Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2004-03-25 / 71. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 25. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 GLOSSZA Irodalmi vetélkedő KOCUR LÁSZLÓ Mi a közös Petőfi Sándorban, Juhász Gyulában és Czuczor Gergelyben? Azonkívül, hogy mindhárman magyar költők, egyéb olyan irodalmi vonatkozást találni, amely mindhármuk esetében helytálló, bajos lenne. Van azonban egy sajnálatos, nem irodalmi tény: ismeretlen vandálok mindhármuk szobrát, emléktábláját megrongálták. TALLÓZÓ AMERIKAI SAJTÓ Az előző és a jelenlegi elnök kormányának tagjai többnyire egyetértettek egymással a 2001. szeptember 11-i New York-i és washingtoni terrortámadások előzményeit és mulasztásait kivizsgáló bizottság meghallgatásán - állapította meg a The Washington Post. A testület elsősorban azt keresi, hogy az elmúlt évtizedben mikor vált világossá, hogy az al- Kaida fenyegető veszély, és miért mulasztották el a fellépést a veszély megállítására. Az újság kiemeli: Madeleine Albright volt és Colin Powell jelenlegi külügyminiszter egyaránt azzal érvelt, hogy a szeptember 11-i megrázkódtatás előtt úgyszólván lehetetlen lett volna az erélyes fellépés az al-Kaida és Oszama bin Laden ellen, mivel nem lett volna sem kongresszusi, sem diplomáciai támogatása a katonai fellépésnek a tálibok ellenőrizte Afganisztánban. Bili Clinton védelmi minisztere, William Cohen szintén azt hangoztatta, hogy Amerika szövetségesei, a kongresszus és a közvélemény is ellenezte volna a kommandóakciókat Afganisztánban. Utódja, Donald Rumsfeld is hasonlóképpen válaszolt, és dicsérte Cohent, aki szerinte igen értékes munkát végzett. Előzetes jelentésében a bizottság mindkét kormányt elmarasztalta azért, hogy diplomáciai megoldásra fecsérelték az időt a katonai fellépés helyett. A The New York Times elemzésében kiemeli, hogy a bizottság republikánus párti tagjai Bili Clinton volt elnök embereit dorgálták, a demokrata pártiak pedig George Bush kormányának tagjait, a miniszterek maguk azonban gyakran egyetértettek egymással. A testület következtetései befolyásolhatják az őszi elnökválasztást.-A férje valószínűleg megússza az operációt. Tegnap az utolsó sebészünk is elment Csehországba dolgozni... (Lehoczki István rajza) A lengyelországi Gdansk környékén élő kasubok megkétszerezték lélekszámúkat Kihaló, ébredő európaiak Egy tudós nyelvész, Nicolas Ostler úgy becsüli, hogy az emberiség minden második hónapban elveszt egy nyelvet, és ma a világon 1700 olyan nyelv létezik, amelyet kevesebben, mint tízen beszélnek. És idéz egy kelta közmondást: „Akinek nincsen beszélt nyelve, annak szíve sincsen.” E. FEHÉR PÁL A vízió riasztó. Kivált nekünk, magyaroknak, akik a XIX. század óta folyamatosan küszködünk a nemzethalál, a végső pusztulás rémképével, amelyet ráadásul a legnagyobbjaink fogalmaztak meg, és bizonyos történelmi események ezt a tragikus életérzést kollektíván erősítették fel. Persze, a nyelvész által megfogalmazott prognózis a leginkább Ausztrália és Dél-Ameri- ka, a modem civilizációtól elzárt írásbeliséggel nem rendelkező törzseire vonatkozik. Viszont egy Salzburgban élő osztrák esszéista, a Literatur und Kritik szerkesztője, Karl-Markus Gauß Kihaló európaiak címmel írt könyvében olyan nemzetek létezésének utolsó pillanatairól számol be, amelyek évszázadokig jelen voltak Európában. A távoli veszély tehát fellelhető a mi Európánkban is. A nemzet- és nyelvhalál oka olykor világosan magyarázható a XX. század történelmével. A hideri etnikai tisztogatás következménye a német-sziléziai szorbok már meg- álb'thataüannak látszó asszimüáló- dása, noha esetükben halovány remény még pislákolhat a nemzeti öntudat felébredésére. Jelenleg mintegy 60 ezren lehetnek. (1926- ban még 130 ezer ember vallotta magát szorbnak). 1945 után majdnem csehszlovák állampolgárokká váltak, Benes erőteljesen szorgalmazta az általuk lakott területek Csehszlovákiához való csatolását, és ezt azokkal a kulturális kapcsolatokkal indokolta, amelyek a szorbokat valóban kötötték a múltban Prágához. A szövetséges nagyhatalmak azonban ezúttal és kivételesen túlzónak tartották Benes óhaját, és a szorbok így az NDK alattvalói lettek. Mai létezésüket, paradox módon, kisebbségi sorsuknak köszönhetik. Ha Benes terve megvalósul, az asszimiláció, a közeli nyelvrokonság okán szinte el- keriilheteden lett volna, az NDK azonban, talán a német bűntudat következményeként, komolyan támogatta a szorb kulturális és oktatási intézményeket. (Mielőtt még teljesen idegennek éreznénk a szorbokat, hadd jegyezzem meg, hogy a históriában létezik egy közvetlen kapcsolat is a magyarság, sőt a szlovákiai magyarság, illetve a szorbok között. Johannes Bocatius, eredeti nevén Jan Bök, a jeles latin poéta szorb származású volt. Onnan került Bethlen Gábor környezetébe, és lett Kassa főbírája is.) De azért a legkülönösebb és a legszomorúbb sors mégiscsak az arumunoknak adatott. Gauß egyébként megemlíti, hogy amikor erről az Albániában, Macedóniában, illetve Görögországban élő népről először írt, akadt olyan olvasója, aki teljesen egészében kitalá- ciónak minősítette dolgozatát. És hát valóban nem sokat tudunk róluk, akik talán a balkáni római provinciákban szolgált katonák leszármazottjai (de az is lehet, hogy az eredetükről szóló elmélet ugyanannyira kétes hitelű, mint a dákoromán legenda), nyelvük pedig hasonlít a románra. Először és utoljára 1905-ben a roskadozó török birodalom adományozott nekik némi nemzetiségi jogokat, de a XX. századi történetük a nemzeti haldoklás időszaka. A legnagyobb „eredményük”, hogy az a néhány tízezer arumun, aki a Bánátban él - román iskolákba járhat. Fogyásuk tragikusan gyors: az 1961-es négyszázezres lélekszám mára alig hatvan- ezerre csökkent. Ez a fogyatkozás azért is figyelmeztető, mivel általában a szaktudósok úgy vélik: a félmillió körüli lélekszám egy nemzet vagy nemzeti kisebbség számára a megmaradásnak majdnem biztos esélyét kínálja. És vannak Európában, ha nem is nagy számban, éledő, szaporodó nemzeti kisebbségek is. A Gdansk környékén élő kasubok lélekszáma az 1968-as népszámlálás szerint 150 ezer volt, 1990- ben pedig már 300 ezer. Korábban még vitatkoztak arról, hogy a kasub vajon önálló nyelvnek te- kinthető-e, vagy csupán lengyel nyelvjárás. Tudatos folyamatról van szó, amelyben igen jelentős szerepet játszik a katolikus egyház. II. János Pál például 1987- ben biztatta a kasubokat, hogy őrizzék meg nemzeti identitásukat, ennek folyományaként pedig a gdanski metropolita a kasub egyházközségekben bevezette a kasub nyelvű liturgiát. 1992-ben pedig az irodalmi nyelv fejlesztésére nézvést ugyancsak lényeges esemény történt: egyszerre két kasub Biblia-fordítás látott napvilágot. Egyébként a világ ismer egy félkasubot, aki sohasem tagadta édesanyja nemzetiségét. A danzigi-gdanski Nobel-díjas íróról, Günter Grassról van szó. Egy lengyel tudományos szemle tanulmányban mutatta ki Grass műveinek lengyel és kasub vonatkozásait. Egyébként ő figyelmeztetett arra, hogy a nacionalizmus, a német, a lengyel, a kasub vagy bármilyen többségi, illetve kisebbségi nacionalizmus elleni hatásos fellépés legfontosabb eleme a reális nemzeti önazonosság-tudat erősítése. A kasubok példája mintha őt igazolná. Mai létezésüket, paradox módon, kisebbségi sorsuknak köszönhetik. A törvénymódosítás nem ír elő szankciókat, s elsősorban a kereskedelmi televízió- és rádióadókra vonatkozik Kötelező irodalmi nyelv a cseh médiumokban KOKES JÁNOS Kötelező lesz az irodalmi nyelv használata a csehországi televíziókban és rádiókban. A médiatörvény ilyen irányú módosítását - kommunista indítványra - kedd este fogadta el a képviselőház. A módosítást a kormányoldalon a szociáldemokraták és a kereszténydemokrata néppártiak támogatták, a jobboldali képviselők többnyire tartózkodtak a szavazástól. A változás elsősorban a kereskedelmi médiumokat érinti, mert a közszolgálati televízióban és rádióban már eddig is belső rendelkezések szabályozták az irodalmi nyelv használatát. Az elektronikus kereskedelmi médiumokban azonban semmi ilyesmi nem létezett, s a nyelvhasználat éles bírálatok tárgya volt éveken keresztül. A törvény ugyan nem ír elő szankciókat, de lehetőséget ad a médiatanácsoknak, hogy saját hatáskörükben döntsenek a kétes, vitatott ügyekben. A kommunista párt korábban az államnyelv bevezetését is szorgalmazta, mert szerinte a nyelv a nemzeti identitás egyik legfontosabb eleme, ezért védelemre szorul. A javaslat a kisebbségi nyelvek használatát is szabályozta, engedélyezte volna. A kommunista javaslatot azonban csak a másik ellenzéki párt, a jobboldali polgári demokraták támogatták, s ez kevésnek bizonyult az elfogadáshoz. KOMMENTÁR Csoportocska ködbe vész MOLNÁR NORBERT Nincs ebben az országban egy szem csoportocska sem, pedig olyan biztatóan indult az ügy. Klasszikus összeesküvés-elmélet esete forog fönn az információk szerint, az ügyészség is 90 százalékban ezzel azonosul. A kormányfő pedig Madridból telehídon arról beszél, hogy mindez megérte, mert azóta senki sem támadja a titkos- szolgálatot. Csak a csoportocskáról nem szól egy szót sem. Összeesküvés-elmélet, írom pár sorral feljebb némi eufemizmussal, pedig, ha pontos akartam volna lenni, valószínűleg a blöff kifejezést kellett volna használnom. Vagy blöffölt a miniszterelnök, vagy nem tudta pontosan kifejezni magát, vagy nem tudta nevén nevezni a dolgokat. Amikor Mikulás Dzurinda nem tudta érvényesíteni akaratát a koalícióban, akciófilmezni kezdett. Ellenséget rajzolt, megszemélyesítette, és bedobta a köztudatba. Csak abban tévedett, hogy túl konkréttá sikeredett az ellenfél. Legalábbis ez derül ki a rendőrség információiból. Valószínűleg, ha a miniszterelnök nem a megérzéseire alapozza a vádjait, hanem konkrétumokra, törvénytelenségekre, nem a valaki valamikor azt mondta nekem, hogy alighanem valaki valakivel valamikor találkozott és valamiről beszélgettek, amikor is az én nevem is elhangzott típusú érvrendszerrel próbálja beetetni a nagyközönséget és a rendőrséget, most nem néznék han- dabandázónak. De nem ezt tette, tehát annak nézik. Dzurinda állítólag más fórumokon nagyon konkrétan elmondta, mi baja van bizonyos személyekkel, de a nyilvánosság elé nem lépett ezzel, tehát ne csodálkozzon azon, hogy az ügyész kap egy nyomozási jegyzőkönyvet, amelyben az szerepel, hogy nincs csoportocska, ezért nincs miért vádat emelni. Ezek után az sem lenne meglepő, ha azok az emberek, akik ellen a kormányfő tavaly vallott és akiket most rablóknak nevezett, hitelrontás és egyéb nyalánkságok miatt perelnék Mikulás Dzurindát. Nem tesz jót egy országnak, ha a kormányfője nem tűnik szavahihetőnek. Márpedig Dzurinda lassan háromnegyed éves vergődésén csak az segített volna, ha bebizonyosodik igaza. Ugyanis partnerei számon fogják rajta kérni a koalíció kisebbségbe szorulását egy minden bizonnyal kikonstruált ügy miatt. Jelenleg úgy fest a helyzet, hogy személyes ellentétét egyetlenegy emberrel az ország érdekei fölé helyezte. Persze, messzemenő következtetéseket talán nem érdemes levonni az egész ügyből. Mikulás Dzurindától azt kaptuk, amit vártunk. Vagy nem mond semmit, vagy oly nagyot, hogy maga se hiszi el. Végül is, hinni nem Mikulás Dzurindában kell. JEGYZET Pénzes madzag B. SZENTGÁLI ANIKÓ Akárcsak a magyarkártyát, időről időre a nyugdíjasokat is elő lehet húzni, ha valaki erősíteni akarja pozícióját. Aki meg tudja magának nyerni ezt a réteget, annak sok esetben nyert ügye van: a nyugdíjasok, akárcsak a magyarok, általában fegyelmezettebb választópolgárok, mint a többiek. Vészhelyzetben érdemes megszerezni a kegyeiket. Ezt tette Ivan Miklós és az SDKÚ is. A Koalíciós Tanács kedd este kvázi a pénzügyminiszterjavaslatára jóváhagyta az egyszeri, 1000 koronás nyugdíj-kiegészítést. Az ötlettel a tárcavezető már a tanácskozás előtt, az SDKÚ reggeli sajtótájékoztatóján előállt jövő héten már a kormány is foglalkozik vele. Ha a referendum előtt lenne parlamenti ülés, a voksolás előtt biztosan még ott is napirendre tűznék... Miklós, aki nemcsak pénzügyminiszter, hanem az SDKÚ alelnöke is, érzi, az emberek talán nem is bánnák, ha lennének idő előtti választások, főleg ha az SDKÚ körüli botrányokra, a csoportocs- kára, a koalíción belüli viszályokra gondolnak - mindezért természetesen elsősorban Mikulás Dzurindát teszik felelőssé, akinek a jobb keze éppen Ivan Miklós. Nem kell ahhoz miniszternek lenni, elég a nehezen megtervezett családi költségvetésből kiindulni, hogy tudjuk: amikor minden egyes koronára szükség van, nehéz úgy elrejteni akár egy kisebb összeget is, hogy később csodálkozva bukkanjunk rá. A néhány ezer koronás fizetésből hónap végén esetleg a kabát zsebében rejtőzhet még egy-két százas, de inkább csak ötvenes, ám a legtöbb háztartásra nem ez jellemző. Nem kell ahhoz a pénzügyminiszteri székben ülni, hogy bárki rájöjjön: valami nincs rendjén, ha a büdzséből hol pénzek hiányoznak, hol óriási összegekre bukkannak. Próbálna ilyen hibát véteni egy kétgyerekes családanya... És közeleg a referendum, vészesen. Miklós épp hogy megmenekült a múlt héten, miközben a partnerek bizalma megrendült iránta. Hirtelen megjavult a hallása is, eljutott a fülébe a magyarok bírálata: ha korábban valahogyan kompenzálták volna a rossz szociális helyzetben élőket, ha korábban biztosítottak volna keretet például a nyugdíjasok megsegítésére, most talán más lenne a társadalmi légkör. A pénzügyminiszter ahelyett, hogy beismerte volna: politikai és szakmai hibát vétett, egyszerűen ellopta az MKP ötletét. Az 1000 koronával először Bugár Béla állt elő egy lapunknak adott interjúban. Néhány napra rá a párt szociális ügyi szakértője, Bauer Edit sajtótájékoztatón is ismertette az elképzelést, majd a javaslatot a koalíció elé terjesztették. Időközben a Szabad Fórum is vérszemet kapott, és 1000 helyett már 2400 koronát javasolt, Miklós azonban hallgatott, ület- ve azt ismételgette: ilyesmire nincs pénz. Most azonban, hogy megrendült a pozíciója, a népet és az MKP-t is vissza kell valahogy hódítania. Ezért elhúzta az orruk előtt az 1000 koronás mézesmadzagot.
