Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2004-03-20 / 67. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 20. MINDENNAPI KENYERÜNK A Rembrandt-kezek HALKO JÓZSEF A szentpétervári Ermitázs látogatói különös dologra figyelhettek fel 1986. július 26-án. Az egyik leghíresebb, bibliai témát ábrázoló Rembrandt-festmény, A tékozló fiú hazatérése előtt kényelmes karosszékben üldögélt egy idősödő úr. A részletekben el- merülten gondolkodott, meditált, töprengett. Valószínűleg a múzeum dolgozói tudták csupán, hogy nem más ő, mint a holland pap író, Henri Nouwen. A szentpétervári galéria igazgatójával való ismeretsége tette lehetővé számára e nem mindennapi tárlatlátogatást, e különös kiváltságot. Kevesen ülhetnek ugyanis órákig egy festmény előtt, hogy látásukkal, lelkűkkel, szellemükkel együttesen hatolhassanak be lényegébe. Ám e négyórás „üldögélés” eredménye A tékozló fiú hazatérése című könyv lett, melynek zárszavában a szerző megállapítja: „Amikor négy évvel ezelőtt elmentem Szentpétervárra, hogy megnézzem Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festményét, alig sejthettem, mennyire azt kell majd élnem, amit akkor láttam. Lenyűgözve állok azon a helyen, ahová Rembrandt juttatott. A térdelő, rongyos fiatal fiútól az álló, előrehajló, idős apához vezetett el engem. Arról a helyről, ahol az áldásban részesülök, elvezetett az áldás helyéig. Amint saját, öregedő kezeimre nézek, tudom, hogy azért kaptam őket, hogy kitárjam azok felé, akik szenvednek; hogy azok vállán nyugtassam, akik hozzám jönnek; s hogy áldást kínáljak, mely Isten végtelen szere- tetéből fakad.” Nekünk ez isteni szeretet megértéséhez nem kell fotelba ülnünk a Téli palotában, hiszen bőven elegendő, ha az e vasárnapi szentmisén állva ugyanazzal a figyelemmel belehallgatunk az evangéliumi olvasmányba, mely aprólékosan leírja a szerető apa és a súlyos kudarcot vallott fia találkozását. Nézzük csak egy kicsit alaposabban: ez az öntudatos fiatalember először tulajdonképpen élve temeti el apját, mégpedig azzal, hogy kikéri tőle örökségét, mintegy a sírba küldve őt. De mintha ez nem volna elég, az előreörökölt vagyont örömlányokkal kótyavetyéli el: mit az apja nehéz munkával összegyűjtött neki, azt ő olcsó örömökben könnyen szétszórja. Nyomorúsága a disznók óljában csúcsosodik ki, mikor nincs már más vágya, minthogy ő is jóllakjon a moslékból. Ám az apa, visszatérése után, mégis zokszó nélkül öleli meg fiát. Nagylelkűségét Rembrandt az ölelő kezek szokatlan megkülönböztetésével ábrázolja: az egyiket jellegzetesen férfiasra festette meg, a másikat nőire. Nouwen számára ez volt a legmeglepőbb felfedezés: „Amint felfedeztem az apa két keze közötti különbséget, egy új jelentésvilág tárult fel előttem. Az apa nem egyszerűen egy nagy pátriárka - apa és anya is egyben. Egy férfias és egy nőies kézzel érinti meg fiát. Az apa megtart, az anya simogat. Az egyik megerősítést ad, a másik vigasztal. Valóban Isten ő, akiben férfiség és női- ség, apaság és anyaság teljes mértékben jelen van.” Az egyház az őszinte gyónást követő feloldozás által mindenkinek ilyen ölelést kínál, aki úgy dönt, hogy visz- szatér az Atya házába (Egyház az Atya háza). Isten- Atya, Atya-Teremtő a Szenüélek különféle ösztönzése által hív mindenkit, jelenjék meg a láthatáron, hogy magához ölelhesse, befogadhassa, megújíthassa. Főleg a nagyböjti időkben ismétlődik a gyóntatószékekben gyakran ez a jelenet: és én feloldozlak...! Megbocsátok neked a nagyvonalú anyai-atyai szeretettel. Amikor az író távozni készült a kiállítóteremből, odament a fiatal teremőrhöz, és megpróbálta neki kifejezni háláját, hogy olyan sokáig elviselte társaságát. „Ahogy szemébe néztem a nagy orosz tányérsapka alatt, olyan embert láttam, mint amilyen én vagyok: aki fél, de erősen vágyik arra, hogy megbocsátást nyerjen. Csupasz, fiatal arcáról nagyon kedves mosoly sugárzott. Visszamosolyogtam rá, és biztonságban éreztük magunkat.” Ha a kép látványa ekkora nyugalommal tölt el, mekkora békességgel kecsegtethet az élő, mind- örökkön újra meg újra megbocsátó Isten! Micsoda kár halogatni a hazatérést... A szerző római katolikus pap Edzett játékos vagyok, küldtek már nekem nem egy autókulcsot, és a kulcs nyitját, egy mesejárgány fényképét Butaságom (sokadik) története 31. Veiké medzinárodné FII\IÁLE ★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★ ■ ■ ■ * *""" *" ★ ★ ★ ★ ^r ★★★★ OSOBNÉ CÍSLO FINALISTU 96 82 01 12 55 42 Rychlo zotri zlaté políőko a zisti ci nie je pod ním ukrytá penazná éiastka. Miiá CSILLA ak odhalíS penaznú ciastku, stávas sa Vyhercom Prvej CENY 31. Verkého medztnárodného FINALE. V takomto prípade sa s nami skontaktuj co nairvchleisie na císle 0986-712 590 51,80 Sk/min* a vyziadaj si svoju vyhru. !►' 15 OOO Sk 11111111111111 QV420128 968201125542 SLOVENSKO ■J38&5ÍHC-» od*at*e z» t&a 1 2iMZ tt&mz... pnssvufctt, dáft»s«ar<*fci!iai, adrcsu 8 tektfxm «»*«* Vers» áj*, na o ft*ßdatt«s*owa ■*&*< \m, • *. f*c tnark«ms»vé«t'ciy. A-íájts(W tv«?«« <L> *xatUfo oda;«* scheme«» *i«feir*slptös&taf te tydfcxwobcjth «rttfov Do dnesného dna bolo rozdanych tisíce korún a vecnych odmien po celej Europe. A szórólapok között elegáns fehér borítékot találtam a postaládámban. Hol adták fel a VEGAS „cég” küldeményét, nem tudtam megállapítani, azon egyszerű oknál fogva, hogy bélyegző nem volt a kopertán, a bélyeg helyére meg a Deutsche Post Port payé 60544 Frankfurt ALLEMAG- NE szöveget nyomtatták. KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA Tévedésből dobták az én postaládámba? Nem. Az én nevem áll rajta, méghozzá helyesen írva, a cím is jó. Felbontom. Kék-fehér-szürke lapocska (krétapapír!), rajta arany csillagok, 20 kis csillag, 8 nagyobbacska és 1 nagy, a legfényesebb. A csillagok a 31. nagy nemzetközi fináléról értesítenek, jó hosszú személyi szám is pöffeszkedik a csillagok alatt, lejjebb nyű: kaparjam le az arany mezőt, és amit alatta találok, az az enyém. Engem nem vernek át. Edzett játékos vagyok. Küldtek már nekem nem egy autókulcsot, és a kulcs nyitját, egy mesejárgány fényképét, amely az enyém lehet, ha az elkövetkező két hétben lesem a postaládámat, mert nemsokára nagy szürke (sárga) borítékot kapok, benne a további utasításokkal. A borítékok rendre meg is jöttek (reklamálni sosem kellett), és rendelhettem könyvet, CD-t, kazettát a bolti ár háromszorosáért, cserében viszont feljebb jutottam a ranglétrán, megsokszoroztam nyerési esélyeimet. Mert többszörös milliomos lehetek, életem végéig nem kell dolgoznom... (A milliókkal nem is volna semmi bajom, de munka nélkül nem bírnám ki.) Rendeltem könyvet, lemezt, aztán amikor csak nem jöttek a milliók, abbahagytam. Nem úgy a szervezők, akik továbbra is küldték a meg nem rendelteket is. Az ember átveszi a küldeményt, mert... Kap egy értesítést, hogy ajánlott valamije érkezett, rohan a postára, sorban áll a cedit meg a személyijét szorongatva, fél óra múlva rákerül a sor, kikeresik a csomagocskát, orra alá tolják az átvételi elismervényt, aláírja, és kezébe adják a csomagot. Gyanakodva forgatja a dobozkát, s látva a feladót, közli a postáskisasszonnyal, hogy ő ezektől semmit nem rendelt... A postáskisasszony megvonja a vállát: ez nem az ő dolga. Akkor az ember agyán átvillan, hogy épp most volt a húzás, a doboz biztosan a nyereményét rejti. Hazaviszi, felbontja. Eltalálták. Nem nyereményt kapott, hanem könyvet (lemezt). Felháborodottan tárcsázza a feladó számát, s közben dühösen figyeli az órát, mert sok idő eltelik, amíg az illetékest kapcsolják. Az ember emelt hangon közli, hogy nem rendelte meg ezt és ezt a könyvet (lemezt). Nem?! De hiszen az elsőt megrendelte! Ezzel pedig vállalta az egész sorozatot. Az embernek akkor se kell, mert ez már megvan. Rendben, küldje vissza. S az ember csomagol, megy a postára, és ajánlott levélként (milyen magasak a postai illetékek!) visszaküldi a csomagot a feladónak. No, ezek jutottak az eszembe, amikor ezt a kedves levélkét forgattam a kezemben. Kaparok én, ha csak ezt kell. Nem kerül az pénzbe. Jobbról balra. Először egy k betű tűnik fel, aztán egy nagy S. Sk. Ez bizony pénznemet jelent. Szlovák koronát. Tovább kaparok. Egy nulla, két nulla, három nulla, aztán egy ötös meg egy egyes. 15 000 Sk. A kedves hangú levélke szerint ennyit nyertem, fődíjasa lettem a 31. nagy nemzetközi finálénak. Ez esetben pedig a lehető leghamarabb hívjam fel a 0986-712 590-es telefonszámot (percenként 51 korona 80 fillérért), és kéijem a nyereményemet. Nem telefonálok. Félreteszem az értesítést. Pár perc múlva előveszem. Odalépek a telefonhoz. Felemelem a kagylót. Visszateszem. Kockáztassam meg? Megpróbálom... Kétpercnyi telefonálás valamivel több mint száz korona. Eny- nyit áldozhatok a tizenötezerből. Lassan tárcsázok. 0986712590. Zene. Egy női hang jelentkezik. Udvariasan (és lassan, hogy a gyengébb felfogásúak is értsék) bemutatkozik: Monika vagyok. Játszani kezdünk. Telefonosjatékot. Monika felsorol több lehetőséget, és rám bízza a választást. Ilyeneket mond: azért hívtam, mert a 31. nagy nemzetközi fináléról szóló értesítést megkaptam? Ha igen, akkor a sípszó után mondjam azt, hogy igen, ha nem, akkor ne mondjak semmit. Az első kört simán vettem. A következő feladat az volt, hogy diktáljam be a születési dátumomat. Ha egyetértek, a sípszó után áruljam el, mikor születtem, ha titkolom a koromat, ne szóljak semmit. Nem szóltam semmit. Monika ezután azt kérte, diktáljam be a címemet. A sípszó után. Ezt megtettem, hiszen Monika és társai már tudták a címemet, hiszen elküldték a 31. nagy nemzetközi finálé értesítőjét. Bediktáltam a címemet. A következő utasítás az volt, hogy kapaijam le az arany mezőt, és a sípszó után mondjak igent, ha nyereményt találok, de ne szóljak semmit, ha a kaparás után azt olvasom, hogy nem nyertem. Az utasítás szerint cselekedtem. Tovább játszottunk Mónikával. Most azt kérte, a sípszó után mondjam meg, milyen összeget rejt az arany mező. Boldogan közöltem vele, hogy tizenötezer koronát. Ezután kis csend következett, majd Monika megkért, váljak egy kicsit, mert oda kell hívnia az igazgató urat. Kiabált is a lelkem, hogy igazgató úr, igazgató úr, megvan a nyertesünk. Gratuláltak. Megtudtam - többszöri zenei közjáték után hogy 15 ezer korona értékű párizsi utazást nyertem, de le ne tegyem a telefont, mert akkor mindettől elesem, ugyanis további instrukciókat kell megtudnom. Megtudtam (sokadszor), hogy mekkora szerencse ért, én vagyok a 31. nagy nemzetközi finálé nyertese, és Párizs nemcsak világváros, és nemcsak a fény meg a szerelem városa, hanem a... Ezt többször is elismételték (hátha elsőre meg másodikra nem fogtam fel). Monika játszadozott velem vagy tíz percig, és azzal búcsúzott, hogy ha majd Párizsban leszek, újak nekik egy üdvözlőlapot. Ja, és váljam a nyereményt. Lessem a postaládát... Lesem, és sokat gondolok Mónikára. Hogy mit, azt inkább nem mondom meg. A legvonzóbb az a mondat volt, amely szerint valamennyi házaspár háromezer korona értékű ajándékot kap Itt a piros, hol a piros CSÓKA GÁBOR- Már megint egy meghívó volt a postaládánkban valamiféle termékismertető előadásra - jegyezte meg feleségem egy pörköltsza- gú délelőttön -, és mi még sohasem voltunk ilyenen. Pedig mindig csupa jó dolgot ígérnek, ajándékokat meg ilyesmiket. Egyszer már igazán elmehetnénk. - Igazad van, anyjuk - így én -, miért csak másnak legyen szerencséje? Ismerek olyanokat, akik az ajándék esernyőkből meg a rézkészletekből kiskereskedést nyitottak. Száz szónak is egy a vége, azon a délutánon némüeg kirittyentettük magunkat és beültünk a közismert kávézóba, ahol már néhány álmos tekintetű házaspár várta a jó szerencsét. A legvonzóbb a meghívónak az a mondata volt, amely szerint valamennyi házaspár háromezer korona értékű ajándékban részesül. Nem rossz, nem rossz. A meghívó egyébként afelől is biztosított, hogy nem kell sem rósejbnivel, sem borotvapengével házalnunk. Az asszonnyal már terveztük, hogy a legközelebb is elmegyünk erre a termékbemutatóra. Ő majd feketére festi a haját, én pedig spanyolbajuszt ragasztok, s az egészhez kölcsönkérjük a sógorék személyazonosságiját. Az ember legyen élelmes... Szóval a termékbemutató. Az előadó asztalán levő két mini bőröndből sehogy sem derült ki, hogy miről lesz szó, pedig erősen tört minket a nyavalya, hogy megsejtsük. Az előadó egy egyszerű molett asszonyság volt, aki nagyon találóan a rómaiak étkezési szokásaival kezdte, majd a sajátjával folytatta. Szavait időnként a hallgatóság helyeslése szakította félbe, különösen az egyik asztaltól. A hangadó egy szimpatikus házaspár volt, amely egy kopasz férfiból és egy hajas hölgyből állott. A velük egy asztalnál helyet foglaló nyugdíjasok - bizonyára ismerősök voltak - ráhangolódtak az elismerő szavakra. Hogy miről is volt szó tulajdonképpen? Az infravörös mikrohullámú kukorica- pattogtatóról, amely nélkül - ahogy arról ott szentül meg voltunk győződve - az élet elképzel- heteden. Mert mire is jó az a mis- kulancia? Az általa pattogatott kukorica mindent gyógyít. A migrént, mely fogfájás, a szívelégtelenséget, a hasgörcsöt, az aranyeret, a férfiaknál a prosztatát, a nőknél a proszmamát és még tovább is sorolhatnám. S az ára? Igazán nevetséges. Vacak nyolcvanezer korona. Tényleg megéri. Ráadásul részletre is megvásárolható. Sőt, az első vevő ajándékba megkapja Napóleon összecsukható baldachinos ágyát. Már-már azon voltam, hogy elsőként kirohanok az előadó asztalához, ám elkéstem, mivel a kopasz férfival ülő nyugdíjas házaspár egy másodperccel megelőzött. Persze, csak azért, mert a kopasz biztatta, így jár, aki tétovázik. Csüggedtségemből csak a háromezer koronát érő ajándék rázott fel, amely nem volt más, mint háromezer koronás árengedmény, amelyben akkor részesülhetek, ha az egyik ismert autószalonban megvásárolom a három és félmillió koronás Mercedest. Rögtön el is határoztam, hogy lízingre megveszem... Az előadás fénypontja a különdíj kisorsolása volt, egy csuklón hordozható kakukkos óráé. Az előadó - mivelhogy hirtelen senki sem volt hajlandó rá - saját kezűleg végezte el a sorsolást. Hát nem a kopasz nyerte? A legközelebbi bemutatón majd mellé ülök.
