Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)

2004-03-20 / 67. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 20. Családi kör 13 Képtelen volt megválni kutyáitól, ám az is riasztotta, hogy az újszülött mellett állatok legyenek a házban Ahol a kutyák is családtagok A tardoskeddi Pál család va­lamennyi tagja egyhangú­lag azt állítja, a kutyákat is lehet igazi családtagként szeretni. Angelika asszony, látva kétkedő arckifejezé­sem, hozzáteszi: - Aki nem szeretett állatot, az nem ért­heti. Mi a négy kutyusunk- tól annyi örömet, szeretetet kapunk, hogy el sem tudjuk már képzelni nélkülük az életünket. Simogatjuk, ba­busgatjuk őket, mint a gye­rekeket... BENKŐ TÍMEA Pálék háromszobás lakótelepi la­kásban laktak Érsekújvárott, ami­kor 1995-ben megvették első ku­tyájukat. - Lányunk, Bea mindig kiskutyáért könyörgött. Hallani sem akartunk róla. Robi, a férjem azt mondta, hogy a mi lakásunkba kutya nem teheti be a lábát, mert mindent tönkretenne, és csak a gond volna vele. Hasonló vélemé­nyen voltam jómagam is, szeretem a rendet, a tisztaságot. Én is egyre csak azt hajtogattam, hogy nálunk állat esetleg a mosógépben lakhat­na, mert örökké suvickolnám, s a gépből is csak a fejét dughatná ki, ha körül akarna nézni - nevet a há­ziasszony. - Anyósom unokája pártját fogta, mondván, ha már kis­testvérről nem gondoskodunk, leg­alább kutyával lepjük meg, külön­ben ő ajándékozza meg eggyel. Az első fajtiszta shih-tzu kölyök­kel az egyik baráti család látogatá­sakor találkoztak, aki azonnal le­vette a korábban szigorú elveket hangoztató édesapát és édesanyát a lábáról, az akkor hatéves Beáról nem is szólva! Nyomban el is hatá­rozták, ha már kutya, kizárólag ez a fajta. így került hozzájuk a három hónapos, törzskönyvezett Bonko. - Azonnal valamennyiünk kedvence lett. Mindenhová magunkkal vit­tük, nem akartuk soha egyedül hagyni. Beöltöztettük Bea régi bébiholmijaiba, télen kötött sapká­ban, lábzsákban húztuk a szánkó­ban. Éjjelente a lábunknál aludt az ágy végében a hálószobában. A tenyésztők, akiktől Bonkót vá­sárolták, nagyon kedvesek és segí­tőkészek voltak, amikor Pálék újra meg újra tanácsért fordulak hozzá­juk. - Olyannyira jó barátság ala­kult ki köztünk, hogy második lá­nyunkat két éve ők keresztelték. Komaasszonyomtól tanultam meg, milyen gondozást igényel ez az ál­lat, hogy szép csillogós legyen a szőre. Vitaminokat, fésűket aján­lott, és megmutatta, hogyan fésül­jem szakszerűen az állatot. Később a tenyésztéssel kapcsolatban is sok jó tanáccsal ellátott. Természetesen akadtak, akik előítélettel viseltettek a lakásban való kutyatartás iránt. A család mindig mindenkit figyelmeztetett, aki látogatóba készült hozzájuk, hogy számítsanak a kis négylábúak társaságára. - Egy régi osztálytárs- nőm utólag bevallotta, hogy félt, vajon milyen látvány fogadja majd nálunk. Kellemesen meglepődött, pedig akkor négy kutyánk és há­rom kölykünk volt éppen... A háziasszony elővigyázatosság­ból naponta fertőtlenítő tisztító- szerrel mossa végig a padlót az egész házban, időközben ugyanis falura költöztek, egy tágas családi házba. Amikor még munkanélküli volt, naponta hat órát fésülte az egyik kutyát, amelyikkel kiállítá­sokra, versenyekre járt. A sok plusz munkának meg is lett az eredmé­nye: rengeteg győzelmi oklevél, számtalan díj és serleg díszíti ma a nappali egyik sarkát. A legtöbb gondozást mindig a kicsik igényel­ték, a kölyköket kétóránként kellett odatenni szopni, majd szobatiszta­ságra nevelni őket...- Egyéves volt Bonko, amikor vettünk mellé egy szukát, Misit, hogy ne legyen egyedül. A harma­dik shih-tzunk, Megi már kimon­dottan kiállításra volt nevelve. Bár­ki jött is hozzánk, őt nem simogat­hatta. Bajuszát naponta frissen fás- liztam, a fülénél hosszúra lenőtt szőrét befontam két copfba. Hozzá­szokott, tűrte a hosszú fésülést. Amikor újra dolgozni kezdtem, le kellett nyírni a kutyákat, nem volt időm a szakszerű gondozásukra. Az egész embert igényel. 2001-ben az édesanya válaszút elé került, várandós lett ugyanis második kislányával, Mónikával. Mindig úgy képzelte, képtelen len­ne megválni a kedves négylábú családtagoktól, ám az a gondolat is erősen foglalkoztatta, hogy az új­szülött mellé illenek-e állatok a házba. - Hiába tudtam, hogy rend­szeresen féregtelenítjük őket, tisz­ták és be vannak oltva, minden kis­mama félti gyermeke egészségét, én is szorongtam. Komaasszonyom Bonkót beöltöztették a régi babaholmikba... viszont biztatott, azt mondta, hogy nem lesz semmi baj, gyönyörű egészséges kisbabám fog születni. A kutyák tehát maradtak... A postás gyakran hoz fényképet azokról a kutyusokról, amelyeket Páléktól vásároltak az új gazdik, mert az egykori tenyésztők szere­tik továbbra is figyelemmel kísér­ni a kölykök sorsát. Kiállításokra már nem járnak, időközben a te­nyésztést is abbahagyták, ám azt mondják, otthon mindig lesznek kutyáik. A mára kétéves Móniká­nak pedig teljesen természetes, hogy négylábú barátai bent élnek velük a házban. - A kicsin látom, mennyire jó neki, hogy szeretget- heti őket. Azt gondolom, ha min­den családban lenne valamilyen állat, szebb volna a világ... - mondja végszó gyanánt az édes­anya. A kétéves Mónikának is természetes, hogy négy kutya él a házban Náluk a kutyák igazi családtagok... (A szerző felvételei) OTTHON ÜLVE UTAZÁS Munkalátogatás és családias vendéglátás Kubában KOHÁN ISTVÁN Kuba hat tartománya, nevezete­sen Pinar del Rio, La Habana, Matanzas, Las Vilas, Camagüei és Oriente közül a szakemberek egy­behangzó állítása szerint a legnyu­gatibb fekvésű Pinar del Rio tarto­mány az ország természeti szépsé­gekben leggazdagabb tája. A tarto­mányon végigvonuló két szirtes, szakadékos hegyláncsor között hú­zódó Carratera Central útvonalon haladunk a tartomány székhelye felé, miközben Nyugat-Kuba leg­magasabb hegycsúcsa, a 692 m magas Pan de Guajaibón csodála­tos látvány köti le figyelmünket, míg utunk további folyamán a vízi jácintokkal és lótuszvirágokkal bo­rított Ariguanabo tava nyújt szá­munkra felejthetetlen élményt. A Soroa üdülőhely világviszonylat- ban is leggazdagabb orchideakert­jében pedig mintegy ezer orchidea­faj és fajta pompázik előttünk pa­zar szín- és formagazdagságban, majd pedig a Manantiales folyócs­ka 20 méter magasságból lezuhanó Salto vízesésének látványa nyújt számunkra valódi élményt és fel­üdülést. E természeti szépségek bűvöleté­ben közeledünk nemcsak Kuba, ha­nem egyben a világ legterméke­nyebb dohányföldjei felé, ahol mintegy 25 000 hektáron folyik a legkiválóbb szivardohány termesz­tése a Vuelta Abajo híres vidékén. Igazi meglepetésként hatnak a már messziről fehérlő, nagy tüll-leplek- kel letakart hatalmas ültetvények, amelyeket azért árnyékolnak be, hogy leveleik világosabbak, fino­mabbak és lazább szövetűek legye­nek, s így alapanyagul szolgálhas­sanak a legfinomabb szivarok és lu­xuscigaretták gyártásához. Az egyik dohányültetvényen aztán kis­sé elidőzünk, ahol megtudjuk, hogy csak 54 napon át tartó árnyé­koló védelem után törik le a levele­ket, amelyeket felfűzve pajtákban szárítanak, majd pedig szoros köte- gekbe préselve pálmalevelekkel borítanak be, ahonnan csak három hónap múlva kerülnek a dohány­gyárba. Természetesen ellátogatunk a tartomány székhelyén működő egyik dohánygyárba is, ahol szak­mai bemutató keretében alkal­munk adódik végigkísérni a szivar­gyártás egész folyamatát, fortélya­it. A beérkező levelekből először is kiszedik a fás erezetet, utána fer­mentálják és csak újabb három hó­nap letelte után, természetesen igen körültekintő és szigorú osztá­lyozást követően kezdődik meg a tulajdonképpeni szivargyártás. Az osztályozóból a dohánylevelek a sodróüzembe kerülnek, ahol szak­avatott, ügyes kezek a levelekből havannaszivarokat sodornak, ame­lyeknek hosszúsága és erőssége a piac igényei szerint változik. Talán nem szükséges hangsúlyozni, hogy a szivarok újból az osztályozóba kerülnek, ahol kiválogatják, össze­kötik, dobozokba csomagolják őket, természetesen ügyelve arra, hogy egyazon dobozba ugyan­olyan színű és formájú szivarok ke­rüljenek. Természetesen ez sem könnyű feladat, hiszen a kész sziva­rok csupán színük szerint 14 külön­böző csoportba sorolhatók. Szá­munkra valóban meglepetésként hatott, hogy a kész szivarokat kivé­tel nélkül cédrusfa dobozokba cso­magolják. Szerintük ugyanis a márkás kubai szivarok jellegzetes aromáját a cédrus illata adja meg. Figyelmesen végigkísérve az egyes munkafolyamatokat, amelyeket többnyire kézzel végeznek, megál- lapíthattuk, hogy a szivarké­szítés bizony nem könnyű feladat, a szak­munkástanu­lók is négy esz­tendeig tanulják e mesterséget. Bizony, későre járt az idő, amikor az üzem vezetősége ven­dégségbe invitált, ahol mindenekelőtt néhány ételkü­lönlegességet fogyasztottunk el. Előételnek aprócska, rendkívül íz­letes fokhagymakrémes kenyérsze­leteket szervíroztak, utána hü­velykujjnyi hús- és krumplikro- kettek következtek speciális kubai salátával. A legizgalmasabb fogás egy félig sült halféle volt, amelyet ecetes-olajos-hagymás lében pácol­va szolgáltak fel. Befejezésül a spe­ciális kubai italt a daiqurit fogyasz­tottuk el. Az asztal mellett szó esett a ku­bai családról, a gyermeknevelésről, iskoláztatásról, valamint szociális kérdésekről. Többek között meg­tudtuk, hogy Kubában a család fo­galma 3-4 gyermeknél kezdődik, de a fekete bőrűek körében a 8- 10 gyermek sem ritka. A gyerekko­csi Kubában ma még ritkaságszám­ba megy, ezért kéthetes koruktól karon ültetve hordják a gyerekeket, de ennek ellenére a kicsik egészsé­gesnek és gondozottnak látszanak. S bár Kubában igen nehéz a gaz­dasági helyzet, hatéves korig csak­nem minden gyermek napi egy li­ter tejet kap, amit házhoz is szállí­tanak. Iskolaköteles kortól az okta­tás ingyenes, és a diákok mintegy 60 százaléka térítésmentes kollégi­umi ellátásban részesül. Jóllehet az emberek gyakran kényszerülnek nélkülözni, rendkívül szívélyesek, segítőkészek és jóindulatúak. A Soroa üdülőtelep (A szerző felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents