Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)

2004-03-18 / 65. szám, csütörtök

SZÜLŐFÖLDÜNK 2004. március 18., csütörtök l. évfolyam 3. szám Morajló jégtáblák közt indulunk neki, óvatosan manőverezünk, nehogy valamelyik jégtábla éles sarka döfőorrként hatoljon valamelyik hajóba Mikor az evező csobban... Az emberek túlnyomó többsége úgy gondolja, az evezés nyári sport. E sorok írója ahhoz a maroknyi ki­sebbséghez tartozik, amely viszont meg van ró­la győződve, evezni mindig lehet, sőt, kell. Tudják, már az ókori rómaiak is megmondták: navigare necesse est... KOCUR LÁSZLÓ „A (szlovákiai) magyar cserké­szetben a vízen járásnak hagyo­mányai vannak. Az éledező ma­gyar cserkészmozgalom 1913-ban rendezte meg a vági tutajutat. En­nek során több mint száz fiatal ereszkedett le a Vágón Kralovan- tól Komáromig. És az a Vág nem ez a Vág volt. Nyoma sem volt az erőműveknek, melyek ma ellehe­tetlenítik, de legalábbis megnehe­zítik a túrázást” - eleveníti fel a vízicserkészet hazai kezdeteit Asztalos Zoltán, akinek a mozga­lom további fejlődésében kulcs­szerepe van, ő a Szlovákiai Ma­gyar Cserkészszövetség szimői vízitelepének létrehozója, gond­noka, mindenese. A második világháború után betiltott szlovákiai magyar cser­készetnek aztán jó idejébe tellett, Amire sikerült újraélesztenie a ví­zi szakágat. Ennek legfőbb oka gazdasági jellegű: egy valamire­való túrakenu vagy kajak nem ol­csó mulatság. így történhetett, hogy a biztos gazdasági háttérrel rendelkező, Pozsonytól Király- helmecig közel másfélezer fiatalt tömörítő szervezetnek csak 2001- ben sikerült megrendeznie az el­ső vízi vezetőképző tábort. „A tá­borba Magyarországról hívtak előadókat, mert míg ott a jobb lo­gisztikai feltételek miatt rögtön az újjáalakulás után megindult a víziélet, addig nálunk nem volt ilyen jó a helyzet” - mondja Borka Dávid, aki maga is ebben a táborban szerzett vízitúra-veze- tői képesítést. Azóta a tábor résztvevői számos hazai és ma­gyarországi vízen megfordultak már. Nem tudom, mi a titka, de tény, hogy az e táborból kikerül­tek másként gondolkodnak az evezésről, nem idegenkednek az extrém megoldásoktól sem. „Leg­utóbb novemberben szálltunk vízre. A Kis-Dunán eveztünk le harminckét kilométert. Túránk egy szakaszát hóesés kísérte. Aki még nem próbálta, el sem tudja képzelni, milyen felemelő érzés”- teszi hozzá Dávid. „Ezen a télen szerettünk volna még egyszer hó­ban túrázni. Ha nem hullik, leg­alább a parton legyen. Ezért ter­veztünk egy februári túrát, azon­A „k-szertartás” ban különböző - emberi - okok miatt március első hétvégéjére tolódott. Szóval meteorológiai szempontból még nyugodtan ne­vezhetjük téli túrának.” Valóban téli, gondolom ma­gamban, mikor a vágsellyei közúti híd tövében a trélerről egyenesen a hóba pakoljuk le a csónakokat, hogy aztán a jeges vízre tegyük. Vízre szállás előtt elvégezzük a hazai vízicserkészek körében ha­gyományosnak mondható „k- szertartást”, melyet - fájdalom - nem oszthatok meg olvasóimmal, majd a jeges parton csúszkálva óvatosan beszállunk. Először en­gem segítenek be egy nyáron már bevált túrakajakba, ami - tekin­tettel a jégpáncél borította partra és az egy-két fokos vízre - nem egyszerű, nem lehet a nyári ele­ganciával belecsusszanni. Majd útitársaim szállnak be a két kenu­ba: Asztalos Zoltán és Zachar Pál - aki Ipolyságról utazott le, csak hogy részt vehessen a túrán - az egyikbe, Borka Dávid és Csízi Ba­lázs a másikba. Morajló jégtáblák közt indu­lunk neki. A híd pillérei között rá­adásul fel is vannak torlódva, óva­tosan manőverezünk, nehogy va­lamelyik jégtábla éles sarka döfőorrként hatoljon valamelyik hajóba. Az első szakaszon próbál­juk szokni a vizet. Meg kell barát­koznunk a gondolattal, hogy a la­pát - a papírformától eltérően - nem mindegyik evező­mozdulatnál merül el a vízben, van, hogy a jég felszínén koppan. Ilyen­kor csáklyázó mozdula­tokkal próbálunk tovább­haladni. A közúti és a vas­úti híd közötti szakaszon elég sok helyen nagy felületű jég­táblák úsznak. Ezek egy-két centi­méter vastagok, így nem okoznak gondot. A vasúti híd előtt jó két­száz méterre egyre erősödő mo­rajlást hallani. A lefelé úszva híd- pillérnek ütköző jégtáblák jelleg­zetes hangja. A nagyobb táblák a pillérnek ütközve kisebbekre ha­sadnak. Az így keletkező törmelék olykor 30-50 centiméter vastag réteget képez, nem könnyíti meg a hajós dolgát. A törmelék fenye­A kopár fák jelzik, tél van még getően öleli körül a hajót; aki egy ilyen törmelékmező közepén re­ked, az várhatja az olvadást, vagy reménykedhet, hogy valamelyik kanyarulatnál partközeibe sodró­dik... Szerencsére velünk ez nem Hajóinkból az ellenszél és a hullámzás negyed óra alatt lavórt csinál. történik meg. Pár kilométer után semmihez sem fogható bűz vág orrba, az erőteljesen hullámzó vízfelszínt undorító, piszkosfehér hab borítja. Itt ömlik a Vágba a Duslo szennyvize. Igyekszünk mi­hamarabb távol kerülni innen. A haladást nehezítő szembeszél egyetlen előnye, hogy az iszonyú szagot is elfújja. Először az ötvenedik folyamki­lométernél kötünk ki, hét kilomé­tert, durván a tervezett út negye­dét hagytuk magunk mögött. Jól­esik megmozgatni elgémberedett lábunkat. A csónakban ülve az ember lába nagyon tud fázni, s a borulásveszély miatt megmozgat­ni sem nagyon lehet. A téli túrá­kon ezért várja mindenki egy kis parti torna lehetőségét... Mintegy húsz, parton töltött perc után in­dulunk tovább. Ugyan szikrázó napsütésben la­pátolunk, a napnak még nincs igazán ereje. A part menti kopár fák jelzik: bizony, tél van még. Egy jobb és egy bal kanyar után hosszú, több kilométeres egyenes szakasz következik. Az erőteljes szembeszél ezeken a szakaszokon fodros hullámokat képez. Az ilyen gonosz, tarajos hullámok rácsap­nak a hajó orrára, az ott ülő ren­geteg vizet kap. A viharos erejű szél és a hullámtevékenység együtt nagyon megnehezíti a ha­ladást. Belefeszülünk minden egyes mozdulatba, de olykor bi­zony mintha többet haladnánk (Asztalos Zoltán felvételei) hátra, mint előre. Az elérendő sóki gát egyre elérhetetlenebbnek tűnik. Összeszorított foggal, éle­tünk legrosszabb sebességét evez­ve dacolunk az olykor harminc­negyven centis hullámokkal, de úgy tűnik, minden egyes evező­csapás csak arra elég, hogy aktuá­lis pozíciónkat megtartsuk. A gát felett másfél kilométerrel, egy öbölben kötünk ki. Félút. Szimőig pontosan ugyaneny- nyit kellene eveznünk, miközben hajóinkból az ellenszél és a hul­lámzás negyed órán belül lavórt csinál. Mindannyian érezzük, presztízsértékű döntést kell meg­hoznunk, ám presztízs és racio­nalitás ritkán fér össze. Utóbb mégis a második kerül ki győzte­sen. Némán pakoljuk fel a hajó­kat a trélerre. Ugyan jó döntést hoztunk, mégis némán tesszük meg az utat hazáig. Mindannyi­unkban ott motoszkál: mi lett volna, ha.., De be kell látnunk: most is a víz az úr! A következő történet egy kiállítás 200001-ik látogatójáról és annak társairól szól A párkányiak esete Monet-val DURIS ÁGNES Március 2-án látogatta meg a budapesti Szépművészeti Múze­umban nyílt Monet-kiállítást a két­százezredik műkedvelő, akit Hil­ler István úr, a nemzeti kulturális örökség minisztere egy párizsi út­tal ajándékozott meg. A következő kis történet azonban a 200001-ik látogatóról szól. A Párkányi Képzőművészkor és annak barátai elindultak az imp­resszionizmus „felé”. Nem a mű­vészeti stílust keresték, csak úgy gondolták, megnézik Monet és' társai műveit Budapesten. Kelle­mes időt ígérkezett, de a tény, hogy elővételben nem sikerült je­gyet vásárolni, hidegzuhanyként hatott az útra kész társaságra. Aztán jött a csapás: kígyózó sor a múzeum előtt. Beálltunk, hiszen azért jöttünk, hogy lássuk a kiállí­tást. Több mint egy óra és egy na­gyobb csoport bejutása után 15 métert haladtunk. A csoport magja cserkészútra indult: hátha vannak kiskapuk. A többiek türelmesen fogyasztották az otthon elkészített elemózsiát, amikor a tömeg egy magas úriem­berre lett figyelmes. A kígyózó sor mellett haladva kiabált valamit. Nem értettük. Aztán egy ismerős alak rohant le a múzeum lépcsőjén. Hevesen integett. Nekünk? Ki ez? Jé, hová szalad Lábik János bácsi? „Jó na­pot kívánok, önök a párkányi cso­port tagjai? Ha igen, kérem, kö­vessenek” - mondta közben a ma­gas úriember. Ez biztosan nekünk szól? Azt mondták, menjünk, hát mentünk, sőt szaladtunk! Megke­rültük az értetlenül felénk tekin­gető sorstársainkat, majd pilla­natokon belül Monet és társai „kö­zött” voltunk. Reflektorfény, kamera, minisz­ter, János bácsi! Eltelt jó néhány perc, mire értelmes kifejezést nyert az addig csak ámuló-bámu- ló arcunk. Láss csodát: Lábik Já­nos, a Párkányi Képzőművészkor elnöke lett a kiállítás 200001-ik látogatója. Rögtön elpanaszolta a jókívánságait kifejező miniszter úrnak, hogy a csoport többi tagja kint várakozik. így lettünk a mi­niszter vendégei János bácsi jó­voltából. Köszönjük szépen, a tár­lat csodálatos volt! Minden csütörtökön kedvezményesen hirdethet új kelet- és nyugat-szlovákiai regionális mellékletünkben 0905/413 623 0903/145 189 0905/551 957 peter.kis@ujszo.com peter.rosko@ujszo.com Hívja regionális menedzsereinket!

Next

/
Thumbnails
Contents