Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-17 / 89. szám, szombat
12 Családi kör UJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 17. MINDENNAPI KENYERÜNK Három nap levegő nélkül! Nincs több veszekedés, vége az örökös vitának, ma este ugyanis olyan mesét mond, amit ő talált ki Piroska nyalókája százszor szebb (A szerző felvétele) HALKO JÓZSEF Talán ismerik az anekdotát a betegről, aki arra panaszkodott az orvosának, hogy ha levegőt vesz, nyilall a mellkasa. „Akkor hát maradjon otthon három napig, és ne vegyen levegőt - tanácsolta neki az orvos aztán jelentkezzen ellenőrzésre.” A vicc abszurditása abban rejlik, hogy az ember néhány percnél tovább nem bírja ki levegővétel nélkül, s ha leáll a légzése, akkor azonnal éleszteni kell. Minden egészség- ügyi kurzus a mesterséges légzés tanításával kezdődik, aminek alapelve, hogy az az ember, aki egészségesen és zavartalanul lélegzik, egy pillanatra mintegy kölcsönzi saját légzési ritmusát az elhaltnak, hogy feltámassza. Az e vasárnapi evangélium az apostolok háromnapos légzésszünetelését írja le, amit rémülten, s valójában titkolt levegővételekkel zárt ajtók mögött rejtegettek. Lélegzetüket Jézus kereszthalála állította el, mi egész azt megelőző ténykedésének látszólagos kudarcát jelentette. Ezért aztán a Mester halottaiból feltámadván különös módon köszöntötte őket a zárt helyiségben: „rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentleiket!” (Jn 20,22). Képzeljük el, amint Jézus kinyitja a száját. Amint mély lélegzetet vesz, hogy végül rituálisan kilélegezzen - az apostolok irányában. Lehet, hogy abban a pillanatban ószövetségi alakok jelentek meg a képzeletükben, olyanok, akik számára a hasonló lélegzetvételek sorsdöntőek lettek. Például Gedeon számára, akit az ellenséggel való győzelmes harc előtt „az Úr lelke szállt meg” (Bír 6, 34). Vagy a hatalmas Sámson számára, aki gond nélkül széttépte az oroszlánt, mert őt is „megszállta az Úr lelke” (Bír 14, 6). De sokkal valószínűbb, hogy a legrégibb bibliai történet jutott eszükbe, Ádám teremtése, amikor „megalkotta az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett” (Tér 2, 7). Mikor Teréz anya egy alkalommal interjút adott, s éppen egy szemétlerakat közelében, megesett, hogy egyszer csak nem az újságíróra figyelt, hirtelen elhallgatott. Majd gyorsan feltűrte a ruhája ujját, a szemétbe túrt, s egy csecsemőt húzott elő. És bár reménytelennek tűnt a dolog, melengetni kezdte őt, és műlégzést adott neki. A újságíró, látván a szerencsétlen magzatot, megkérdezte: „Nem jobb volna hagyni meghalni ezt a gyermeket?” Teréz anya szemrehányóan nézett rá: „Nem, mert él, és minden, ami él, a mi felebarátunk. És minden felebarátunkban ott az Isten, ebben az ártatlan, elhajított kisgyermekben is. Isten mindnyájunkat megajándékozott az élettel, hogy érezzük és átélhessük az ő hatalmas szeretetét itt a földön.” Ebben a pillanatban a gyermek sírni kezdett, s Teréz anya boldog örömmel szorította magához. Az apró teremtés élt. Jézus keresztre feszítése után az apostoloknak is úgy tűnhetett, hogy egyben az ő küldetésük is eltemette- tett - a bűnök szemétrakása alá, az árulás, a visszautasítás és a gyűlölet durva rétege alá. Talán, mint az az újságíró, ők is kétségbeestek, s azt gondolták, az emberiség visszavonhatatlanul arra ítéltetett, hogy saját lelki mocskába fulladjon bele. Ezért kellett, hogy Jézus „mesterséges légzést” adjon nekik, hogy odakölcsönözze az ő egészséges légzését, pontosabban, hogy megajándékozza őket saját Leikével. A lehelet után ugyanis hozzátette: „Vegyétek a Szendéiket!”, s magyarázatot is adott, hogy e Lélek hatalmával ők is bátran kotorásznak majd a szemétben, mocsokban, és húznak ki onnan élő embereket. E küldetést Jézus nagyon egyértelműen meg is fogalmazta: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek” (Jn 20,23). Olykor megkérdezik a gyóntató papot, nem lehangoló-e órákig csak emberi mocsokságokat, vétkeket, esendőségeket hallgatni. A válasz egyértelmű: hogy is hangolhatna le a megbánt bűnök felsorolása, amelyeket elkövetőik éppen akkor kotornak ki a szemétdomb mélyéről, hogy aztán bűnbánó zokogással kisírva magukból, maguk is megbocsátást nyeljenek? Hogy feloldozást nyeljenek, ami nem más, mint a kegyes Teremtő éltető lehelete. A szerző római katolikus pap Napjában kétszer rendszerint én altatom kétéves lányunkat, így az én feladatom a mesélés is. Ha a gyerek apjának sikerül megtisztelnie bennünket a hálószobában jelenlétével, mindig családi vitába fullad az esti mese. BENKŐ TÍMEA Véleményem szerint ő beszél képtelenségeket a gyereknek, szerinte viszont nekem nincs egy csöpp képzelőerőm sem. Lássunk egy klasszikus példát! Piroska és a farkas Maximum addig fogok eljutni, hogy a kicsi lány kezébe veszi a kosarat, melyben kalács, alma és borocska van elkészítve a beteg nagymama számára. Férjem közbeszúrja:- Leves is.- Micsoda? - egyből a magas- ságos égig szökik a vércukorszin- tem a szőrszálhasogatástól.- Ha mondom, hogy leves, akkor leves - fújja a magáét.- Már minek lötykelne végig az a gyerek a kerek erdőn egy tányér levest? - próbálok logikusan érvelni.- Ételhordóban viszi - szögezi le higgadtan ez az újkori Andersen.- Ezt nem mondhatod komolyan - ülök fel az ágyban.- Milyen gyerekkorod volt, ha még azt sem tudod, hogy csakis a gyenge tyúkhúsleves gyógyíthatja meg a nagymamát? A gyerekkoromra való utalásból aztán parázs vita kerekedik, amit lányunk egyetlen mondattal meg tud szüntetni, amikor kissé bátortalanul kijelenti: „Úgy tudom, Piroska nyalókát visz a kosárkában...” Ez a szerencsés vég, amikor jót nevetünk mind a hárman, de nem mindig van happy end. A farkas és a hét kecskegida Egy másik eset, a változatosság kedvéért most a férjem mesél. Életem párja szerint tejért megy a kecskemama a boltba, amikor otthon hagyja gyermekeit. Ezt én persze nem állhatom meg szó nélkül.- Tejért? Viccelsz? - kérdezem. Meg sem hallja. Kitartóan próbálkozom tovább. - Már minek menne tejért, amikor annyi kecsketej van otthon, hogy fürödhetnek benne...- Ha folyton belekotyogsz, sosem érek a végére, de ha te jobban tudod, akkor mesélj te - válaszolja, majd tüntetőleg hátat fordít, s ezekután hajnalig rimán- kodhatunk, ígérhetünk Enikővel fűt-fát, semmi szín alatt nem hajlandó folytatni a mesélést. Hófehérke és a hét törpe A harmadik klasszikus. Nem hittem volna, hogy ezzel is baj lesz. Az a fránya tükör az oka. Mert férjem változatában azt válaszolta a gonosz mostoha mindennapi kérdésére:- Szép vagy úrnőm, de tudd meg, Hófehérke még szebb!- Hófehérke százszor szebb - javítom ki.- Nem mindegy? - sziszegi a sötétben.- Egyáltalán nem, mert akkor nem jön ki a szótagszám, és...- Hogy mondtad? Mi nem jön ki? - kezdi elveszíteni a türelmét.- A gyereknek éreznie kell a ritmust... - próbálkozom, de ez már veszett fejsze nyele, mindjárt be- pöccen és hátat fordít nekünk.- Akkor ti csak ritmizáljatok, én reggel korán kelek - jelenti be és a fejére húzza a takarót, ahogy megjósoltam. Jancsika és Juliska Ki ne felejtsem! A történet végét lányunk még csak nem is sejti, mert alighogy útra kel a két gyerek, én megemlítem, hogy nem egyedül, hanem az apjukkal mentek.- Azt hiszed, más dolga sincs szegény apjuknak, mint a két kölyköt kísérgetni gombázni? Az újkori Andersen- Favágó, ott dolgozik az erdőn. És ő figyelmezteti a gyerekeket, hogy ne csatangoljanak el, csak addig mehetnek, míg hallják a fejszéje csattogását - állítom én. Mindaddig, míg párnacsatába nem kezdünk... A fekete lovacska A következő adandó alkalommal aztán férjem diadalmosoly kíséretében tudatja velem, hogy megtalálta a megoldást. Nincs több veszekedés, vége az örökös, kicsinyes vitának. Ma este ugyanis olyan mesét mond, amibe én nem köthetek bele, mert ő találta ki. El kell ismernem, hogy igazán eredeti ötlet. A meséből ugyan csak néhány mondatfoszlány jut el a fülemig, mert egészen halkan susogja csak lánya fülébe, nehogy esetleg közbeszóljak. Ezek akarnak túljárni az eszemen? Másnap a délutáni alvás előtt felajánlom a lánynak, hogy kivételesen most ő meséljen nekem.- Melyiket mondjam? - kérdezi a kis ártatlan.- Amelyiket tegnap apuka mesélt - búgom kedvesen.- A fekete lovacskásat?- Azt! - vágom rá türelmetlenül, bízván, hogy most, ha törik, ha szakad, kiszedem belőle, miről is szól az a sajátos mese. Korai volt az örömöm.- Neeem..., azt csak ő tudja, te nem tudhatod azt. Te a szerelmeseket tudod, amikor jön a herceg a fehér lovon... Taktikát kell változtatnom. Legközelebb hát mély levegőt veszek, és szépen megkérem az apját, hogy hangosan meséljen.- Hogyisne! Csak kritizálnál! - kapom meg. - Több bírálatot nem fogadok el, esetleg, ha már írtál valami hasonlót, mint mondjuk a Harry Potter. Annak a szerzője is csak egy tanítónő volt, ráadásul állástalan, ma pedig milliomos... Másnap dühömben elsétálok a könyvtárba, és csakazértis kiköl- csönzöm az ominózus mű mind az öt kötetét. Amikor végzek vele, be kell ismernem, túl magas a mérce, ilyet én nem tudok, ehhez az én fantáziám korántsem elég. Tény viszont, hogy boldogan élünk, míg meg nem halunk, Meseországon többé nem veszekszünk. Harry Potternek sikerült, ami életem párjának nem: befogta a számat. Mondanom sem kell, azt azért még nem adtam fel, hogy kiderítsem, mi a csodáról szólhat az a bizonyos fekete lo- vacskás mese... MÁNYA ROZÁLIA Fiatalasszony koromban szívesen hallgattam idősebb asszonytársaim bölcsességeit családról, háztartásról, egyáltalán az életben felmerülő kérdésekről. Mindegy volt, hogy egyszerű parasztasszony élettapasztalatairól volt-e szó, vagy esetleg regényhősei szájába adta egy- egy általam tisztelt író a megszívlelendő mondatokat. Kisgyermekes anyaként és gyakorló óvónőként - még az 1970-es évek végén - nagyon megörültem, amikor rátaláltam A már óvodás vagyok című könyvre. Akkor fedeztem fel tulajdonképpen az íróját, Janikovszky Évát is. Számomra is élmény volt, amikor esténként felolvastam a könyvből. Csodáltam, hogy egy kívülálló mennyire reálisan látja, mi zajlik egy kisgyermekben, amíg beilleszkedik egy számára teljesen új környezetbe, közegbe. Két gyermekem kinőtte az óvodát, de az írónő új meglepetéssel szolgált: Már iskolás vagyok. Annak ellenére, hogy személyesen soha nem találkoztam Janikovszky Évával (megjelent könyveit viszont sorra elolvastam), az évek múltával kezdtem úgy érezni, mintha távol élő bölcs, idős barátnőm volna. Felnőtteknek írtam című könyvében nagyon sokszor elolvastam - a Helyzetgyakorlatok kezdő öregeknek fejezetben -, hogyan is szembesüljön az ember a felismeréssel, hogy bizony öregszik. Örök probléma - előbb vagy utóbb mindenki (ha szerencsésen megér egy bizonyos kort) szemben találja magát ezzel. Hiúság ide, hiúság oda, vannak jelek, melyek nap mint nap figyelmeztetnek: változik a megszólítás, egyre többen néniznek, megjelennek az ember arcán a mimikái ráncok (a sok nevetéstől persze). Mint úja, a legtöbben igyekszünk hajunk hullásának okát a civilizáció negatív hatásaira fogni. No és a fogas kérdések! - hogyan próbáljuk az ép és a rossz fogak arányát megállapítani, részprotézis gondolatával kacérkodunk, csak sajnos már nincs, ami azt megtartsa. Minderről - humorral fűszerezve - olyan emberien ír, hogy mindjárt másképp látja a magamfajta ezeket a problémákat. Janikovszky Éva megmutatta, hogyan kell méltósággal megöregedni, hogy ennek is külön lélektana van, és hogy bizony egy kicsit intelligencia kérdése is a folyamat helyes kezelése. Például nem kell megvárni, hogy a barátnőnk figyelmeztessen, már nem illik a fejünkre a rózsaszínű kalap. Hogy minél idősebbek vagyunk, annál inkább szükségünk van tükörre. Egy idő után kettőre is, hogy időnként ellenőrizhessük magunkat, elkerülve ezzel a nevetségessé válást. Hogy ne akarjunk feltűnő sminkkel, ujjatlan, térden felüli nyári ruhában, esetleg macskanadrágban, rövid pólóban még hetvenévesen is a fiatalokkal versenyezni. Az írónő a hetvenötödik születésnapján még derűsen fogadta, hogy a családján kívül több neves közéleti személyiség, sőt a média is köszöntötte, ünnepelte. A Kossuth-dí- jat azonban, betegsége miatt, már otthonában vette át. „Bocsika, megöregedtem!” - írja a Ráadás című könyvében, ahonnan a következő idézet való: „... egyszer életében minden ember megérdemelne egy tapsot. Aztán vagy bejön a taps, vagy nem.” Kedves bölcs „barátnőm”, mit csináljon az az ember, akinél a taps végképp elmarad?! Persze, tudom, az egyik legfontosabb, hogy képesek legyünk megtalálni a jót, tudjunk örülni. A napi kis örömökben keressük és próbáljuk megtalálni a boldogságot. Janikovszky Éva megkapta a neki járó tapsot. Sajnos, számára 2003 nyarán végleg legördült a függöny, de szerencsére maradtak barátnőnek a könyvei. Bár személyesen soha nem találkoztam Janikovszky Évával, könyveit sorra elolvasva az évek múltával kezdtem úgy érezni, mintha távol élő bölcs, idős barátnőm volna Helyzetgyakorlatok kezdő öregeknek
