Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)

2004-03-11 / 59. szám, csütörtök

£ I« 10 Kultúra ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 11. POZSONY NEMZETI SZÍNHÁZ: Andrea Chénier 19 HVIEZDOSLAV SZÍN­HÁZ: A negyedik nővér 19 KIS SZÍNPAD: Titkárnők 19 KASSA THÁLIA SZÍNHÁZ: Három koporsó 19 MOZI POZSONY HVIEZDA: Good bye Lenin! (német) 18, 20.30 MLADOST: Swimming Pool (angol-francia) 15.15, 17.30, 20 TATRA: Minden végzet nehéz (amerikai) 18, 20.30POLUS - METROPOLIS: Swimming Pool (francia-angol)) 15.15, 21.20 A gyávaság tollai (amerikai) 20.35 Vas (amerikai) 14.20,16.10, 21.30 Mackótestvér (amerikai) 15, 15.30,16.50, 18.40 Horrorra akadva 3 (amerikai) 16.55, 17.55, 18.45, 19.40, 20.30 Hideghegy (amerikai) 17.15, 20.10 Underworld (amerikai) 14 Az utolsó szamuráj (amerikai) 14.25,17.20, 20.20 A Gyűrűk Ura - A király visszatér (amerikai-új- zélandi) 16.05 19.55 Good Bye Lenin! (német) 17.30,19.50 Zelary (cseh) 18.30 Mona Lisa mosolya (amerikai) 16.15 KASSA TATRA: A gyávaság tollai (amerikai) 16.30, 19 CAPITOL: Vas (amerikai) 16,18,20 ÚSMEV: A felejtés bére (amerikai) 16,18,20 DÉL-SZLOVÁKIA ÉRSEKÚJVÁR - MIER: Az Amazonas kincse (amerikai) 17, 19.30 VÁGSELLYE - VMK: Pacsirták cérnaszálon (cseh) 20 PÁRKÁNY - DANUBIUS: Válás francia módra (amerikai) 19 ROZSNYÓ - PA­NORÁMA: A tolvajok királya (cseh-szlovák) 16.30,19 HHHW GYŐR 1H— PLAZA: Apám beájulna (magyar) 14.30 Derült égből Polly (ameri­kai) 14,16,18, 20 A felejtés bére (amerikai) 19.45 Getno (magyar) 13.30, 18 A Gyűrűk Ura -A király visszatér (amerikai-új-zélandi) 16.30, 20.15 Magyar vándor (magyar) 13,15, 17,19.30 Nagy Hal (amerikai) 15.30 Pelenkás bajkeverő (francia-spanyol) 14.15, 16.15,18.15, 20.15 Túl közeli rokon (amerikai) 16.15,18.30, 20.30 Az utolsó szamuráj (amerikai) 14.30,17.30, 20.30 Megjelent a Kalligram idei harmadik száma Hrabal - költők közt LAPAJÁNLÓ Most lenne kilencvenéves a hét éve elhunyt Bohumil Hrabal - a Kalligram márciusi száma parádés összeállítással tiszteleg a magyar olvasók többsége számára jól is­mert író s életműve előtt. A Hrabaliana című kompozíciót Mé­száros Sándor esszéje nyitja: aho­gyan a szerkesztő-író az esendő ember Hrabalt olvassa ki Hrapka Tibor fényképeiből. Hrabal, a költő magyar szempontból kevésbé is­mert, bár Tőzsér Árpád többször is fordított már tőle - a Kalligram ez­úttal háróm verset közöl, az egyik a Bambino di Praga című hosszú­vers egy újabb részlete. A versek­hez (és a neopoetizmus irányzatá­hoz) a Hrabal-kortárs és barát Karel Marysko költő, író program­adó nyílt levele kínál kellő fogó­dzót; az összképet az irodalomtu­domány irányából Miroslav Pet- rícek glosszája és Kvétoslav Chva- tík tanulmánya (Bohumil Hrabal életműve és a posztmodern prob­lémája) teszik teljessé. Ezek után Vörös István tragikus börleszkje (Svejk, a féregirtó) nem akármi­lyen szépirodalmi ráadás, igazi csemege. A márciusi szám ezúttal Mamo János verseivel indít, ezekről, pon­tosabban ezekhez szólnak N. Tóth Anikó - ahogyan azt tőle megszok­hattuk: nagy átéléssel, esszéiszti- kus önolvasással, újraírással ké­szült- értelmezései. Ácsai Roland a következő költő, aki mintegy átfog­ja a lapot, merthogy a márciusi szá­mot Németh Zoltánnak a Termé­szetes ellenség című, legutóbbi Acsai-kötetről szóló kritikája záija. Zoltán Gábor novellájának (Faust bőre) az örök fausti a központi kér­dése, az aktualizált Faust Jánost hozva egészen közel az olvasóhoz („Faust nem mindig a BMW-vel ment Margithoz...”). A fiatal ma­gyar költők sorát Jász Attila folytat­ALLIGRAM ja - izgalmas a főszerkesztő Csehy Zoltánnal folytatott kérdezz-felelek is, nemkülönben Az ellenállás for­mái című Jász-kötet értelmező kri­tikája, G. Korányi Tibor apokrifek­kel kiegészített elemzése a kritika­rovatban. Ugyanitt Szilágyi-Nagy Ildikó Bartis Attila két regényét elemzi. Körösi Zoltánt és kisprózá­ját végül egy újabb költő, Szálinger Balázs követi. S ezzel még mindig nem merült ki a líra tartománya: a Hrabal-összeállítást Balázs Imre József versei követik; az erdélyi költővel és szerkesztővel Németh Zoltán beszélget (többek közt az „erdélyi magyar irodalom” foga­lomról is). Umberto Eco tanulmánya a ha­misítványokról, hamis történetek­ről, tévképzetekről szól, ismert és feledésbe merült irodalmi és köz­életi példák gazdag tárházával. A világirodalmi blokkot a belga Yvon Givert zátja, versei előtt fordítójuk, Lackfi János mutatja be a költőt és költészetét. A márciusi Kalligram illusztrá­ciói és képei közt a Hrabal- fotóké a főszerep, a folyóirat fe­dőlapján is egy barátja által ké­szített szobrocska látható: Hra­bal a macskával, (cs) Március 15-én nyílik Könözsi István fotókiállítása Pozsonyban, a Csemadok székházában Képnapló Petőfi szobráról Isten hozott, Petőfi Sándor! címmel Könözsi István fo­tográfiáiból nyílik vándor- kiállítás március 15-én 13 órakor Pozsonyban, a Cse­madok Május 1. téri székhá­zának nagytermében. A csaknem hetven felvételből összeállított kiállítás a Radnai Béla által készített pozsonyi Petőfi-szobor „életének” egy esztendejé­ről mesél, attól a naptól kezdve, hogy a Medikus­kertben lelt új otthonra. MISLAY EDIT A kiállított fotográfiák közül nem hiányoznak azok sem, ame­lyek a szobor ünnepélyes újraava- tásán készültek tavaly márciusban. „Ha valami megérinti a lelkem, ak­kor abból a témából fényképész­ként mindig nagyot merítek. A Pe­tőfi-szobor áthozatala Ligetfaluból a Medikus-kertbe olyan esemény volt, amely nagyon megfogott. És nemcsak engem, hanem sokunkat” - mondja Könözsi István. Az újra- avatáson készült fotográfiák közül arra a legbüszkébb, amelyen az ün­nepség valamennyi résztvevőjét lencsevégre kapta. Úgy érzi, ez na­gyon értékes történelmi dokumen­tum, mert ilyen jellegű felvételt, akkor és ott, egyedül ő készített. „Nagyon megható volt számomra az is, hogy az ünnepségen résztve­vők között voltak olyan idős néni­kék, akiknek szinte átszellemült mosoly ült ki az arcukra, amikor végigsimították a szobrot. Ezek olyan parányi pillanatok, amelye­ket csak egy fényképész tud észre­venni” - mondja a fotográfus. Az avatás és annak ünnepi légkö­re olyan lelki töltést adott Könözsi Könözsi István felvétele István számára, hogy már akkor el­határozta: a márciusi ünnepség után is figyelemmel kíséri majd a költő szobrának sorsát, és fotósoro­zatot készít róla. Egy éven keresztül szülte hetente kilátogatott a Medi­kus-kertbe, és fényképezőgépével körbejárta a szobrot az év minden szakában. De nemcsak a szobrot fo­tózta, hanem a környékén zajló éle­tet, a kert látogatóit is, akik valami­lyen formában „kapcsolatba” kerül­tek vele: mint azok a szerelmesek, akik Petőfi szomszédságában in­kább egymásra figyeltek, vagy a kis­kamaszok, akik minden fenntartás nélkül igyekeztek birtokba venni, esetleg az idősebbek, akik nem csu­pán véledenül jártak arra, hanem éppen azért, hogy megnézzék, „hát a mi Sándorunk most mit csinál”. Könözsi István a fotózás során jó néhány emberrel találkozott, volt, akivel beszédbe is elegyedett. Talál­kozásai közül azt az öreg bácsit em­líti, aki Rozsnyóról érkezett Po­zsonyba, és azt mondta, ha már itt van, nem mehet úgy haza, hogy ne lássa Petőfi szobrát. A felvételek között olyanok is vannak szép számmal, amelyeket ha önállóan látnánk valahol, meg sem fordulna a fejünkben, hogy Radnai Béla alkotásáról készültek. Könözsi István ugyanis a legapróbb részleteket is igyekezett lefotózni. Előfordult az is, hogy egy részlet optimális megörökítése féléves fej­törést okozott számára. S hogy fényképész szemmel mi­kor a legszebb a carrarai márvány­ból készült emlékmű? „A márványt nehéz fényképezni. A színe, a struktúrája, a finom részletei akkor mutatkoznak meg a legtökélete­sebben, amikor borult az égbolt, mert akkor van a legszebb szórt fény.” Könözsi István négy évtizede van a pályán, nevét számon tartja a szakma és a nagyközönség is. A Pe- tőfi-szoborral töltött egy évet pá­lyája egyik fontos fejezetének tart­ja. Ugyanolyan fontosnak, műit a húsz évvel ezelőtti montreali kiállí­tását, amelyen hazai népviseleteket megörökítő fotóiból láthatott válo­gatást a közönség. Ezekből merít erőt a további munkához. Ars poeticája az évtizedek során nem változott. A Petőfi-szoborról készült sorozatát is az a lírai világ­látás jellemzi, amely eddigi mun­kásságának védjegye, s amelyet Könözsi István fotográfusként élete nagy ajándékának tart. * _______________________________________IN VITATOR „Hiszek az ember megválthatóságában” ZSELINSKY MIROSLAV Ghelderode Barabbás című pas­siójátékát holnap 19 órai kezdettel mutatja be a Komáromi Jókai Szín­ház. Árkosi Árpád, az előadás Já- szai-díjas rendezője több mint har­minc éve van a pályán színházi dip­loma nélkül... Miért csinál egy gépészmér­nök színházat? Amikor a ’60-as évek végén el­kezdtem színházzal foglalkozni, akkor ez életforma volt. Sokan vol­tak, akik orvosként, mérnökként - mint amatőrök - jelen voltak a mű­vészi életben. Ösztönös lázadás volt ez a szocialista világ jelentés­vesztése ellen. Később, amikor már tudatos művészi tetté vált a szín- házcsinálás, kikerülhetetlenné vált a választás. Első mérnökéveim után a színház mellett döntöttem. Azóta is a színház segítségével foly­tatom a világgal való párbeszéde­met. A színházon keresztül tudtam kivívni és megvédeni saját belső szabadságomat. Pár éve azt nyilatkozta, hogy „az emberi halandósággal való szembesülésről” kell szólnia a művészetnek... Mindig erről kell, hogy szóljon, de ezt sokan hajlamosak patetiku­san értelmezni. A színház és min­den más művészet arra akarja rá­ébreszteni az embereket, hogy le­gyenek bátrak, mert mindannyian halandó lények vagyunk. Ha a já­ték katartikus élményt ad, akkor a néző bátrabban mer élni, mert fel­ismeri, hogy azok az elemek, ame­lyeket a sorsában egyedinek vélt, kozmikusak. A színház nem azonos a való világgal, de sűrített terében és idejében képes a maga külön nyelvén és a maga külön erőteré­ben életünk egy-egy töredékét is ki­vételes módon abszolutizálni, mé­lyebb, időtlenebb és titkosabb ösz- szefüggéseiben „üdvözíteni”. Az a jó színház, amely ezt az igazságot a színpadon úgy jeleníti meg, hogy szembenézésre készteti a nézőt. Miért pont a Barabbást hozta Komáromba? Mióta műveivel megismerked­tem, vonz Ghelderode különös vi­lága. Amikor a Jókai Színház fel­kért, ezt a darabot ajánlottam, mert körülbelül tíz éve „tartoga­tom” magamban, de még nem volt lehetőségem színpadra vinni. A Barabbás ma is teljesen időszerű, emellett úgy éreztem, most jött el az ideje annak, hogy megrendez­zem. A társulatnak is, nekem is iga­zi próbatétel. Fontos-e, hogy aki egy vallásos témájú darabhoz nyúl, maga is hívő legyen? Szerintem nem fontos. Pilinszky úja, hogy az igazi művésznek min­den egyes alkotása lépcső Isten fe­lé. A színházat természetesen nem lehet ennyire lineárisan értelmez­ni, mert minden előadás önálló éle­tet él, így nincs közöttük olyan kap­csolat, hogy építkezni tudnának egymásból. Ez a gondolat inkább egy egyéni útra érvényes. Én a jó­ság istenkísértésében a lét és nem­lét határán élek. A hit egy belső út, egy „meghívás”, amelyből néha el­árulok valamit a rendezéseimen keresztül. Hiszek a szeretetben, az önzedenségben, az alázatban, az igazságban, a barátságban... Hi­szek az ember megválthatóságá­ban. Emellett folyamatosan a sza­badságra törekszem. Ha egy alkotó nem teremti meg a saját művészi szabadságát, akkor foglya lesz azoknak a körülményeknek, ame­lyekbe belekényszerült, és hamissá válik a mondanivalója. És a kompromisszumok? Nem szeretem a kompromisz- szumokat. Azt vallom, hogy csak addig foglalkozhatok színházzal, amíg elég bátor és szabad tudok maradni. Hibásnak tartom például azt a gyakorlatot, amikor a művé­szetet különböző tetszési indexek­kel mérik, mert ez a mennyiségi szemlélet teljesen idegen a művé­szet szellemétől; ez is kompromisz- szum. Ha olyan helyzetbe akarnak hozni, amit nem tudok vállalni, ak­kor abbahagyom. Csak a saját belső törvényeimnek engedelmeske­dem: nem a célra, a végeredmény­re összpontosítok, hanem az oda­vezető útra. Ez a szemlélet és gon­dolkodás persze anyagilag nem ki­fizetődő, de megvédi az embert az „elkárhozástól”. Dömötör Ede felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents