Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-12 / 108. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 12. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7-Anyjuk, nem is bánom, hogy ellopták az autómat, mert már elképesztően drága a benzin... (Peter Gossányi rajza) Amiről ezután elsősorban már mi magunk - szlovákiai magyarok - tehetünk Érvekkel és ellenérvekkel - de patikamérlegen TALLÓZÓ MAGYAR NEMZET Líbia továbbra is várja Magyarországtól azt a 28 millió dollárt, mellyel egy, a Kádárrezsim alatt köttetett haditechnikai üzlet kapcsán tartozik - értesült a lap. A kifizetésről a felek az Orbán-kormány idején megállapodtak, de a Me- dgyessy-kabinet addig halogatta az utalást, míg Líbia perrel fenyegette meg Magyarországot. A terrorizmust támogató országok amerikai listáján szereplő Líbia 28 millió dolláros követeléséről jelenleg is tart az egyeztetés. A hadi- technikai eszközök adásvételéről szóló szerződést 1982- ben kötötték, melyet magyar részről az egykori Technika Külkereskedelmi Vállalat (TKV) bonyolított. A megállapodás háromszázmillió dollárról szólt, ebből Líbia 44,5 millió dollárt előlegként, majd 1991-ben további hatmilliót utalt át az állami fegyverkereskedő cég számlájára. Magyar- ország a felderítőrendszer kisebb részét leszállította, ám az afrikai ország ellen 1992- ben - a Lockerbie-merénylet miatt - az ENSZ embargót rendelt el, így az ügylet megszakadt. Líbia 1997-ben újra tárgyalásokat kezdeményezett a Horn-kabinettel. Csiha Judit (MSZP) volt privatizációs miniszter elvi megállapodást hozott tető alá a kamatokkal több mint hatvanmillió dolláros adósság hatodának elengedéséről. Az előző ciklus végén Faragó Csabának, az ÁPV Rt. akkori vezérigazgatójának több tárgyalás után végül 28 millió dollárra sikerült lealkudnia a követelést, amelyet Magyarország a mai napig nem rendezett, ezért az afrikai ország nemzetközi pert helyezett kilátásba. Az ÁPV Rt. úgy tájékoztatott: a líbiai delegációval a napokban állapodnak meg a kifizetés technikai részleteiről, és kijelölik azt a kereskedelmi bankot, mely az átutalást teljesíti. SZABADSÁG Az RMDSZ valószínűleg felsorakozik valaki mögé, abban a reményben, hogy a nyári helyhatósági választásokon sikerül leváltani a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar polgármestert. A kolozsvári napilap kommentátora megállapítja: Funar leváltása a legfontosabb cél, ennek kell alárendelni bármi mást. Ezért kell támogatnia a szövetségnek loan Rus mostani belügyminisztert, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) polgármesterjelöltjét a június 6- i választásokon. Az RMDSZ- nek ugyanis elég szűk a mozgástere ebben a városban. Az elmúlt 12 év tapasztalatai azt mutatják: Funarral szemben a demokratikus pártok jelöltje mindig alul maradt, loan Rus bevetésével azonban idén változhat a helyzet. A kommentátor úgy véli, világos, hogy a nagy-romániás polgármestert csakis „balról” lehet lekörözni. Eddig azonban egyetlen nyilvános közvélemény-kutatás sem igazolta vissza, hogy Rusnak valóban megfelelően nagy a támogatottsága. Ugyanakkor nincs friss adat Funar támogatottságáról sem. A múltbeli bűnöknek és a mai nemzedékek felelősségtudatának szövevényes szálait fejtegető írásokat tartalmaz a Kafka című közép-európai folyóirat legújabb száma. Az összeállítás kimondatlanul is ráhangolódott arra a helyzetre és légkörre, hogy az Európai Unió kibővülésének aktusa közel került Európa fasizmus alóli felszabadulásának évfordulójához. KISS JÓZSEF Mmt minden eddigi számban, ezúttal is továbbgondolásra késztet a tematikát több oldalról és többféle szempontból körüljáró írások szerkesztőségi összegezése. A hagyományosan bevezetésként megjelenő összefoglaló (Felhánytorga- tás helyett feltárás címmel) igyekszik tágabb dimenziókat kölcsönözni egy-egy önmagában vett írás szellemi izgalmakat kínáló értelmezéséhez. De azokon felülemelkedve Ingke Brodersen és Rüdiger Damman önállónak számító karakteres véleményt is alkot. Ezek közül a legélesebben minden bizonnyal Churchill Lengyelországgal kapcsolatos 1944 végén tartott, Be- nesék szudétanémetekkel szembeni magatartását pártfogoló beszédének felelevenítése hangzik. A brit miniszterelnök akkor kijelentette, hogy csak a németek „teljes elűzésével” kerülhetők el a „vég nélküli kellemetlenségek”. Nos, a szerkesztők ezt úgy kommentálják, hogy „naivitás lenne ma az üyen megnyilatkozásokat minden további nélkül embertelenségnek tartam, még akkor is, ha milliók váltak hazátlanná”. Hozzáteszik, hogy aki ezeket az elüldözéseket nem kapcsolja egyértelműen össze a náci Németországból útjára indított terrorral, tulajdonképpen egyenlőségjelet tesz közéjük. Röviddel utána viszont azt is leszögezik, hogy „nem állíthatunk fel egységes mércét, amellyel aztán minden kitelepítést meg-, illetve elítélhetünk”. Szerintük a múlt eseményeire való emlékezés azt jelenti, hogy „lehetőleg minden történelmi összefüggést és annak minden árnyalatát figyelembe véve megvilágítjuk a sötét foltokat, s ezáltal remélhetőleg azt is megtanuljuk, hogyan lehet megtörni az agresszió, a bosszú és ellenbosszú újra kezdődő körforgását”. Itt a magyar, elsősorban a szlovákiai magyar olvasó már kapaszkodóra és támaszra találhat a háború utáni hányattatások okozta, ma is szorító görcsök feloldásához. Csakhogy van-e ehhez olyan mai elszántság, mely a kölcsönös empátia szellemében igyekszik visszatekinteni a múltba. S az egyoldalú ítélkezések indoklásához könnyű fogódzókat találni a térségünkben, sőt a globalizálódó világ különböző zugaiban izzó feszültségek helyi háborúkba torkollásá- ban. De legújabban a terrorizmus elleni harc egyetemes emberi érdekeire hivatkozó Irak lerohanásá- ban is. Ott is épp napjainkban derül fény arra, hogy a háborúkban a politika és a jog látható és átláthatatlan fenyegető szövetséget hoz létre. A szerzők e legújabb fejleményekre ugyan nem hivatkoznak, felhívják azonban a figyelmet arra, hogy a Nemzetközi Büntető Bíróság 1998-as alapokmánya értelmében csak azok az erőszakos kitelepítések minősülnek bűncselekménynek, amelyek „nem jogszabály alapján” történtek. S ezzel szembeállítva tesznek említést arról a nyilatkozatról, amelyet Kö- zép-Európából több mint százan írtak alá, minden elűzést és kitelepítést határozottan és maradéktalanul elítélve, mert különben „repedés keletkezik az európai egység közös fundamentumában”. így érzékeltetik a szerzők azt a két pólust, amely között ott feszül morál és politika, jog és jogtalanság, józan ész és felelősség, egyéni sors és közös történelem szembenállása. Ezekre világítanak rá az összeállításban szereplő német, cseh, lengyel és más szerzőktől származó írások. Természetesen a szlovákiai magyar olvasó kíváncsisággal olvassa végig az ismert szlovák történésznek, Ivan Kamenecnek a fejtegetéseit, aki némi rezignáltsággal kimondja: kollektív bosszúállásoknak ezrek esnek áldozatul úgy, hogy egyéni felelősségüket vagy bűnösségüket valaha is kivizsgálták volna. írása végén szűkszavúan a szlovákiai magyarság háború utáni helyzetére is kitér, s többek között említést tesz arról, hogy 1948-ban a megkérdezett szlovákok fele elfogadta a magyarokkal szembeni, a megelőző években alkalmazott jogfosztó intézkedéseket, azaz nem támogatta, hogy a magyarok fokozatosan visszakapják politikai és állampolgári jogaikat. Csak egyet lehet vele érteni, amikor arról ír, hogy a hátrahagyott teherből „táplálkoznak mindkét államban nemcsak a radikálisan nacionalista mozgalmak, hanem gyakran a „szalonképes” politikai pártok is, amelyek ideológiai programjaikat vagy propagandajelszavaikat alkalmi, a történelemből vett „képekkel”, célzott mítoszokkal vagy ellenmítoszokkal igyekeznek „feldúsítani.” Igen, főként ha nincs meg - valójában még az értelmiségi elit körében sem - a szerkesztők által Németország és szomszédai kapcsolatainak összefüggéseiben hangsúlyozott komplex látásmód iránti kölcsönös késztetés. Szlovák-magyar viszonylatban ugyanis kiváltképp hiányzik - az érveket és ellenérveket ütkeztetve - a súlyarányoknak sokszor patikamér- legszerűen érzékeny kezelése. Éppen ezért tűnik furcsának, hogy az összeállítók a másik fél, a magyarság véleménynyilvánításáról megfeledkeztek. A szerkesztők ugyanis úgy érzik, hogy Magyarország kevéssé ment át a múltról való közbeszéd olyan differenciálódásán, mint a környező országok, ahol régi bizonyosságok és politikai tradícióvá merevedett szokások váltak kérdésessé, melyek évtizedekig megszabadítottak a jelenre vonatkozó kínzó kérdésektől. Ezekután már nincs azon csodálkozni való, hogy a lapszerkesztés során a szlovákiai magyar kisebbség szemszögének láttatá- sása iránt sem mutatkozott igény. Alighanem elgondolkodásra késztethet, vajon nem játszik ebben közre az is, hogy hajlamosak vagyunk elhinni: sérelmeinket mindenütt, európai szinten is olyan megértéssel fogadják, ahogy azt mi átéljük? Nem arra lenne-e szükség, hogy ezekről kellő, mások magatartásának sajátosságaival is számoló múlt- és önértékelésekként kapjanak képet? Erről most az Európai Unióba bekerülve elsősorban már mi magunk - a szlovákiai magyarság - tehetünk. Érzékeltetik azt a két pólust, amely között ott feszül morál és politika. KOMMENTÁR Fogolygate MALINÁK ISTVÁN Bush nem adhatja fel már most az újraválasztásához fűzött reményeket; a látszattal ellentétben még mindig jók az esélyei, ezt felmérések is alátámasztják. Ebből logikusan adódna, hogy napokon vagy órákon belül várható Donald Rumsfeld védelmi miniszter lemondása vagy leváltása - ez attól függ, mennyire lojális az elnökhöz. Valakit ugyanis fel kell áldozni, valakinek vállalnia kell a bűnbak szerepét, s nyilvánvaló, hogy a Bush-csapat számára Rumsfeld jelenti a legnagyobb terhet. Nem mintha ő egyedül lenne felelős a fogolykínzásokért, neki „csak” az róható fel, hogy nem tájékoztatta időben az elnököt, s késlekedett a hivatalos vizsgálatok megindításával. Pusztán játék a szavakkal, hiszen jelenleg nincs valóságalapja, de Rumsfeld helyén a legalkalmasabb ember talán Colin Powell külügyminiszter lenne. A mindenkori amerikai külügyminiszterek közül Powell a legjobb katona (beleértve az egykori Alexander Haig tábornokot is). így utólag visszatekintve: kár, hogy Irak ügyében Bush nem a visszafogottabb Powellre hallgatott. Ha a hadügyek irányítójának lett volna annyi diplomáciai érzéke, amüyen katonai tudással a diplomácia vezetője bír, másként alakulhattak volna a dolgok. Vietnam után az amerikai politikának azt kellett tanulnia, hogyan hátrálhat ki úgy egy vesztes háborúból, hogy megőrizze az arcát. Most sokkal nehezebb feladatnak tűnik ugyanez a győztes, a katonai szempontból példátlanul sikeresnek nevezhető háború után. Hiszen senki sem számított arra, hogy az amerikai-brit haderőnek lényegében három hét alatt sikerül felmorzsolnia az iraki ellenállást. És egy év kellett hozzá, hogy Washington elveszítse az iraki békét. Mert erkölcsileg elvesztette, már senki sem tekinti az iraki (kísérleti) demokrácia fő építőjének. Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? A háromhetes villámháború dicsősége Rumsfeldé. A békéhez viszont nem ért, azt legalább olyan alapossággal kellett volna megtervezni. Sajnos, a Pentagon nagyon hamar elhallgattatta azokat a tábornokokat, akik a háború előtt azt nyilatkozták, hogy Irak lerohanásához és megszállásához legalább negyedmillió katona kell. A Bagdad és más városok elfoglalása után kirobbant fosztogatásoknak kellett volna figyelmezetésül szolgálniuk, akkor még lehetett volna változtatni a Pentagon filozófiáján. Rumsfeldnak látnia kellett volna, hogy harcoló, támadásra, gyilkolásra kiképzett alakulatok képtelenek rendfenntartó feladatok ellátására, mert másként működik az agyuk. A hatalomátadás folyamata most már nem torpanhat meg, akkor is a lehető leggyorsabban megtörténik, ha a jelenlegi helyzetben esetleg jobb lenne késleltetni, épp a stabilitás érdekében. Lesz új ENSZ-hatá- rozat, politikailag mindenki számára kielégítő nemzetközi felhatalmazás is. Ami sok szakértő szerint ugyancsak nem garantálja sem a békét, sem a stabilitást, s azzal érvelnek, hogy anno a sreb- renicai mészárlást is ENSZ-segédlettel hozták össze a szerbek. De nem lehet semmit megjósolni. A fényképbotrányok, amelyek méltán nevezhetők Bush Watergate-jének, azzal okozták a legnagyobb kárt, hogy ezek után aligha lehet még egyszer olyan nemzetközi koalíciót összehozni, mint amüyen Afganisztán esetében létrejött. Pedig szeptember 11. bármikor megismétlődhet. Akár a tengerentúlon, akár Európában. Itt Madrid volt a főpróba. JEGYZET Spisiak tudja... B. SZENTGÁLI ANIKÓ Jaroslav Spisiak sosem fecseg. Olykor dühítően szófukar. Részletekbe nem bocsátkozik, legfeljebb azt veti oda: elég ha tudjuk, hogy a rendőrség tudja, hogy mások is tudják. Mégis érezzük, hogy e kusza mondatnak van jelentősége. És az alvilágnak sem viccből üzente: a rendőrség nem hagyja megfélemlíteni magát! Ilyen előzmények után nem csoda, hogy né- hányan nagyon idegesek lettek, amikor elolvasták a „szlovákiai Cattani” legutóbbi nyilatkozatát, pedig csak általánosságban vázolta a maffia működését. Egy szervezett bűnbandának csak akkor van értelme, ha a politikusokkal is képes kapcsolatot teremteni, segítségükkel megfelelő hátteret biztosítani tevékenységéhez. Mindegy, hogyan éri el célját, a lényeg, hogy a megfelelő helyeken megfelelő embereket tartson a markában. A parlament miért lenne kivétel? Ha pedig Spisiak azt mondja, hogy a maffia keze odáig is elér, akkor nincs ok kételkedni a szavaiban. Többen kifogásolták, hogy bizonyítékok híján nem lett volna szabad üyesmit nyüatkoznia. Egyesek sértve érzik magukat, mert állítólag ez rossz fényt vet a törvényhozásra. Ladislav Polka független honatya nagyon idegesen reagált és a bűnügyi főigazgató leváltását követelte. Neki ugyanis nincsenek olyan információi, hogy akárcsak egy képviselő is kapcsolatban állna a maffiával, és arról is meg van győződve, hogy a kenőpénz átvételén kapott Gabriel Kariin ártatlan: az aktatáskájában talált félmilliót nem neki, hanem valaki másnak szánták. Érdekes, Spisiak Kariint most egy szóval sem említette. Polkának a maffia haüatán vajon miért éppen a HZDS-es honatya jut eszébe? És egyáltalán, miért üyen ideges? Azért követeli Spisiak fejét, mert a főigazgató azt akarta, hogy a parlament is tudja, hogy ő már tudja, vagy legalábbis sejti, kinek van vaj a fején, és csak idő kérdése a nagy leleplezés? Vajon nem az volt a cél, hogy azok, akik tudják, kikre célzott, keüőképpen megijedjenek, idegességükben hibázzanak, ezáltal pedig megkönnyítsék a rendőrök dolgát? Ha így van, idáig minden terv szerint megy...
