Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-05 / 80. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 5. Téma: a prédikátorok emlékezete 330 éve hozott ítéletet a pozsonyi rendkívüli törvényszék, amely 67 protestáns lelkészt és prédikátort ítélt el A negyven prédikátor emlékezete Zavaros korszak volt a magyarság történelmében a 17. század. Az 1664-es szégyenletes vasvári béke után (melyben a bécsi udvar a Montecuccoli által megvert törökök kezén hagyott minden általuk meghódított területet) világossá vált a magyar rendiség vezetői előtt, hogy Béccsel sem a török kérdésben, sem a magyar érdekek ügyében nem lehet egyezségre jutni, ezért nem marad más választás., mint az elszakadás a Habsburgoktól. KÖVESDI KÁROLY A Wesselényi Ferenc nádor által indított összeesküvés azonban elbukott, és leleplezését követően Bécs országos megtorlással válaszolt. Az udvar nem elégedett meg a „főrebellisek”, Nádasdy Ferenc országbíró, Zrínyi Péter horvátbán és Frangepán Ferenc kivégzésével (Wesselényi időközben meghalt), vagyonuk elkobzásával. Az abszolutizmus módszerei I. Lipót azon a címen, hogy az összeesküvők „eljátszották” a rendi alkotmányt, Magyarországon abszolutista kormányzati rendszert vezetett be. Felfüggesztette az 1608. évi országgyűlésen született megegyezést a rendekkel, beszüntette a nádori hivatal működését, Pozsonyban kormányzóságot áhított föl. Új adózási rendszert vezetett be, a végvári katonák kétharmadát pedig szélnek eresztette, mivel „megbízhatatlanok” voltak. Helyükbe császári zsoldosok kerültek, s ennek a hadnak a terhét az udvar a magyar jobbágyok nyakába sózta. Ezzel párhuzamosan Bécs eltörölte a vallásszabadságot. Gyászévtized Az uralkodó abszolutisztikus törekvései nemcsak az udvar támogatását élvezte, hanem összhangban állt a katolicizmus céljaival is. Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök mondása, hogy „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá teszem” hűen kifejezte a dinasztia magyarországi politikáját és a katolikus egyház törekvéseit. A Habsburgok és a klérus együttműködésének eredményeként kezdetét vette a gyászévtized, az ellen(Van Poot könyvéből) A prédikátorok kényszermunkán reformáció legkegyetlenebb korszaka. A protestáns papok üldözéséhez jó ürügyet nyújtott az a tény, hogy a kuruc mozgalmakban a protestáns prédikátorok is részt vettek, így a hazaárulás és a lázadás kollektív vádját lehetett felhozni ellenük. Az igazsághoz tartozik, hogy ha akadtak is ilyen prédikátorok, azok a kurucokkal együtt Erdélybe menekültek. 1673 szeptemberében még csak Liptó, Trencsén és Turóc megyéből idéztek be papokat, de 1674 márciusában már 730 protestáns hitvallót idéztek be a pozsonyi rendkívüli bíróság elé, az ország minden tájáról, de a legtöbbet Gö- mör megyéből. Apozsonyi koncepciós per Ártatlansága biztos tudatában 336 lelkész és tanító jelent meg a törvényszék előtt. 1674. március 5- én kezdődött az egy hónapig tartó per, melyen a királyi ügyész a legképtelenebb vádakat hozta fel a lelkészek ellen: ócsárolták a katolikus vallást, így az uralkodót is, aki a magyarországi katolikus egyház legfőbb védnöke, lázadásra buzdították a népet, megszentségtelení- tették a templomokat, összeköttetésben álltak a lázadókkal, együttműködtek a törökökkel, a Habsburgok ellenségeit az ország elfoglalására biztatták. A vádpontok azt a benyomást akarták kelteni, hogy a megidézettek hazaárulók és felségsértők. A vallás és az egyház kérdése csak burkolt formában jelent meg a vádiratban, ennek ellenére minden lelkész tudta, hogy vallásáért és nem hazaárulásért áll a bíróság előtt. A vádlottak nevében Séllyei István pápai református lelkész, dunántúli püspök válaszolt, aki visszautasította az alaptalan vádakat, melyeknek egyedüli célja, hogy a megjelenteket elítélje. A törvényszék nem volt felkészülve a lelkészek ellenállására, már csak azért sem, mert az ítélethirdetést megelőző napokban, elsősorban a jezsuiták ténykedése révén, sikerült néhány lelkészt eltérítem a hitétől. Végül hosszas tanácskozás ítéletet. A bíróság a lelkészeket bűnösnek találta, fő- és jószágvesztésre ítélte őket. Bár az ügyész az ítélet gyors végrehajtását ígérte, csak négy református lelkészt vetettek fogságba, a többiek szabadok maradtak, és visszatérhettek pozsonyi szállásaikra. Ennek a fogságnak részben a törvényszék tanácstalansága volt az oka, mert a kívánt célt, a lelkészek rekatolizáci- óját nem tudta elérni, az ítélet végrehajtásától pedig talán maga is visszarettent. A kéthónapos köny- nyű fogság idejét a jezsuiták megpróbálták a törvényszék javára kihasználni. Minden lehetséges eszközt megragadtak a lelkészek megtörésére. Az áttérési szándék mellett a szökés lehetőségét is sugallták nekik, mert ez bizonyítékul szolgált volna a bűnösségükre. Az ígérgetések, a büntedenség és a hazatérés reménye sok elítéltet megingatott a hitében. A lelkészek és a tanítók többsége beadta a derekát, egymás után írták alá a „magyar átokminta” néven ismert, 22 tételből álló katolikus hitformát. Néhányan éltek a lehetőséggel, és valóban megszöktek, így 1674 májusában százra apadt a hithű lelkészek száma. A törvényszék, hogy siettesse az áttérést, szigorúbb eszközökhöz folyamodott. Az áttérni nem akaró prédikátorokat az ország különböző börtöneibe hurcol- tatta. Sárvár, Kapuvár, Berencs, Li- pótvár és Komárom tömlöcei megteltek protestáns lelkészekkel, akik meggyőződésükért vállalták a meghurcoltatást és a börtön minden nyomorúságát. Csakhogy a törvényszék és a jezsuiták még ekkor sem adták fel az áttérítésre irányuló szándékukat, tudva, a börtön körülményei, a börtönőrök kegyetlensége, az állandó kínzás és a testi szenvedés még a legerősebbeket is megviseli. Egyre több lelkész vállalta az aposztázia szégyenét. „Végső megoldás” Akik a súlyos fenyegetések és a börtön ellenére sem voltak hajlandók lemondani a hitükről, azokat halálra, majd „kegyelemből” gályarabságra ítélték, ami tulajdonképpen azonos volt a halálbüntetéssel, hiszen a lelkészek többsége koros volt, sőt akadt köztük néhány öregember is. A végsőkig kitartókat, szám szerint 42 prédikátort a spanyol Habsburgok fennhatósága a- latt álló Nápolyi királyságba hurcolták, ahol eladták őket gályarabnak. Két évig senyvedtek embertelen körülmények közt spanyol gályákon a hitükhöz hű maradt prédikátorok. A külföldi protestáns közvélemény Bécs jogtalan és rendkívül kemény lépését, a magyarországi protestánsüldözést, különösen a gályarabságról szóló híreket nagy felháborodással fogadta. A holland és a svéd követ országa nevében tiltakozott Lipótnál, kérve a magyar- országi vallásszabadság visszaállítását, a külföldre menekült prédikátorok és pártfogóik pedig röpira- tokkal árasztották el Európát, elsősorban Svájcot, Németországot, Hollandiát és Angliát. Az életben maradott prédikátorokat végül 1676-ban Ruyters holland admirális szabadította ki, a protestáns közvélemény nagy örömére. Hányattatásaikat többen megírták, többek közt Masnicius Tóbiás, Simonides János és Kocsi Csergő Bálint. után a királyi ügyész kihirdette az IDEZETEK „Mint az oktalan állatokkal szoktak cselekedni” „A tömlöcben való keserves szenvedéseket nincs penna, amely jól leírhassa: 1. ez nem utolsó volt, hogy a cégéres latrokkal, átkozódó, káromkodó istentelen emberekkel együtt tartatnak vala: az holott azoknak káromló nyelvek miatt Istennek sem szolgálhatnak vala, amint kívánnák. 2. kígyók és varasbékák s egyéb csúszó-mászó állatok, ártalmas bogarak miatt soha nyugodalmak nem volt: a sok embernek a szemétben bűzhödött testekből felmenő nehéz gőzölgés sokszor kicsinyben múlt, hogy el nem dögleltette és a miatt meg nem fúltanak. 3. ez valóban nagy nyomorúság és szívekig beható ínség volt, hogy nyárban a kemény melegekben olyan szoros tömlöcek- ben rekesztemek vala a föld alá, hogy lélegzetet is a sokaság miatt alig vehetnének és gyakorta a nagy meleg büdösség miatt el is ájulnának s még sem nyerhették meg, hogy a szabad aerre kivigyék csak egy fertály óráig is. Télben pedig a föld színén való fogházban, melynek fedele az ég volt, tartatnak vala, és hideggel csak meg nem öletnek vala, az holott a melegedésnek okáért egymás hátára feküttenek, némelyek pedig a szemétbe bújtanak: így mint az oktalan állatokkal szokta- nak cselekedni, azt is megtagadták ezektől. Akik az ablakhoz közel feküttenek, sokszor puskaporral azoknak oldatokat, szakáitokat, hajókat felsütötték az embertelen s arra megbérlett őrizők, sokszor a természet dolgára is ki nem eresztették őket...” (Kocsi Csergő Bálint: Kősziklán épült ház ostroma, 1676) „Jóllehet nemes embert a gályákra adni nem szabad” „Negyvenegy személyeket in- dítottanak vala el, de csak harmincat vihetének el bennek Nápolyba: mert hatot Teáiéban hagytanak vala betegen, három elszökött vala, kettő ismét meghalt vala. Nyolcadik napján májusnak lerakatják ezekkel az ő vasokat, és a gályákra viszik, holott nagy vasláncokkal kötözik meg, hajókat is elnyírik. Adtak vala pedig minden személyt 50 aranyért a gályákra, 38 személyt, noha annyin nem valának. Májusnak kilencedik napján 1675. a rabok lajstromába írák, felírák atyjokat, anyjokat, hazájokat, de eladattatásoknak okát, idejét, amint szokás vala, fel nem írák: és minekutánna megbélyegezték volna őket, el- oszták a gályákra elegy az hadban fogott szerecenekkel, törökökkel, maurusokkal: jóllehet pedig Nápolyban a nemes embert a gályákra adni szabad nem vala, mindazáltal ezeket, kik többire születésekre is, de hiva- taljokra nézve mind nemes emberek valának, bevevék. Mikor lajstromba írják vala, mondák a tisztek: mit csinálunk ezekkel? Hiszen csak a bőrök s a csont- jok?” (Kocsi Csergő Bálint: Kősziklán épült ház ostroma, 1676) 9 MÓRICZ ZSIGM0ND: A magyar protestantizmus problémája , A reformáció szorosabban vett hitéleti tartalma nálunk nem a teológia megújulását jelentette, mert nálunk addig nyoma sem volt népszerű teológiának. A reformáció Magyarországon inkább azt jelentette, hogy a műveleden és teljesen szellemi analfabétaságban sínylő népet egyszerre rávezették az eszmék megértésének, a kultúra felfogásának lehetőségére. Olyan tudásokat és ismereti, értelmi, kultúrabeli dolgokat vetettek bele a nép leikébe a protestáns papok, hogy voltaképpen a reformációt kell az igazi keresztyén hittérítésnek tekinteni Magyarországon. Addig a nép nem volt szervezve, meglepően kevés volt a pap és még kevesebb a tanító, voltak megyék, hogy egy tucat pap nem jutott a nép számára, a papok szívesebben éltek tömegben, káptalanok körül, mint kint a nyomorult kis falvakon, s nem is volt rendeltetésük a nép szellemi vezetése. A reformáció azért terjedt el olyan rohamosan, megdöbbentően egykettőre, mert felszívta a kiszáradt föld az esőcseppeket: úgy állították a falvak maguknak az okos, felvilágosító, népvezető prédikátort, ahogy az éhes ember a falat kenyeret. Minden egyes község ekkor született meg, ekkor kapott szervezetet, közös életet, a szellemeknek azt a súrlódását és nevelő munkáját, amely voltaképpen az életet jelenti. A reformáció egy gazdag kovászolás volt, szervezetté növelte az egyének tehetetlen tömegét. És ezt csak látszólag érte el a hitélet művelésével, a reformáció akkor az életet hozta, a lehetetlen vegetáció után mégis valami magasabb, emberhez ülő, emberre méltó életet. A katolicizmus már igenis túlfejlődött, nagyon is zárttá jegecesedett volt ahhoz, hogy agyonművelt teológiája a népek életének kovásza lehessen. A reformáció leereszkedett egy becsületes alapra: a szabad vizsgálódás, az újra elgondolás, az isteni dolgokról való pörújítás alapjára, s ezzel közel hozta a lelkekhez az istent, az emberek, akik eddig úgy tekintettek az istenre, mint egy igen-igen távol élő, hűvös, ismeretlen nagyúrra, most egyszerre ott találták azt szemben magukkal, az asztaluknál és a mindennapi beszédjükben, kezet fogtak vele, és megvitatták vele a maguk belső kis tragédiáit, és megtanulták káromkodásba venni a nevét. Szóval felszabadultak a hajdani lidércnyomás alól, s megértették, hogy emberi módra nyíltan és bátran éljenek, mert az isten ott van láthatatlanul, és ezt akatja. És valahogy megérezték, hogy milyen fényes a nap és milyen sötét a sötétség, és hogy a zúgó szélnek zendülése az szól valamit hozzájuk, és az isten nagy a nagyokban és nagy a kicsinyekben... És ez maga annyira élettel teli tudás volt, hogy az emberek ujjongtak a boldogságtól, és a tüdejüket kiordították a lelkességtől az együttes énekekben, mert ennek a felszított érzésnek énekre volt szüksége, hogy szinte a testüket feloldják a nagy akaratban, mert ők buzogtak és előre akartak tömi, repülni az ég felé, és a gályák meg a tömlöcök, nyakazások csak még erősebbé tették ezt a boldog kincsféltést, amit az az érzés jelentett, hogy milyen kiterjesztett erősség az isten, amely mindannyiukat befogadja. És aki ilyen közel került az Úristenhez, aki ilyen bátran mert és tudott belenézni a bibliába, annak már nem imponált tovább a császár generálisa, az a mellére ütött, s nyílt szemmel és fegyelmezett aggyal állott szembe bárkivel a maga igazának védelmére. Az ő kiterjesztett erőssége az Úristen volt, s ez jelentette az elméknek olyan jelszabadulását a középkori sötét elnyomatás alól, amelyhez hasonló nagy világvirradás aligha volt több az emberiség történetében.” (Nyugat, 1913.16. sz.) Az első per Nagyszombatban volt 1672-ben Bűnösnek találtatott ISMERTETÉS A delegatum judicium extraordi- narum néven hírhedtté vált 32 tagú törvényszék Szelepcsényi György esztergomi érsek és Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök vezetésével először 1672-ben Nagyszombatban ült össze. A törvényszék előbb az ország fővárosát akarta megtisztítani az ágostai hitvallástól. Megidézte Pozsony valamennyi evangélikus lelkészét valamint 60 evangélikus hitű polgárt, akiket különböző, katolikusok ellen elkövetett bűnökkel vádolt. A koholt vádak alapján lezajlott per 1672. június Szelepcsényi György (Képarchívum) 13-án azzal zárult, hogy a törvényszék a megidézetteket az uralkodó elleni hűtlenségben bűnösnek találta, és börtönbüntetéssel sújtotta őket. A húszhetes fogságból a lelkészek úgy szabadultak meg, hogy aláírásukkal kötelezték magukat hazájuk elhagyására, ahová soha többé nem térnek vissza. A polgárokat is szabadon bocsátották, de a börtönbüntetéssel sikerült őket megfélemlíteni. Ezzel a törvényszék elérte, hogy Pozsonyból eltávolították az összes ágostai hitvallású lelkészt, a polgárok fogsága pedig elrettentésül szolgált az evangélikusok számára, (kövi) Kollonich Lipót (Magyar Történelmi Képcsarnok)
