Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)

2004-04-02 / 78. szám, péntek

GONDOLAT 2004. április 2., péntek 4. évfolyam 7. szám Ismerte a világot, az embereket a maguk valóságában. Ismerte az emberi élet legmélyebb bugyrait is... Rákos Péter idézése - leveleiből „Mindegyiküké külön-kü- lön vagy, mintha csak min­den ismétlődőt, minden már-sokszor-látottat most látnál először, minden ta­nítványod az első, egysze­ri, önmagáért fontos, ő vé­gette, ő érette van minden figyelmed és fegyelmed.” Rákos Péter: Tanárnak leírni FUKÁRI VALÉRIA Rákos Péterben ritka nagy, ritka lényeglátó veleszületett okosság s többféle tehetség lakozott. A rend­kívüli elmésséget s az eredeti tálentumokat méltányolni nem éppen tudó világban (Parva sapientia regitur mundus! - Kevés bölcsesség kormányozza a világot. - III. Gyula pápának tulajdonított kijelentés) alakulhatott volna pá­lyája akár életidegenül, elzárkózó- an szobatudósivá. De ő elhivatott nevelőnek, szen­vedélyes pedagógusnak is szüle­tett, okossága ezért nem a világtól váló elzárkózással, hanem meleg, állhatatos élet- és emberszeretettel párosult - pontosabban a szeretet­nek azzal az önzeden, tiszta fajtá­jával, amelyet lelki-szellemi ne­mességnek vagy hősiességnek is nevezhetünk, a szónak abban az értelmében, ahogy Romain Rol­land jellemezte a hősiességet, ami­kor ezt írta: „Egy heroizmus van csak: ismerni a világot és az embe­reket valóságuk szerint, ismerni az Életet, és mégis szeretni”. Rákos Péter ismerte a világot, az embereket a maguk valóságában. Ismerte az emberi élet legmélyebb bugyrait is: megjárta a vészkorszak haláltáborát, Auschwitzot, ahon­nan - mindenkijét, egész családját ott vesztve - egyedül tért vissza. Ennek ellenére megőrizte nem­csak élet- és emberszeretetét, ha­nem elfogulatlan gondolkodás- módját is. Ezer oka lehetett volna rá, mégsem adta föl soha azt az emelkedett álláspontot, hogy az általános, az egyetemes emberi ál­lapot szemszögéből szemlélje a zsidóság (és a saját) sorsát is, ne tekintse misztikusabbnak más sor­soknál, hanem - ahogy egyik iro­dalmi recenziójában írja - emberi­nek, nagyon is emberinek, mint amilyen „minden embertelenség, amelyben egyik ember részesíti a másikat”. Ehhez, egy ilyen álláspont ki­alakításához nem elég az elme ki­válóságé, nem elég felismerni az egyetemes nagy igazságokat, tör­vényszerűségeket. Ehhez a szemé­lyiség nobilitása is szükségeltetik, amely a felismert igazságokat a magáévá fogadja, a saját leikébe és létébe asszimilálja. Rákos Péter tartós szellemi kö­zösségben élt az emberi lét egyete­mes igazságaival. Az olyan fogal­mak, mint ész és érzés, gondolat és tett, lelkiismeret és egyéni érdek - amelyek az emberek legtöbbjénél tartalmukkal együtt ellentétessé esnek szét - őbenne minden körül­mények közt egymással összhang­ban, szerves egységükben voltak s maradtak mindvégig. Az ő ifjúkori filozófiai művelő­désében fontos szerepet játszó Pfeiffer Miklós kanonok, a kassai káptalan egykori nagyprépostja már a fiatal Rákosban fölfigyelt személyiségének erre a nem min­dennapi teljességére és méltóságá­ra, s külön küldetést látott benne. 1947 májusában Kassáról ezeket írta Prágába az akkor 22 éves Rá­kosnak: „... újból visszatérek árra, amiről már beszéltünk: a zsidóság a bestiális üldözések és sok egyéb kavarodás kapcsán elvesztette lel­ki egyensúlyát. Az, hogy ezt újból megtalálja: zsidó életkérdés és egyben világérdek... E téren látok én Maga számára élethivatást... Magának, Péter, valahogy Mózes útján kell járnia, aki népének mér­hetetlen értékeket nyújtott.” Nem meglepő tehát, hogy Rákos a maga tanári hivatását is nobilisán és szinte az evangéliumi szeretetgya- rapítás példáinak a szellemében fogta föl. „... a tanár igaza azoké, akiket tanít. Az egyetlen cipó a vi­lágon, amely osztással szaporodik” - írta Tanárnak lenni című vallo­másában. S milyen boldogan és mennyire adni tudón osztogatta-szaporította „cipó”-ját ez a tudós tanáregyéni­ség! Sokak, sokunk emlékei össze­foglalásának is tekinthetők egyik volt tanítványának, Gál Jenőnek a szavai, aki „leírhatatlan szellemi ka­landnak, élménynek, felüdülésnek” nevezi a Rákos Péterrel való min­den találkozását és beszélgetését. ♦♦♦ Egy hajdanvolt, a pozsonyi és a prágai egyetem magyar szakosai közötti csere keretében az 1957/58-as iskolai év téli szemesz­terét a prágai Károly Egyetemen hallgathattam. így lettem az ottani, egészében is kellemes atmoszférá- jú Magyar Szemináriumban Rákos Péter tanítványává. Formális idő­tartam szerint ugyan csak egyetlen szemeszterre, igazában azonban egy életre szólóan. Azt a tiszta, épí­tő szellemiségű emberi légkört, azt a pedagógusi és szakmai minősé­get, amit ott Rákos a tanítványai­nak teremtett-nyújtott, s nem utol­sósorban azt az életbölcsességet és életkultúrát, amely érzékelhető volt minden megnyilatkozásából, az ember nem hagyhatta maga mö­gött. Annak élményét tovább hor­dozta, s ha tehette, újra és újra ke­reste a lehetőséget a megújítására. Akárcsak tanítványainak java része, én is tartottam tehát a ké­sőbbiekben a kapcsolatot Rákos Péter műveivel és személyével is. S mint másokat volt tanítványai közül, Rákos engem is a barátsá­gába fogadott. A Prágában maradiakkal ellen­tétben számomra a kapcsolattar­tás módját főleg a levelezés jelen­tette. Személyes találkozásra a mintegy negyvenöt éves kapcsola­tunk során viszonylag ritkán - az én prágai utazásaim vagy Rákos pozsonyi útjai alkalmával - adódott csak lehetőség. De e hátrányból előny is szár­mazott. Mert az a száznál több hosszabb-rövidebb levél és lap, amit a négy és fél évtized alatt Rá­kos Pétertől kaptam, közvetlenül, elevenen, működésében őrzi a le- írhatatiant: az ő pedagógusi-ta- nári-baráti erényeit ugyanúgy, mint személyisége jellegzetes vo­násait, megnyilvánulásait. Mielőtt leveleiből megkísérlem felidézni vagy legalább fel-felvil- lantani Rákos Péter alakját, számot kell vernem egy számomra kissé zavaró körülménnyel. Nevezetesen azzal, hogy őt megszólaltatva szük­ségszerűen magamnak is színre kell lépnem, amit nem szívesen te­szek. Már azért sem, mert a képet, amelyben a levelei révén színre ke­rülök, a magam szemszögéből, ön­kritikával szemlélve, esetenként túlméretezettnek érzem. De ez a paradox körülmény ter­mészetes velejárója a tanár-tanít­vány kapcsolatnak. Ugyanis az iga­zi, vérbeli pedagógus - mint ami­lyen Rákos Péter volt - tanítványá­hoz fűződő kapcsolatában mindig annak további épülését tartja szem előtt, s ösztönösen minden gesztu­sával azt célozza meg. Úgy állít például tükröt eléje, hogy szelle­mi-etikai növekedésre s önmagá­val szembeni igényességre ösztö­nözze. (Mellesleg: az igényesség előhívására vagy megerősítésére aligha van ennél hatásosabb mód­szer!) A tanítvány tudja, hogy a ta­nára tükrében róla megjelenő kép érdemén felüli, s azt szolgálja, hogy erőt meríthessen belőle. Ugyanakkor azonban azt is tud­nia kell a tanítványnak, hogy ha emiatt restelkedne nyilvánosan megjelenni tanára tükrében, akkor nem léphet fel az ő pedagógusi vir­tusai tanúságtevőjeként. Hadd folyamodjam hát e látszó­lagos ellentmondás vállalásában és természetszerű feloldásában se­gítségért magához Rákos Péter­hez. Ő, amikor hosszú vonakodás után elszánta magát, hogy közre­adja a számára oly „felejthetetlen kanonok úr”-hoz, dr. Pfeiffer Mik­lóshoz fűződő emlékeit, valamint Pfeiffer kanonok hozzá írt leveleit, így számolt el magával: „... feltett szándékom, hogy amit magamról írok, azt is róla írjam: ami kölcsö­nös kapcsolatunkban nem engem jellemez, hanem őt”. Ezt az eljárást igyekszem én is követni. ♦♦♦ Ha valamely kéziratomat juttat­tam el hozzá - bírálatát kérve -, Rákos Péter válasza sohasem kés­lekedett. A pedagógust és a barátot egy­aránt jellemzi, hogy munkámat és kérésemet ő, a nemzetközi hírű iro­dalomtudós, olyan fogadtatásban részesíti, mintha valami nevezetes eseményről lenne szó - teszi ezt egészen keresetien, mintegy magá­tól értetődő természetességgel. Hadd válaszoljak azonnal, örömmel és szeretettel. írásodat elolvastam, és nagyon tetszik; ha nem tetszene, azt is megmonda­nám, de nem ilyen hamar, nem ilyen örömmel... - kezdi például az 1964. november 6-án írt leve­lét, amelyben egy nemzedéktár­sam verseiről írt kritikai jegyzete­imnek elemzésével, méltatásával ajándékoz meg. Különösen élénken szemrevéte­lezte egy sokkal későbbi, 1985-ből származó hosszabb dolgozatomat. Ennek témája Stefan Krcméry szlovák író 1941-' augusztusából eredő, Babits Mihály halálára írt is­meretlen verse volt, amelynek gondolati-eszmei és érzelmi hátte­re bő lehetőséget kínált többek közt annak bemutatására, hogyan élte meg e két alkotó a közép-euró­pai nacionalizmusok zavarait. E tanulmányomat két, ugyan­ebben a témában írt levelem is kí­sérte. Rákos a tanulmány vétele és el­olvasása után először telefonon próbált elérni. Miután ez nem sike­rült, hosszú, ajánlottan küldött le­vele elején rögzíti, mit akart vála­sza elkészültéig is közölni velem: ...csak annyit akartam mondani, hogy nagyon szépet írtál, Valika, helyenként lelkemből lelkedzettet, s persze, az én időszerű problémái­mat is zaklatót, bolygatót, hogy is ne? És a másik, amit mondani akar­tam, s most, íme, tóm, hogy két­rendbeli leveled már az enyém, a tanulmányt (...) szeretném ma­gamnál tartani a megjelenésig... Levelének szakmai észrevétele­it, mivel ezek csak a tanulmány is­meretében lennének követhetők, mellőzöm, s csupán szerteágazó, a téma különböző adataira és as­pektusaira a maga nevében is ref­lektáló megállapításaiból, illetve az azok nyomán felmerülő emlé­keiből idézek: A Krcméry-Babitsot rokonító princípium a legvelősebben a 18­19. lapok fordulóján mondódikki, hogy ti. Krcméry „nem volt képes lemondani a (...) körülötte ellen­tétessé éleződő nemzeti és egyete­mes érdek egységéről”. (Mint ahogy nem volt képes lemondani róla Babits sem, Fukári Vali sem, e sorok írója sem.) (...) A tanulmányt persze nem vá­laszthatom el a leveleidtől, mert abban is a lírád lüktet, szerencsére, s ez lehetővé teszi számomra a kí­vánt őszinteséget, de semmikép­pen sem a „kíméletlenséget”. Egyes mozzanatok azt a nagyon szép és bensőséges beszélgetést juttatják eszembe, amelyet Prágában foly­tattunk legutóbbi ittlétedkor, ha emlékezetem nem csal, Hankát és indiánokat hajkurászva. Ad vocem indiánok: úgy látszik, a sokasodó őrület közepette mi ketten, Vali- kám, a tolerancia utolsó és gyötrő­dő mohikánjai közé tartozunk, azokhoz, akik mindig két- vagy több felől várják a csapásokat és kapják a sebeket. Hogy ebben az ál­talánosan alkati beállítottságban olyan aránytalanul és értelmetle­nül nagy szerep jut a nemzetiségi kérdésnek, származási eseúegessé­geknek, arról igazán nem mi tehe­tünk. „Történelmi időket élünk”, holott egy alkalommal, valami kí­nai bölcsességre utalva, éppen az ellenkezőjét kívántad nekem. Nem azért, mert vannak, hanem mert fogékonyak vagyunk rá. Egy Krc­méry, aki lelkiismereti kérdést csi­nál belőle, és zsákutcába jut, mert egy dr. Váznyt (nem is magyart, hanem csehet!) kiebrudalnak a Mátkából, bumm, és akkor mi van? Egy prágai kollégámnak, aki orosz barátjának Húsz János mártí- romságát ecsetelte, azt mondotta az illető csodálkozva: de hát miért hagyta magát elégetni? Teljesen fölösleges volt, csak hiába szomorí­totta mega mamácskáját. Vázny professzor Iván nevű ha a latin szakon évfolyamtársam volt. Maga Václav Vázny akkori­ban még állományban volt, s ami­kor az államnyelvből (nekem a szlovákból) kellett vizsgáznom, ő volt az exa inátorom. Kérdezte az anyanyel vemet, s amikor meg­mondtam, arról beszélt, hogy sok jó magyar ismerőse volt, sorolta is a magyar szavakat. (Egyébiránt ugyanígy viselkedett Karel Svobo- da professzor is, még a lakására is meghívott beszélgetni.) Érdekes reflexiókkal, önvallo­másokkal, emlékekkel glosszálja a tanulmányhoz mellékelt két leve­lemet is: Most pedig a mellékelt levél, az­az levelek. Semmivel sem kisebbí­tem tanulmányod értékét, jelentő­ségét, ha azt mondom, hogy a leve­lek azzal egyenértékű élmény volt nekem. (...) „Megszállottságod” engem nem nyugtalanít, valaho­gyan nem is emlékszem, mondtad- e valaha is, hogy pszichiáter akartál lenni, az én fiam az lett, Bohnicén orvoskodik, s rajta keresztül kissé benne élek ebben a sűrű közegben. (Látod, én meg matematikus és fi­lozófus akartam lenni, onnan terelt el - vesztemre? - ,gnásik énem”. A kézműves ősök hagyománya Ben­ned félig magyarázat, félig kegye­let: ilyen vagy és punktum. (Ld. Tóth Árpád verseiben a „kéz” domináns, kiváltságos szerepét.) Test és lélek, ész [nyilván elírás;

Next

/
Thumbnails
Contents