. Inkább unokáját ringatja az ölében, bébiszitter lett. A kifejezéssel háromszor próbálkozik. A dada beláthatóan egyszerűbb volt, az már nincs, dada nincs. Viszont van vérnyomás, cukorbaj, mind népbetegség. Mi óvná meg a mikházi, deményházi asszonyokat? Dugó városon Ha ünnepnap van, akkor déli 12-kor rázendít a zenekar. Mit mondjunk, elég szerencsétlen pillanat ez Mariska néninek anélkül, hogy tudná, mi történik tőle alig néhány méterre. Az történik, hogy a fúvószenekar fú, Mariska nénit pedig süti az áldott májusi nap, és Mariska néni folyton törülközik, pedig beállhatna a ferencesek tornya alá, az árnyékba. Nagy a vérnyomása neki is. Mariska néni már nyolcvan éve nem áll be az árnyékba, mert tudom, Mariska néninek otthon széles karimájú szalmakalapja van, szélesebb, mint a Rózsa nénié. Mariska néni a főtéri megállóban áll, menne a marosvásárhelyi végállomásra, onnan valamivel haza Deményházára. Elnézem, hogy Mariska néni vár, még nem tudja, hogy tulajdonképpen nem is vár, hiszen autóbusz nem jön, zárva a forgalom. A két katedrális környékén nagy a dugó, de Mariska néni nem tudja, mi az, hogy dugó. Csak hallja, hogy a fúvós- zenekar fú és esményt fú.- Miért fú? - kérdezi.- Azért fú, mert valami hősök napja van.- Úgy? Menyhártnak is fú? Mert szegény Menyhárt is hős, fejlövést kapott a Don-kanyar- ban, mondták a hazatérő katonák. - Ha a katonazenekar a hősöknek fú, akkor Menyhártnak is fú, és azt mondja, meghallgatja hangját a szép tárogatónak. Mariska nénivel átsántikálunk a buszmegállóba, csukódnak az ajtók, a táska kint marad. De éppen jó az úgy, mesélte később otthon, lám, van gondviselés is ezen az világon, mert csak félig nyomták agyon. Mariska néni irgalmatlanul szidja ezt a világot. Tudja ő, súlyos az orosz föld, de Menyhárt bácsit talán hatvan éve még nem is nyomta annyira laposra, mint ahogy tíz perc alatt tették vele a városban. Hogy a tárogatóról ne is beszéljünk. A dugóról még úgyse. Menyhárt bácsi úgyse értené. Mariska néni hiába vár, autóbusz nem jön, zárva a forgalom.
