Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-24 / 118. szám, hétfő
ÚJ SZŐ 2004. MÁJUS 24. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 GLOSSZA Irak meg a bicikli KOCÚR LÁSZLÓ George Bush, miközben szokásos 27 kilométeres körét abszolválta farmja körül, a huszonötödik kilométernél leesett a bicikliről. Az első tudósítások szerint vele kerekezett katonai tanácsadója is. Érdemes lesz figyelni a világpolitikai történéseket. Valami nagy változás fog bekövetkezni, mely - mint láthatjuk - még Busht is meglepte. TALLÓZÓ THE SUN DAY TIMES A brit kormány - miközben hivatalosan a szövetségesek teljes egységét hangoztatja - valójában súlyos fenntartásokkal szemléli az Egyesült Államok Irakban alkalmazott erőpolitikáját - ez derül ki abból a bizalmas kormányzati leiratból, amelyet a londoni lap szellőztetett meg. A közölt külügyminisztériumi memorandum szerint a ne- dzsefi és fallúdzsai, kemény katonai csapásokra alapozott amerikai taktika mind a szunnitákat, mind a síitákat szembefordította a koalícióval, és lerombolta a szövetségesekbe vetett iraki bizalom jelentős részét. A megmaradt támogatást is tovább rombolta az Abu Graib börtönben kirobbant fogolykínzási botrány. A vezető kabinettagoknak és magas rangú kormányzati tisztviselőknek szánt, e-mail formájában szétküldött leirat szerint a brit kormánynak „meg kell kettőznie erőfeszítéseit annak elérésére”, hogy az Egyesült Államok „értelmes és érzékeny” módon alkalmazza haderejét Irakban. A minisztériumi helyzetértékelés szerint a koalícióra „nyomás nehezedik” a brit-amerikai erők más országbeli szövetségesei miatt. A spanyolok, a hondu- rasiak és a dominikaiak távoznak, emellett a hollandok, az olaszok és a lengyelek részvételének parlamenti háttere is „nehéz”. A memorandum felfedi, hogy az ukrán és az olasz kontingens az utóbbi hetekben bizonyos időre elvesztette az ellenőrzést a rábízott térségek felett, és csak a helyszínre vezényelt amerikai csapaterősítésekkel lehetett az így kialakult helyzeteket stabilizálni. A hatoldalas dokumentum szerint a biztonsági erők „ira- kizációja” nem fejeződik be a június 30-ai hatalomátadásig. A létszám többé-kevésbé megfelelő - bár az iraki hadsereg 2005 előtt nem fogja elnyerni teljes ütőképességét -, a hadrafoghatóság és a parancsnoki állomány azonban „problémás, az eddigi teljesítmény pedig vegyes”. A leirat szerint ennek ellenére a szövetséges erőknek július 1- je után a lehető legkevesebbet kell mutatkozniuk, és amennyire csak lehet, az irakiakat kell előtérbe tolni, főleg a járőrözésben és a rendőri tevékenységben.-Az Anyám tyúkjának nincs filmfeldolgozása, videón sincs meg, ezt muszáj lesz elolvasnotok! (Marabu rajza) Putyin is rájött: Lukasenkóval nem mehet az ember jobb európai társaságba A belorusz elnök a belorusz nyelv ellen A világ nem nagyon méltatja figyelemre, de azért van belorusz kérdés. Nemcsak arról van szó azonban, hogy Európa közepén egy Lukasenko uralkodhat. Izgalmas az is, hogy a belorusz nyelv is roppant veszélyes lett. Ez, ha tetszik, kisebbségi probléma is. E. FEHÉR PÁL A cári birodalomban egyszerűen oldották meg ezt a kérdést: betiltották a belorusz nyelvet. Ugyanúgy, ahogyan az ukránt. Vagy a litvánt. A litvánokat ugyanaz a keserű sors érte utol, amit korábban ők szántak önálló államiságuk idején a beloruszoknak. Az októberi forradalom után megcsillant a remény, hogy a belorusz nemzeti fejlődés megindulhat. Sztálin - grúz létére - a nagy orosz sovinizmus megszállottja volt és feleslegesnek tartotta az ukrán kultúra önállóságát éppen úgy, mint a beloruszokét. Az ukránok azonban túlságosan sokan voltak, azért mégsem lehetett vagy negyvenmillió embert kitelepíteni, mint annak idején a krími tatárokkal, a volgai németekkel, vagy éppen a cse- csenekkel tette volt. Tehát a megfélemlítés, az értelmiségellenes terror eszközével szorította vissza az éhínség miatt amúgy is rossz fizikai és lelki állapotban lévő ukrán nemzetet. A beloruszok helyzete a háború után nagyon bonyolult lett. A németek ellen Belorussziában volt a legnagyobb ellenállás, kollaborán- sok nem nagyon akadtak közöttük, ellentétben az ukránokkal. A fasiszták több ezer falut teljesen felégettek és jellemző tény, hogy Belorusszia csak a nyolcvanas évek közepére érte el 1941-es lé- lekszámát. Egyébként ezzel az indoklással lett Belorusszia az Egyesült Nemzetek egyik alapító tagállama, amelynek a világpolitikához, persze, semmi köze sem volt: arra nem akadhatott példa, hogy a belorusz küldött ne úgy szavazzon, mint az orosz, sőt arra sem, hogy a belorusz küldött belorusz lett volna. Az ötvenes évektől azonban változott a helyzet. Erős fejlődésnek indult a nemzeti irodalom: elegendő csak Alesz Adamovics, illetve Vaszil Bikov prózájára hivatkozni. És itt is volt egy sajátossága a belorusz kultúrának. A belorusz írók ugyanis vagy oroszul írtak, mint Adamovics, vagy maguk fordították oroszra anyanyelvükön fogalmazott műveiket, mint Bikov. A két nyelv, az orosz és a belorusz közelsége azt a gyakorlatot igazolhatta, de azért ez is a nyelv- vesztés veszélyére figyelmeztetett. Hiszen az orosz és a belorusz nyelv nem áll közelebb egymáshoz, mint a cseh és a szlovák, de azért nincs az a szlovák író, aki csehül akarna írni. Belorussziáról egy jó évtizede, amióta Alexandar Lukasenko az államfő, mint amolyan posztsztálinista országról ír a világsajtó. Lukasenko uralma alatt virágzik a korrupció, fittyet hánynak az emberi jogokra, nem nagyon törődnek a nemzetközi tiltakozásokkal. És hát a gazdasági helyzet is komoly aggodalomra ad okot. Minszk nem hajtott végre reformokat, nem is érdekli a piacgazdaság, minden maradt a régiben. Egy-két éve felmerült, hogy a teljesen értéktelen belorusz rubel helyett a viszonylag konszolidált orosz rubelt vezetnék be újra fizetőeszközként, és a két ország amolyan laza szov- jet-államközösségben élhetne. Putyin eleinte helyeselte az ötletet, nem azért, mert gazdasági hasznot remélhetett volna egy ilyen lépéstől, hanem Belorusszia katonai-stratégiai helyzete fontos Moszkva számára. Kivált a NATO és az EU keleti terjeszkedése után. Úgy tetszik azonban, hogy a nagy lendülettel indult barátkozás abbamaradt. Putyin is rájött arra: Lukasenkóval az ember nem mehet közösen jobb európai társaságba. De hát minek anyanyelvről, kultúráról beszélni, ha csupán egy posztsztálinista minszki zsebdiktátorról van szó, akinek jól-rosszul felmért pillanatnyi érdekei irányítják, szinte teljesen kiszámíthatatlanul, minden lépését? Néha azonban a Lukasen- ko-félék is tudnak világtörténelmi abszurditásokat produkálni. Mert minden bizonnyal ezek sorába tartozik, ha egy államfő - ráadásul egy nemzeti köztársaság elnöke - kijelentheti, mint ezt a közelmúltban Lukasenko tette, hogy „a belorusz nyelv nem alkalmas mélyebb gondolatok kifejezésére”. A mélyebb gondolatokat ki lehet fejezni a „nagy testvér” nyelvén, oroszul. Következésképpen nincsen semmi szükség arra, hogy energiát, és főleg pénzt pazaroljanak e nyelv fejlesztésére, ápolására, a nemzeti irodalom és színház támogatására. Sőt anyanyelvi iskolákra sincsen szükség. Noha a 2000-es népszámlálás adatai szerint a lakosság 92 százaléka vallja belorusznak magát, belorusz nyelven már csak az elemi és középiskolák 25 százalékában folyik az oktatás. (1995-ben még 76% volt az arány). Az 1995-ös tanévben még az első elemistáknak csak 25%-a kezdte a tanulást orosz nyelven, ma már 62%. A 20. és a 21. század már régen elszoktatta az embereket a csodálkozástól. Ám az önfeladásnak ez a gyakorlata valóban szokatlan, még abban az esetben is, ha Lukasenkótól soha senki nem várta, hogy szovjet határőr politikai tiszti képzettségével valami különösebb harcosa lesz a belorusz nyelvnek és kultúrának. Lukasenko lépése annál meglepőbb, mivel a volt Szovjetunió utódállamaiban a helyi vezetők éppen az orosz nyelv ellen tesznek határozott lépéseket. Legutóbb Ukrajnában betiltották az orosz nyelvű tévéműsorokat. A Lett Köztársaságban az orosz iskolákat kívánják vegyes nyelvű oktatási intézményekké átalakítani, holott a lakosság harminc százaléka orosz anyanyelvű. Egyébként Lukasenko csak akkor szólal meg beloruszul, ha falun jár, a „néppel” találkozik. Ám nehogy bárki is azt a következtetést vonja le, hogy más alkalmakkor, amikor oroszul szól, „mély gondolatokat” közöl a világgal. KOMMENTÁR El kell menni SZILVÁSSY JÓZSEF Pocsék a közhangulat Szlovákiában. Nem is elsősorban a feszített tempójú reformok miatt, bár máig csupán pénztárcáinkat meg- c. kopasztó következményeit érezzük. Kedélyállapotunkat mégis leginkább a legtöbb politikus fennhéjázása, az empátia hiánya, a polgárok gondjai iránti közöny borzolja. Ezért nem tudom egyetlen rossz szóval sem illetni azokat, akik mostanság olyasmiket hangoztatnak, hogy nekik aztán teljesen mindegy, kijut Brüsszelbe és Strasbourgba. Menjenek el voksolni azok - ismételgetik nekikeseredve -, akik élvezik a rendszerváltás, a vadprivatizáció és a mindmáig csak polgárkínzó gazdasági és szociális döntések előnyeit. A harag azonban ebben a helyzetben is rossz tanácsadó. Mert joggal ostorozzuk az előző és a mostani Dzurin- da-kormányt baklövéseiért, ám azért mégis csak meg kell süve- gelnünk, hogy leküzdötte azokat a hátrányokat, amelyeket Meciarék bagázsa okozott, s a három tagjelölt szomszéddal egy időben vezette be az országot az Európai Unióba. Ahol nem repülnek sült galambok a szánkba, ahol óriási a konkurencia és a versengés. Ahol azonban kellő tudással, kreativitással és szövetségeseket találó, okos politizálással Szlovákia is követheti az ír vagy a finn példát. Vagyis belátható időn belül érezhetően könnyebb lehet nálunk is a megélhetés. Gyermekeink előtt pedig sokkal nagyobb lehetőségek nyílnak a már európai mércével mérhető életminőség megteremtésére. Ajoggal remélt javulás egyik feltétele, hogy rátermett szlovákiai képviselők kerüljenek az Európai Parlamentbe. És legyenek ott hazai magyarok is. Ha sokan megyünk el voksolni, akkor két képviselője lehet hazai nemzetrészünknek a boldogulásunk szempontjából egyre fontosabb posztokon. Neves külföldi nyelvtanárok minősítették kitűnőre angolnyelvtudásukat. Bauer Edit a szlovák és külhoni szakértők szerint is az egyik legfelkészültebb hazai politikus, akinek volt kurázsija arra is, hogy a rossz kormánypárti szociális törvénytervezet ellen szavazzon. Berényi József másfél évtized alatt sokrétű brüsszeli és európai kapcsolatokat épített ki döntéselőkészítő, s legújabban döntéshozó személyiségekkel. Nem elsősorban őket, ezúttal nem is a kormánypártokat büntetnék azok, akik otthon akarnak maradni, hanem önmagukat és a fiatal nemzedékeket. Ugyanis az elkövetkező években egyre több - bennünket is közvetlenül érintő - döntés születik majd Brüsszelben és az Európai Parlamentben. Ahol az MKP képviselői a magyarországi voksolások várható győztesével, a Fidesz jelöltjeivel, s ha befutók lesznek, akkor az SDKÚ és a KDH tagjaival összefogva sikeres munkát végezhetnek a jelenlegi legerősebb frakcióban, az Európai Néppártban. Van csaknem három hetünk a higgadt mérlegelésre. És az évszázados üzenet megszívlelésére: vagyis itt is, most is, mindnyájunknak el kell menni, Pillantás a híd alól TÓTH MIHÁLY Két, a korra jellemző tömegtájékoztatási téma a 20. század utolsó és a 21. század első (még csonka) évtizedéből. 1. az állami vagyon privatizálóit milyen eszközök igénybe vételével lehetne rávenni a magánosított értékek vételárának legalább részbeni befizetésére,a működtetésükből származó nyereség adójának államkasszába juttatására; 2. hogyan lehetne elérni, hogy a munka- nélkülivé váltak jelentős részének első útja ne az üzemi orvoshoz vezessen, mégpedig azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a kenyerét vesztetteket a doktor munkaképtelenné nyilvánítsa. Elsőre nincs összefüggés a más-más tárgykörben vizsgált két jelenség között. A privatizálásból eredő kötelezettségek a tulajdonjogot érintik, a munkanélkülivé válás és táppénzcsalás (mert végső soron arról van itt szó) pedig a munkajogot és az egészségügyi törvényt. Rendszertanilag, az érdekeltek reagálása, önvédelme szempontjából azonban egyenlőségjel tehető a kötelessége teljesítésétől ódzkodó újgazdag és a munkanélküliség elől legalább néhány hónapra mesterséges betegállományba menekülő „újszegény” védekezési stratégiája közé. Mind a privatizátor, mind a munkanélküli törvényre hivatkozva védekezik. Ha abból indulunk ki, hogy mennyire fehér holló a privatizált vagyontól fizeté- sikötelezettség-mulasztás miatt megfosztott magánosító, konstatálnunk kell, hogy azért nincs felelősségre vonás, mert törvényhozóink mindig gondoskodtak arról, hogy merész privatizátora- inknak a törlesztési feltételek és az adókulcs „nehezítése” miatt ne legyen okuk az elbátortalanodásra. Ha e szempontból munkavállalóink helyzetét vizsgáljuk, szembetűnő, hogy itt már szó sincs az említett párhuzamról. Az elmúlt több mint 10 év alatt itt minden munkajogi és népjóléti (sic!) intézkedés a munkavállalók elbátortalanítását szolgálta. Szociális ügyekben illetékes politikusaink fölöttébb csodálkoznak, hogy száz új munkanélküli közül legalább harminc nem a munkahivatalba siet, hanem az üzemi orvoshoz, hogy éljen a törvény adta lehetőséggel, amely szerint a munkából elbocsátottak ha beteget jelentenek, bizonyos ideig táppénzben részesülnek, nem pedig munkanélküli segélyben. Az előbbi magasabb az utóbbinál. A gyárból felmondással kitántorgó volt alkalmazott csak azt teszi, amit a privatizátorok tettek 8-10 éve: él a törvényben rejlő lehetőséggel. Persze, ahogy olvasom, a tévében látom a politikusok megbotránkozását a munkanélküliek önvédelme láttán, gyanítom, hogy a munkavállalók számára záros határidőn belül módosítják a törvényeket. A bajba jutók pedig legfeljebb számolgathatják, ki okozott nagyobb kárt: a részletletagadásra privatizáló, vagy aki színleli, hogy állása elveszítése miatti idegességében kilyukadt a gyomra.
