Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)

2004-04-08 / 83. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 8. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7- Mi is fetrengtünk a röhögéstől, amikor megláttuk a gázszámlát, de aztán felvilágosítottak ben­nünket, hogy ez bizony nem áprilisi tréfa... (Lehoczki István rajza) Diktatórikus módszerek alkalmazása helyett konstruktív párbeszéd kell Dzurinda nem változik TALLÓZÓ ERDÉLYI SAJTÓ Kolozsváron egyre kevesebb a román nemzeti színűre: pi- ros-sárga-kékre festett szeme­tesláda, mivel Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista és magyarellenes polgármester most ezzel a „kampányfogás­sal” akaija enyhíteni korábbi döntésének nem túlzottan po­zitív hatását - írta a romániai magyar sajtó. A Krónika szerint a nemzeti színű szemétládák korábbi felszerelése két év óta vitákat kavar Kolozsváron, Fu­nar ötletét még a Nagy-Romá- nia Párt (amelynek Funar is tagja) tanácsosai is ellenezték a nemzeti szimbólumok meg- gyalázására hivatkozva. Funar akkor azt mondta: szó sincs gyalázásról, a várost mind­össze szebbé tette azáltal, hogy a „szivárvány három legszebb színét” festették fel az új sze­méttartó edényekre. Most azonban úgy tűnik, Funar ép­pen a nemzeti színű szemetes- ládák lecserélésével remél vá­lasztói bázist szerezni magá­nak (nyáron helyhatósági vá­lasztások lesznek). A kolozsvá­ri Szabadság ezzel kapcsolat­ban azt írta: Funar mindent megtesz annak érdekében, hogy javítson saját közmegíté­lésén. Valamelyest „cizellálja” szélsőségesen nacionalista be­szédstílusát, nemzeti színű le­veleket küld a polgároknak, hozzálát az utcák javításához, igaz, ez utóbbival óriási zavart idéz elő a közúti forgalomban. Ugyancsak kolozsvári hírről tu­dósított szerdán a Szabadság. Eszerint a városi tanács a naci­onalista önkormányzati képvi­selők tiltakozása ellenére meg­szavazta, hogy a város hat ut­cáját neves magyar történelmi személyiségekről, művészek­ről nevezzenek el. A határozat értelmében az épülő villane­gyedekben utcát neveznek el Kós Károlyról, Dsida Jenőről, II. Rákóczi Ferencről, Móricz Zsigmondról, Bethlen Gábor­ról és gróf Mikó Imréről. A hír hallatán a polgármester bűn­vádi feljelentéssel fenyegető­zött, szerinte ugyanis Kós Ká­roly egykori író, építész és poli­tikus románellenes tevékeny­séget folytatott. Mikulás Dzurinda és Ro­bert Fico kísértetiesen ha­sonlít egymásra: mindket­ten egyfajta önvizsgálatot emlegettek, a közönség már-már bedőlt teátrális ígéretüknek, miközben a lelkünk mélyén sejtettük, úgysem tartják szavukat. B. SZENTGÁLI ANIKÓ így nem is okozhat csalódást, hogy a hét végi vereséget mind­ketten győzelemként fogják fel, illetve hogy az eredményért nem ők felelősek, a hibát má­sokban keresik. Fico szombat éjszaka és a vok­solás előtt néhány nappal bizonygatta: ha a referen­dum sikertelen lesz, ma­gába száll, sőt akár pártel­nöki tisztségéből is távozik. Még azt is ki merte mondani, hogy a Smer által összeállítandó kabi­netben nem feltétlenül neki kell lennie a kormányfőnek, a szemé­lyes érdekeket képes félretenni. A referendum nem volt sikeres, ezt a vak is látja. Csak Fico nem akar­ja elismerni vereségét, és már né­hány órával szombati szentimen­tális kijelentése után magabizto­san állította: a népszavazás ered­ménye a Smer számára siker, nincs szükség önreflexióra, eret­nekség ilyesmit akár csak kiejte­ni... Sőt az ellenzék két győzel­met aratott, hiszen az államfővá­lasztást is megnyerte. Az SDKÚ pedig látványosan elveszítette. Ezt is mindenki tudja, sőt - ugyancsak vasárnapra virradó éj­jel - egy gyenge pillanatában még Dzurinda is elismerte, ami­kor a szavai őszintének tűntek. A vasárnap reggeli híradásokban ezek alapján felcsillant a remény, hogy talán e vereség hatására Dzurinda szánni-bánni fogja ed­digi önfejű, felfuvalkodott, min­denféle alázatot és szerénységet nélkülöző magatartását, és ismét kompromisszumokra törekvő, in­tegráló kormányfő lesz. A déli vi­taműsorokban azonban már kisi­mult arccal, magabiztosan lépett fel, bár továbbra sem leplezte csa­lódottságát, és megígérte: a do­loggal pártja komolyan foglalkoz­ni fog. Az SDKÚ elnökségi ülése előtt azonban a párttagok nem értették, miért kellene bárkit is felelősségre vonni, személyi kon­zekvenciákat levonni, hiszen a re­ferendum érvénytelen volt, erős mandátumot kaptak a polgárok­tól, és ez a lényeg. Az elnökség abszolút bizalmáról biztosította főnökét, s az ülés után Dzurinda már a régi hangján, felelőssége teljes tudatában a felelősséget el­hárította magától, Kukán veresé­géért az MKP-t és a KDH-t vádol­ta meg, amiért nem fogadták el az ő jelöltjét, és mást mertek tá­mogatni. Önreflexió? Ugyan. Elemzők szerint az államfővá­lasztás elvesztése volt az utolsó csepp a pohárban. Miroslav Kusy el sem tudja képzelni, hogy a sok­sok botrány és a hét végi vereség után mi kellene még ahhoz, hogy Dzurinda önmagába szálljon, megszeppenjen és tudatosítsa: a diktatórikus módszerek alkalma­zása helyett a konstruktív tárgya­lásokat kellene választania. Úgy tűnik, az SDKÚ-ban még nem telt be a pohár. Talán majd ha elveszí­tik az európai parlamenti válasz­tásokat is... Elemzők szerint az ál­lamfőválasztás elveszté­se volt az utolsó csepp. VISSZHANG Két lábbal a földön HRUBÍK BÉLA A gondolat szent, a vélemény szabad! Ennek jegyében élem az életem közel negyven éve a Palóc­földön, s hordom vállamon mint közösségi ember sok barátommal egyetemben azt a nehéz, de tün­döklő terhet, amelyet a sorstól kaptam, hogy az ittélőket szolgál­hassam minden erőmmel és tudá­sommal. Másfél évtizede vagyok a politi­kában, ott voltam a kezdetektől, s ha kiállni kellett, nem bújtam el hátul, hanem mindig előre áll­tam, a képletes szekér elé. Soha előnyöm ebből nem származott, nem is ez volt a célom. Az Új Szó keddi számában, a Levélbontás rovatban olvasva Czókoly Albert- né hanvai polgár sorait azonban mindinkább felszínre tör bennem az a régi ötlet, hogy minden párt­ban meg kellene alakítani a bel­politikai látnok intézményét. Én erre a posztra máris javaslom Önt, kedves asszonyom, hiszen minden egyes választás után, ha nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan az a szájízünknek meg­felelő, jönnek a „bezzegénmeg- mondtamok”, és mindenkit kiok­tatnak politikából, műveltségből és kocsiirányításból. Nem tisztem, sem feladatom, hogy védjem a mundér becsületét vagy hogy vé­leményezzem a kormánykoalíció megosztottságát, pusztán a ténye­ket tudom megfogalmazni. A köz­társaságielnök-választás ha másra nem is, két dologra biztos jó volt. Megmutatta azt, hogy a szlovák társadalom politikai kultúrája, ér­tékrendje alulról közeh't az euró­pai értékekhez, és hogy miniszter- elnökünk a hosszú szárnyalás után, amit a felhők és a saját ön­teltsége magaslatában töltött, végre lezuhant a földre, hogy megtapasztalhassa, honnan is in­dult. Arról, hogy Eduard Kukan- nak az utolsó héten 10 százalék­kal visszaesett a népszerűsége, nem az MKP tehet. Arról, hogy az utóbbi időben, kiemelten közha­szontalan miniszterelnökünk és pártja senkivel sem egyeztet a döntéseiről, a másik három koalí­ciós partner nem tehet. Természe­tesen megtehetjük azt, hogy fel­rúgunk mindent, és kilépünk a mókuskerékből. De mi lesz to­vább? Jön Fico, Slota és a Lupták- félék, a kettőhúszas tej és kenyér ígéretével. Az ember a szemével ne csak nézzen, lásson is! Valóban hibának tartom, hogy nem állítot­tunk saját jelöltet, de ezt a csontot már ne rágjuk tovább. A szlováki­ai magyarok az utóbbi hat évben tucatnyi kormányválságtól men­tették meg az országot, a hátun­kon húztuk el Szlovákiát a NATO és az Európai Unió kapujáig, nem beszélve arról, hogy az ország tör­ténetének egyetlen sikeres nép­szavazása, az EU-csatlakozás ügyében tartott referendum is a mi nevünkhöz fűződik. Mi, szlo­vákiai magyarok, akik mindössze 10 százalékát alkotjuk az összla­kosságnak, most először marad­tunk távol az urnáktól, és tessék, máris reálissá válik az ország visszarendeződése a 15 évvel ezelőtti állapotokhoz. Ideje volt mindenkinek tudatosítania, hogy a szlovákiai magyarok az ország demokratikus irányultságának a letéteményesei, tetszik ez valaki­nek vagy sem. Senki a felelős köz­életi személyiségek közül nem örül ennek a helyzetnek, de na­gyobb jelentőséget sem tulajdonít neki, mint amüyet megérdemel. Tovább kell lépni, az élet nem áll meg, munkánk, feladatunk, mint a tenger, és senki nem oldja meg helyettünk. A gyeplőt pedig nem szabad a lovak közé dobni, mert felborulhat a kocsi, és mindnyá­junkat maga alá temethet. Virág­vasárnap után vagyunk, s ez min­denkiben reményt kell hogy kelt­sen: lesz még Feltámadás! Mivel Ön hanvai polgár, Tompa Mihály soraival üzenem: „Testvért testvér, apát fiú elad... Mégis, ne szóljon erről ajkad, Nehogy, ki távol sír e nemzeten, Megutálni is kénytelen legyen!” A szerző a Magyar Koalíció Pártja Országos Tanácsának tagja KOMMENTÁR Makarenkói módszer MOLNÁR NORBERT Hallgatni arany, de szépen csillogna az ezüst is. Valahol érthető, hogy a Koalíciós Tanács be nem fejezett tárgyalása után a pártok vezetőinek nem volt kedvük nyilatkozni arról, hogyan látják, mi is történt az elmúlt hét végén, miért fuccsoltak be a kormánypár­ti államfőjelöltek. Kocsmaasztaloknál, munkahelyeken, baráti társaságokban egész héten másról nem szólt a társalgás, csak ar­ról, hogy mi történhetett. Ezért is várta a választó, hogy kap né­mi magyarázatot azoktól, akik őt képviselik. De egyelőre nem ka­pott. így kénytelenek vagyunk beérni a saját gondolatainkkal, meg a haverokéival. És türelmesen várni. Csak nehogy későn jöj­jön a magyarázat, amikor már senkit nem fog érdekelni, csak a keserű szájíz marad meg mindenkiben, ha eszébe jut 2004. ápri­lis harmadika. De fogadjuk el, hogy a koalíció pácban van, eddigi tarka létének legnagyobb válságát éli. Lehet, a fiúk sem tudják, mi van. Ezért most, ténykedésük során először jól meggondolják, mit mondja­nak. Nem a sajtón keresztül üzengetnek egymásnak, nem a Ros­tában nyiszálják selyemszállal egymás torkát. Biztosan - a mi­niszterelnök szavaival élve - „államférfiúi megfontoltsággal” be­szélik meg a történteket. A csend néha tényleg többet mond, mint a fölösleges szavak. De van jó hír is: helyenként a makarenkói módszerek hatáso­sabbak, mint a nyegle biztatás, a rosszkor jött simogatás; időben kapta a pofont a koalíció, s csak látszólag lényeges do­logban jött a maflás, mert az igazán komoly történések négy­évente ismétlődnek, s minden bizonnyal most is így lesz, mert a népszavazás is befuccsolt. Félidőben egy edzői dorgálás, egy­két jónak tűnő taktikai csere mindig jól jön, hogy életet leheljen a csapatba. Én még mindig inkább elfogadom, hogy a gyenge államfőt Vladi­mír Meäarnak vagy Ivan Gasparovicnak hívják, minthogy a mi­niszterelnököt Robert Ficónak vagy Vladimír Meciarnak. JEGYZET Nézem az ujjaimat... SZÁSZI ZOLTÁN Tegnap még a keserű füvekkel ízesített bárányhúst tartottam az ujjaim között. Végigcsor- gott rajtuk a fűszeres lé, tör­tem mohón a kenyeret hozzá, ittam a jó bort, mert eljött az ünnep ideje. Lakmároztam. Ember vagyok és nem figyelek mindenre, ami fontos körülöt­tem, hitetlen is vagyok, mert sokszor csalatkoztam már. Most itt van az időm. Fel kell ismernem! Meg kell tanulnom hinni! Mily nehéz! Mert ho­gyan ismerjem én fel Őt? Miről? Persze láttam előtte is, láttam tanítani a templom­ban, láttam, amint korbáccsal a kezében kiveri a kufárokat a templomból, láttam egyetlen szavára menekülni a gonoszt. Ott voltam, amikor a helytar­tó megmutatta nekünk, néz­zétek: íme, az Embert. Én az Ő nevét kiáltottam, mégis Ba­rabás lett a nép hangjából. Pe­dig mindenki köröttem az Ő nevét kiáltotta. Nem értem én ezt. Egyszerű ember vagyok csak. Iparos. Örülök a min­dennapoknak, a bornak, a sültnek, asszonyi ölnek, bará­tok jó társaságának. Most mégis, mikor mindez enyém lehetne, csak’állok, és nézem az ujjaimat. Mert hinnem kell. Mert felismertem, mert elfo­gadtam, mert ember vagyok, mert Ember volt, és előttem, szemem láttára, ujjam tapin­tására Istenné változott. Meg­halni is láttam. Kettévált az ég akkor. Aztán néhány nap múlva itt állt a szoba köze­pén, bejött a zárt ajtókon át, tudta, hogy egy nappal előtte még nem hittem el Őt. Hoz­zám szólt, és kérve paran­csolta, helyezzem ujjaimat a sebeire. Vér és víz. Korbácsok nyoma, szögek helye. Ott volt! Higgyétek el! Én is hi­szem már most. Amit viszont életem végéig hordoznom kell, az a hitetlenségem ke­serű szomorúságának örök­kévaló keresztje. Nézem az ujjaimat, tamáskodom, em­ber vagyok, hús és vér, emlék leszek majd, gyorsan múló, s ujjaim tapintásában valóság­gá formálódott előttem a hit. Meg kell törni a kenyeret! Megtalálni az utat, az igazsá­got és az eletet. Hátamon a hitetlenség keresztjével. Né­zem az ujjaimat... FIGYELŐ KRÓNIKA A székelyeknek le kellene mondaniuk az olyan kifejezé­sekről, amelyek hátráltatják őket céljaik elérésében, mint például az „etnikai alapú terü­leti autonómia” - fejtette ki Gunnar Jansson finnországi svéd képviselő a lap tegnapi számában megjelent interjújá­ban. Jansson, Románia volt Európa tanácsi jelentéstevője elmondta: európai példák alapján lehet beszélni történel­mi, nyelvi, vallási, kulturális és- természetesen - etnikai ala­pú autonómiáról is. Fel lehet azonban tenni a kérdést: mi a különbség például a nyelvi ala­pon és az etnikai alapon kért autonómia között. Erre nem lehet egyértelmű választ adni. De ha megvizsgáljuk az euró­pai autonómiákat, nagyon sok esetében etnikai alapot lehet találni - mondta a nyilatkozó. A politikus elmondta: a széke­lyeknek le kellene mondaniuk a problematikus kifejezé­sekről, és más szavakat kellene használniuk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents