Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)

2004-05-24 / 118. szám, hétfő

6 Vendégünk ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 24. Az ipolysági származású, korábban Argentínában, ma Kanadában élő Pablo Urbányi regényét, amely az emigráció metaforája, a Nap Kiadó jelentette meg magyarul „Azt várom, hogy a Silver még nagyobb ajtót nyit” Hétévesen Ipolyságról Ar­gentínába, harmincnyolc esztendősen pedig onnan Kanadába kényszerítette a sors. Az 1939-ben született Pablo Urbányi az argentin irodalom élvonalába tarto­zik, és vüágnyelvekre lefor­dított regényeit, elbeszélé­seit a nyugati világ iroda­lomkritikusai is jelentős al­kotásokként tartják szá­mon. KORPÁS ÁRPÁD Magyarul eddig csak néhány műve jelent meg. A Nap Kiadó gon­dozásában nemrég látott napvilá­got az emigráció metaforájaként számon tartott regénye, a Silver, amelyet az idei budapesti, 75. Ün­nepi Könyvhéten mutatnak be az író jelenlétében. Reméljük, hazaté­rése irodalmi hazatérésnek is szá­mít majd. Hétéves koráig Ipolyságon élt. Hogyan emlékszik erre az idő­szakra? Akkortól, amikor az első bom­bák leestek a városra, hétéves ko­romig mindenre emlékszem. Pél­dául a németekre, amikor vissza­szaladtak, és felrobbantották a hi­dat. Aztán jöttek az oroszok, álltak a kapuban, enni kértek. Mindent, amit adtunk nekik, meg kellett kóstolnunk, mert féltek, hogy megmérgezzük őket. A háború előtti emlékeim nagyon homályo­sak. Apám állítólag partizán volt, ezért egy időre eltűnt, és amikor visszajött, az oroszok mint kapita­listát bebörtönözték. Abban az időben kezdtem felfedezni a vá­rost, a ruszki katonák vittek ide- oda. Nem tudom mindig felidézni az arcokat és a neveket. Kétszer visszamentem, először 83-ban, és örültem, hogy Ipolyság nem na­gyon változott. De amikor a Kálvá­riáról megláttam a gátak közé szo­rított Ipolyt, őszintén mondom, majdnem sírva fakadtam. Édesapja üzeme mennyire él az emlékezetében? Emlékszem, mert én voltam ott a lógós. Apám egy kis textílüzlettel kezdte, aztán megnyitotta a gyárat, ha jól tudom, valamilyen társsal együtt. Homályosak az emlékek, noha később anyám frissítette ben­nem azokat. Mindig misztérium, hogy mi igaz, mi álom, mi az erede­ti emlék. Nekem néha maguk az emlékek olyanok, mint az álmok. A játékgyár nagyon jól ment, de a né­metek elvitték az összes vasat és motort, a ruszkik meg leszereltek mindent, ami fa, mert koporsókat csináltak a halottaknak. Amit pon­tosan fel tudok idézni: volt egy kol­lektív temetés. Azokat a katonákat temették, akik az apám gyárában használt festékeket megitták. Apá­mat - aki emiatt börtönben is volt - azzal vádolták, hogy megmérgezte a katonákat. Aztán kisült, ők mér­gezték meg saját magukat. Édesapját az oroszok másért is börtönbe zárták. Apám inkább baloldali ember volt, meg kellett lógnia a háború­ból. Amikor visszajött, azt mondta, partizánként tevékenykedett. Azt hiszem, elkísért valami angol ejtő­ernyőst, amiért az oroszok mint kollaboránst letartóztatták, holott az angolok a szövetségesüknek szá­mítottak. Akkor rögtön kiengedték. Egy másik esetben azért zárták be az oroszok, mert szerintük gazdag ember volt. Abban az időben száz munkás volt a gyárban, kihallgat­ták őket, mondanak-e valamit az apám ellen. Szerencsére, senki sem mondott semmit, és kiengedték. Az elmondottakból nagyjából érthető, miért kellett emigrálni­uk. Mégis, mi volt a közvetlen ki­váltó ok? Apámtól elvették a gyárat. Cseh­szlovákiában még koalíciós kor­mány volt, de a határokat lezárták. Édesapám ellenezte a magyarok ki­telepítését, de amikor elvették tőle a gyárat, mindent a nulláról kellett volna kezdenie. Mit csinálhatott? Hajói emlékszem, olyan údevéllel, azzal az indokkal jöttünk ki Bécs- be, hogy anyámnak - tuberkolózis miatt - tengerparti levegőre van szüksége. Olaszországba kerül­tünk. Brazília, Argentína, Ausztrá­lia és Kanada felé mehettünk, ezek az országok tartották nyitva hatá­raikat a menekültek előtt. Apám Argentínát választotta. Azt mond­ta, az angol nyelv nem tetszik neki, mert a feltámadott halottak beszél­nek majd úgy, mint az angolok. Meg volt egy sláger akkoriban, hogy ,Argentínában csókra vár a lány...”, és ott spanyolul beszélnek, ami szebb nyelv, oda mentünk hát. Emlékszem, volt egy lista, hogy mit vihetnek át a határon: gyűrűk, anyám karkötője. Amikor Argentí­nába értek, mindent eladtak. Apám munkát is talált. Az ország akkoriban gyarapodott, mert a há­ború után jött be az arany. Idővel újra játékokat kezdett gyártani, ke­resett egy kis pénzt, kibérelhetett egy kis házat, ahol megengedték neki, hogy üzemet hozzon létre. Amikor már elég jól működött, le­égett. Apámnak nem volt biztosítá­sa, mindent újra kellett kezdenie, de könnyebben ment, mert ismer­ték a piacon. Argentínában hogyan illeszke­dett be? Valóságos paradicsom volt az az ország, a befogadás természetes­nek számított. Szervezetíenebb volt, mint Kanadában, mert bár a kikötőben a himnusszal fogadtak, de aztán azt mondták, Isten veled, menj tovább. Édesanyja megszokta az or­szágot? Ő nem dolgozott, csak az apám­nak segített az üzemben. Sohasem tanult meg jól spanyolul. Egyszer a buszon a sofőr azt kiabálta, „Curva, curva!”, ami spanyolul kanyart je­lent. Valaki le akart szállni, annak szólt. Anyám ott ült, és azt hitte, a sofőr őt ócsárolja. Rossz spanyoltu­dásával veszekedni kezdett vele, nyugtatgatnom kellett. Amikor Ka­nadába kerültem, és olyan helyzet­ben voltam, hogy tudtam volna ne­ki fizetni egy utat haza, Ipolyságra, nem akart visszamenni. Azt mond­ta, fiam, ha meglátom Ipolyságot, összeroppanok és meghalok. Nem akart visszanézni... Nem, és apám sem. Sajnos, ő de­presszióba esett, hetvenéves korá­ban meghalt. Anyám nyolcvanöt évig élt. Normális volt az életünk, de Argentínában egyre komolyabb lett a helyzet. Mondták, Perón so­kat lopott, pedig inkább a környe­zete tett így. Igaz, Argentínában ez hagyomány. Hogyan élte meg ezeket a vál­tozásokat? Inkább baloldali a világnézetem, ha még van valami érvénye, értéke e szónak a globalizáció korában. TiX K 'Ml Pablo Urbányi: „Aki emigrál, egyfajta pörgésben él” (Képarchívum) Párttag nem voltam, harcolni nem mentem, de inkább a centrumhoz tartozónak és baloldalinak vallot­tam magamat. A baloldallal szem­beni legnagyobb bírálatom az, hogy amikor diktatúrába vált, meszűnik a kritika, és ahol meg­szűnik a kritika, ott minden lehet. A magyar közösséggel müyen volt a kapcsolata? Argentínában két nagy magyar emigráció volt. Az egyik, az 1920 utáni baloldali, a másik, az 1945 utáni pedig azoké, akik meglógtak. Az előbbi inkább ragaszkodott a magyarságához, az unokák is tud­tak magyarul. A másik csoportban rengeteg volt a katonatiszt, évente összejöttek, kidíszítették egymást, idővel vagy tíz generális volt köz­tük. A díszvacsora után felálltak, majd várták tovább, hogy össze­omoljon a kommunizmus. Mond­hatni, egyfajta delíriumban éltek. Müyen iskolákat végzett? Elvégeztem az alapfokot és a gimnáziumot, aztán négy-öt pályá­val is próbálkoztam, de mindet ott­hagytam, mert hívott az írás. Ez a szép- vagy az újságírást je­lentette? A szépirodalmat. Az újságírás azután jött, mert az a lap, amelybe írtam, az Opinion „sztárújságnak” számított, engem pedig már akkor vettek fel, amikor két könyvem megjelent. A tulajdonos a legjobb újságírókat foglalkoztatta, jól fize­tett. Kellett a pénz, mert a felesé­gem tanult, és már volt két gyerme­künk. Az argentíniai angol család­ból származó nejemet 18 éves ko­romban ismertem meg, a gimnázi­um utolsó évében. Amikor összehá­zasodtunk, nyitottam egy bárt, majd jó pénzért eladtam, így a fele­ségem befejezhette a tanulmánya­it, és én is nyertem időt az írásra. Aztán jött az infláció, elfolyt a pén­zünk, és én a laphoz mentem dol­gozni. Aztán jött a diktatúra, 1977- ben Kanadába emigráltak. Egy csomó újságíró kollégám el­tűnt: titokban vagy nyíltan, az ut­cán ölték meg őket. A mi lapunkat baloldalinak tekintették. Próbál­tam biztosítani magamat, de ami­kor a lap tulajdonosa börtönbe ke­rült, jelentkeztem a kanadai nagy- követségen, és három hónapon be­lül kint voltunk. Miért pont Kanada? Egyrészt a feleségem angol szár­mazása miatt, másrészt mert az ő gyógyszerészeti doktorátusa Kana­dában megélhetési szempontból nagyon fontos volt. Szerencsére, én is rögtön kaptam egyetemi állást, nyelvet kezdtem tanítani. Említette, hogy mindig hajtot­ta valami az írás felé. Az, hogy harminchárom évesen, 1972- ben jelent meg az első elbeszé­léskötete, a Forradalmárok éj­szakája, elég hosszú útkeresést sejtet. Vagy másról van szó? Tizenkét-tizenhárom éves ko­romban kezdtem írni. Egyszer megbüntettek az iskolában, mert írtam, ahelyett, hogy a tanárra fi­gyeltem volna. Később is írtam, de nem tudtam: ahhoz, hogy befejez­zek egy kötetet, le kell ülni és dol­gozni kell, mint egy kőművesnek. Rengeteg kéziratot eldobtam, mert szégyelltem, és apám is mondta, nincs tehetséged, orvosnak kellene lenned. Három évig orvosi egyetemre jár­tam, két évig pedig fizika- és matematikatanárnak készültem. Nem tudom, mit csináltam volna, ha or­vos lettem volna, mert Ka­nadában akként is mindent a nullá­ról kellett volna kezdenem. Lehet, azért teszi fel ezt a kérdést, mert ma inkább a fiatalok írnak. Szerin­tem ez tévedés. Figyelje meg, a tör­ténelemben bizonyos szempontból a kor adta meg a megérést a nagy, komoly művekhez. A költészet inkább tehetség és formai bravúr kérdése, míg a próza - a talentum mellett - a fo­lyamatos csiszolódásé és érlelő- désé? Ez régi vita. Gyakran felmerül, hogy a vershez, a muzsikához, az íráshoz kell-e intelligencia, vagy természetesen jön az emberből, amikor megérik benne valami. Pablo Neruda 18 éves korában írta az első nagy verseit. Ó is ravasz pa­li volt, de a szépíráshoz kell a gon­dolkodás. Szerintem a vers és a muzsika inkább intuitív dolog, ami nem jelenti azt, hogy nem mutat, nem mond valamit, tehát - vigyáz­zunk! -nem a verset degradálom. A szépíráshoz szerintem érettebbnek kell lenni, mert nemcsak írást adsz át, hanem intelligenciával is kell dolgoznod. Vegyük például a Pa­csirtát: nagyon egyszerű könyv, de óriási intelligenciát látok mögötte. Egy szép vers is mond valamit, de nem tudom, hogy aki írta, tudta-e, mit csinál pontosan. A vélemé­nyem egyébként az, hogy egyetlen művész sem tudja pontosan, mit csinál. Azt hiszi, a legnagyobb könyvet úja a világon - mindenki­nek ezt kell gondolnia! -, de lehet, hogy a legrosszabb lesz. Itt van pél­dául Cervantes tévedése: azt hitte, a Don Quijotéval könnyű kis vala­mit ír, aztán nagy könyv született, amit senki sem bú elolvasni. Azt mondja, a szépírónak ér­nie kell. Ha visszatekint eddigi műveire, melyek azok, amelye­ket érettnek lát, ha egyáltalán le­het ehhez így közelíteni? Különböző dolgokat útam. Az első elbeszéléskötetemet, a Forra­dalmárok éjszakáját nem tagadom le, de nem adnám ki újra, vagy ha igen, átírnám. A másodikat, az Egy revolver Mack-nek című detektív- regény-paródiát már átírtam, ami­kor franciául adták ki. Abban is megjelenik az a humor, amelyet so­hasem keresek, de jön magától. Azt mondják, érdekes, mert az üyen történetek nem tűrik a humort. Szerintem ez nem igaz, mert egy csomó jó regény van teli humorral. Nem tudom, hogy a Mindenről egy keveset, semmiről sem sokat című könyvemet kiadják-e még egyszer, de azt is átnézném. A Seholt is ta­lán lerövidíteném egy kicsit, de ki­adnám. Az akadémiai vüágról szól, a fölösleges elméletekről és viták­ról, a kutatásokról, meg olyan mar­haságokról, amelyekből az akadé­mikusok élnek. Ám nem találok olyan művet, amely szubsztan- ciális. A Nap Kiadónál megjelent Silvert komolyabb könyvnek tar­tom. Metafora az emigrációról, a hiányról, az elveszésról-elvesztés- ről, az elhagyásról. A téma nem egy konkrét emberé, ezért gondolom azt, hogy a könyv egy metafora. Ezt a könyvet nagyon szeretem. Nem mondom, hogy a legjobb. A Nap­nyugta tragédia, a kritikusok sze­rint furcsa, nem mindennapi feke­te humorral. Nem tudom. Nem is Anyám azt mondta, ha meglátja Ipolyságot, összeroppan, meghal. nagyon szeretek beszélni a köny­veimről, mert az úó - mint már említettem - igazából sohasem tudja, pontosan mit ír. Mond vala­mit a könyvéről, de aki olvassa, mást olvas. A legutóbb megjelent rövid könyvem a jövőről szól, kigú­nyolja egy kicsit az Európai Uniót, mert ott eléggé nagy, csúnya, igaz­ságtalan dolgok mennek végbe. Látom, hogy nem az igazság, ha­nem valami tekervényes felé me­gyünk. Egy spanyol lapban olvas­tam, hogy a spanyolok nagyon mérgesek, amiért Szlovákiába jön­nek az autógyárak. Hogy fogják ezeket a kérdéseket megoldani? Nem tudom, mi lesz. A közgaz­dászok a próféták, de amit a prófé­ták mondanak, az sosincs úgy, mindig az ellenkezője történik. A SUverről azt mondta, általá­nosabban szól az emberi sorsról. Mit ért ez alatt? Azt, hogy a sorsok változásáról szól. Egy német kritikus mondta, hogy ez a könyv az egyik legjobb metafora az emigrációról, a hely­változásról. Silvert kihozták Afriká­ból, ő nem akart menni. Amikor vá­lasztok, sosem vagyok biztos ab­ban, hogy valóban választok-e vagy csak sodornak az események. Az ember, akinek nincs kezé­ben a sorsa? Pontosan. Silvernek egyáltalán nincs kezében a sorsa. A modem világban a választási lehetőség, az autonómia napról napra kisebb. Mindig utakat jelölnek ki: te ezt és ezt csinálod. SUvert belülről, az ő belső mo­nológján keresztül szemléli és mutatja be, vagy inkább kívülről, figuraként? Süver elmondja a történetét va­lakinek, aki azt leírja. Silver nem egy angyal, hanem érdekes, emberi figura. Az emigráció metaforája. Sok író nem szereti a kérdést, de élet­rajzi elemek is beépülnek a SUverbe? Az írók valóban nem szeretik az ilyen kérdéseket, mert nem tudnak olyan könyvet írni, hogy valami életrajzi elem ne legyen benne. Az ugyanis tapasztalatot, életet jelent, s ha valamit nem éltél meg, hogyan tudnál róla beszélni. Ez nem egy­szerű dolog. A Silverben sok olyas­mi van, amit én nem éltem át, ma­ga a főszereplő félember, de az, hogy vannak benne személyes vo­násaim, természetes. Egy francia egzisztencialista mondta, hogy az úó, amikor regényében egy kertről ír, sokszor azt sem tudja - mert el­felejtette -, hogy a kertet tíz évvel ezelőtt már látta. Ha visszanéz, hol érezte magát otthon? Nehéz megmondani. Mikor el­mész egy helyről, különféle távol­ságok nőnek. Nem csak a földraj­ziak, a lelkiek is. A mai ipolysági magyarok mentalitása már nem ugyanaz, mint az enyém. Ugyanez van velem Argentínában is: azok­kal, akikkel még kapcsolatom volt, egy nyelvet beszélünk, de a húsz évvel fiatalabbakkal már nem. Aki emigrál, egyfajta pörgésben él. Azt hiszem, egy írónak azért kell utaznia és pöregnie a világon, hogy ne szoruljon, tapadjon oda valahová, hogy tágulhasson a lá­tóhatára. A művei mennyúe vannak ott­hon magyar nyelvterületen? Az első, a Realizmus című novel­lámat 1988-ban jelentették meg. Aztán az Élet és Irodalomban elég rendszeresen jelentek meg írások, interjú is készült velem. A hagyaték (válogatás elbeszélésekből - K. Á. megj.) című kötet 1992-ben látott napvilágot. Dobos Éva, aki a Süvert is fordította, többször próbálkozott a műveim megjelentetésével, de különféle okoknál fogva sosem si­került. Nem én nem akartam, nem kérték tőlem, hogy több könyvem jelenjen meg magyarul is. Ezt hogyan éli, élte meg? Sajnálom. A Süver magyar kiadásától mit vár? Az ember nem mindig választ­hatja meg, hová megy. Az illúzió nagyon könnyen nő. Metaforával szólva azt várom, hogy a Silver még nagyobb ajtót nyit számomra a magyarok felé.

Next

/
Thumbnails
Contents