Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)
2004-02-28 / 49. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. FEBRUÁR 28. Családi kör 13 A káromkodás és a trágárság nemcsak napjainkban kortünet, őseink is sikertelenül hadakoztak ellene A káromkodásnak voltáról „A szentségit, úgy kib...tak velem az atyafiak, hogy jobban se kellett!” - hangzott el a minap egy hivatalos rendezvényen valamelyik szomszédos ország diplomatájának a szájából, aki sajnos, későn vette észre magát. Mellette ugyanis egy egyházfő állt. KÖVESDI KÁROLY „Bocsánat, főtisztelendő atyám, de valóban így volt, és nem tudom palástolni az indulatomat...” - tette hozzá szabadkozva az illető. Amikor ismerősöm elmesélte a történetet, jót mosolyogtam, és nem kis kárörömmel gondoltam azokra a szentfazekakra, akik a közelükben állhatták, és fültanúi lehettek a furcsa diskurzusnak. Akik egyébként lehet, maguk is lepcses szájúak, de jobban ügyelnek a külcsínre, mint a belbecsre, a saját erényükre. Lássuk tehát a káromkodást mint jelenséget, miközben tallózzunk kissé a múltban. Nem újkeletű A jelenség, mármint a káromkodás, már évszázadokkal ezelőtt is gondot okozott a társadalomnak, illetve a legfelsőbb köröknek. Pontosabban: akkor még gondot okozott, és igyekeztek irtani tűzzel- vassal. Ma már senki nem lepődik meg azon, hogy ha például bekapcsolja valamelyik kereskedelmi rádióadót, az első tíz másodpercben röhögve fél tucat trágár kifejezést szórnak a fejére. Az ember legfeljebb átkapcsol más adóra. Az sem okoz különösebb meglepetést, hogy a hollywoodi álomiparból kikerülő esti filmekben, a fő műsoridőben lépten-nyomon jelen levő erőszak mellett enyhén szólva tobzódik a trágár beszéd. Természetesen nem a legigényesebb alkotásokban, de azokban sem ritkán. Ma már mindez az életünk részévé vált, akárcsak az egyház leszólása, főleg a bulvársajtóban és a kereskedelmi tévéadóknál. De lássunk egy kis történelmet. A törvényhozók próbálkozása 1619 májusában, vagyis éppen 385 évvel ezelőtt hozott az erdélyi országgyűlés kemény intézkedést a káromkodók és a „lélekmondók”, vagyis a vajákosok ellen. „Isten ellen való káromkodó és hallani is irtózásra való szitkozódások kezdetiének bészármazni csak nem régen hazánkba (?), melyért is, hogy annak neme és mivolta szerént való kemény büntetésekkel, és ha érdeme úgy mutatja, halállal is megbüntettessenek affélét cselekvők, végeztetik” - határozták el nagyon komolyan az erdélyi korabeli honatyák, ám mivel a hasonló rendelkezéseket sűrűn, még a 18. században is megismételték, nyilvánvaló, hogy a szándékuk nem vezetett eredményre, és nem riasztottak vissza senkit a káromkodástól. Elsősorban azért nem, mert a törvényhatóságok (vármegyék, székelyvárosok, mezővárosok) - amelyek maguk is hoztak idevonatkozó határozatokat - meglehetősen következetlenül alkalmazták a büntetéseket. Magyarán: senkit fel nem akasztottak azért, mert kissé szabad szájú volt az illető. Hogy aztán miként gondolták az erdélyi rendek és rangok azt a kitételt, mely szerint „csak nem régen kezdettenek bészármazni hazánkba” a káromkodások, nem tudni. De elég felütni A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát, hogy erős kétségeink támadjanak ezzel kapcsolatban. Bizony, már ükapáink sem arról voltak híresek, hogy kendőt tettek volna a szájuk elé. Az ifjúság pallérozása Másik példa. Karácsony Sándor A magyar észjárás című remek könyvében szerepel az alábbi, egyik vidéki egyetem táblájáról származó szöveg, melyet a szerző ugyan a nyelvtani helytelenségek okán idéz, ám ettől tekintsünk el ezúttal, és a 16. században (tehát a fentinél még régebben) keltezett szöveg lényegét nézzük: „A ,..-i főiskolás, illetve egyetemi hallgató tagjai (sic!) az idei félév folyamán ismételten a legnagyobb eréllyel lépnek fel az egyetem azon hallgatói ellen, akik nemzetrontó és a kereszténységre szégyent hozó viselkedésükkel nem hajlandók életüket megjobbítani. A bűnt, szélhámosságot, erkölcstelenséget a legnagyobb eréllyel kiirtjuk sorainkból. Kilenc pontba foglaljuk ösz- sze félévi programunkat. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy Krisztus Lelkének erejével sorainkból kiközösítsük azokat a hallgatókat (vagy hallgatónőket), akik 1. káromkodnak, erkölcstelenül gondolkodnak vagy beszélgetnek, 2. a magyar nőkkel szemben léha, erkölcstelen, kihívó és csábító magatartást tanúsítanak, 3. vizsgáikon vagy más magán dolgaikban csalnak, 4. nemes gondolkozású professzoraikkal szemben tisztelede- nül viselkednek, 5. életcél nélkül, csak pillanatnyi önző, sokszor aljas céljaikért élnek, 6. más fakultások hallgatóit ostoba gőgből lenézik, 7. vallásukat vagy a másik feleke- zetet meg nem becsülik, 8. az alkohol rabjai, 9. azaz: Egyetemünkön Evangélium-ellenes, istentelen magatartást tanúsítanak. Mai ésszel nyilván megmosolyogni való, hogyan lehet tetten érni valakinél az erkölcstelen gondolkodást, és egyáltalán mik az ismérvei az erkölcstelen, tehát a bevett társadalmi normáktól eltérő gondolkodásnak. Mai állapotainkból kiindulva azzal sem tudnánk igazán mit kezdeni, hogy a globalizációval parazitaként teije- dő parttalan liberalizmus és szabadosság locsogó tengervizének partján ácsorogva a pillanatnyi, önző életstílus mit is jelent. Azt pedig, hogy „a magyar nőkkel szemben léha, erkölcstelen, kihívó és csábító magatartást tanúsítottak” eleink, csak megmosolyogni tudjuk, hiszen ma már egyfajta életstílus megtestesítője az effajta magatartás. Aki ennek ellenében próbálna élni, azt elmaradottnak, mi több, mulyának tartanák. Kordivat lett a hódítás, a csábítás trükkjeit és receptjeit magazinok tálalják elénk. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy trágárnak kell lennünk, le kell néznünk a gyengébb nemet, amely amúgy sem gyengébb, legalábbis a múlt század eleje óta. Az emancipáció hódításával együtt jelent meg a frusztrált, az elnyomott férfi modellje a fejlett, civilizált társadalomban. A polgárok féken tartása De lássunk még két történelmi példát a trágárság elleni sikertelen küzdelem frontjáról. „1653. augusztus 4-én Genersicht Menyhért urat, mert május 15-én az építésügyek vezetőjének majorjában a nemesembereket mind gazembereknek nevezte, s mikor a bíró úr rákiáltott emiatt, neki is gyalázkodva felelt, amiért a képviselőtestület a hivatalából is menesztette, 200 frt-ra büntették, ezt az összeget azonban, miután a bíró úrnak elégtételt kellett szolgáltatnia, 100 írtra mérsékelték, amit ki is fizetett” - olvashatjuk a Szepességi avagy lőcsei krónikában, melyet Hain Gáspár lőcsei bíró összegzett, s amely eredetileg latin és német nyelven jelent meg „a kedves utókor számára”. Ugyanebben a rendkívül szórakoztató könyvben olvashatjuk az alábbi példát is: „Május 29-én (ugyanazon évben) a nürnbergi születésű Mayer Willebaldot Mu- rány várában Wesselényi nádor úr elfogatta és vasra verette, mert káromolta a magasztalt Istenanyát, Szűz Máriát, és Istent meg a szentjeit.” Magyarán: az illető lőcsei polgár valószínűleg elég mocskos szájú lehetett, ha a nádor kénytelen volt vasba veretni. Hogy mi lett a további sorsa a jámbor Mayernek, az a krónikából nem derül ki, de a többi példa alapján ítélve jókora pénz- büntetést fizethetett. A krónika egyébként hű képet fest a szász városok polgárainak életéről, szigorú, puritán törvényeikről, a mai szemmel talán kegyetlennek tűnő igazságszolgáltatásról (a tolvajt kivégezték, a paráználkodót elevenen temették el), a városi polgárság életének legapróbb részletekbe menő szabályozásáról. El lehet képzelni, hogy ha manapság csak a töredéke életben lenne az akkori törvényeknek és szokásoknak, ha minden istenkáromló, hazug, gyalázkodó embernek büntetést kellene fizetnie, milyen gyorsan megtelne egy-egy községi pénztár vagy akár az államkassza. Egyik-másik politikusunknak talán még a deres is kijárna a meggondo- ladan rágalmakért, uszításért. Bár a diplomatákat aligha lehetne botütéssel „jutalmazni” a fentihez hasonló elszólásért, azért legalább a közszolgálati média számára okulásul szolgálhatna egy-egy történelmi példa. A szabadság ugyanis nem tévesztendő össze a mértéktelen szabadossággal, a trágársággal és az ízlésrombolással. (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele) HÁZUNK TÁJA Készülődjünk a kikeletre MÉRI MAGDOLNA Bár már kifelé megyünk a télből, még mindig hidegek a nappalok, s főleg az éjszakák. A szorgalmasabbak azonban már most, hóolvadáskor kezdik tervezgetni, hogy milyen munkálatokat fognak végezni, mihelyt az időjárás engedi. A tavasz korai hírnökei a hagymás növények, köztük is előkelő helyet foglalnak el a nárciszfélék, amelyek kecses, finom virágaikkal évről évre hirdetik a tavaszi megújulást. Érdemes mindegyik virágágyba ültetni, mert rendkívül mutatósak. Jóval több, mint tízezer nárciszfajta létezik, vannak egyszínűek és két- színűek, illetve teltvirágúak. Nagyon sokféle csodaszép fajtával találkozhatunk, virágaik különösen kellemes, intenzív illatúak. A nárcisz ezenkívül jól illik minden más tavaszi virághoz, pl. a nősziromhoz, a jácinthoz és a tulipánhoz. Nagyon szép és harmonikus virágágyást alakíthatunk ki tehát ezeknek a hagymásoknak az ötvözetéből. A beszerzésnél azonban mindenképpen arra is ügyeljünk, hogy kizárólag kemény tapintású és ép, egészséges hagymákat vásároljunk. A nárciszokat könnyedén szaporíthatjuk, ún. fiókhagymáikról. A hagymák 10-25 cm mélyre kerüljenek az ültetőgödörbe, körülbelül 20 cm-es távolságban egymástól. Mindenképpen gondoskodjunk az esedeges fagyvédelemről, ezért képezzünk talajtakaró réteget fűnyesedékből vagy fenyőkéregből. Ez aztán megvédi a hagymákat és a korán bújó hajtásokat. Napos és félárnyékos helyen minden nárciszfajta igen szépen fejlődik, ügyeljünk azonban arra, hogy talajvizes helyen a hagymák elrothadhatnak. Nézzük meg a másik tavaszi virágot, a színpompás tulipánt. Igen egyszerűen gondozható növény. Sokféle színű tulipánfajta létezik, akkor gyönyörű igazán, ha a különböző fajtákat egymással társítjuk. A serleg alakú, színpompás virágokat hozó tulipánok igencsak erős szárúak, ellenállnak a szélnek, valamint az időjárás viszontagságainak is. A tulipánhagymákat szeptemberben vagy októberben kell elültetni, napos, szélvédett helyre. Nem árt, ha tudjuk, hogy minél nagyobb a hagyma, annál erősebb lesz a kifejlett növény. A hagymákat 10-15 cm mélyre, egymástól lehetőleg 15-20 cm-re ültessük. Ha a virágzás intenzitása csökken, akkor a hagymákat ássuk ki, távolítsuk el a fiókhagymákat, majd ültessük el őket újra. A tulipánok a jó vízáteresztő képességű és tápanyagokban is gazdag talajt kedvelik, ám ügyelnünk kell arra, hogy a túl sok nedvesség hatására a hagymák rothadásnak indulhatnak. Lehetőleg soha ne vásároljunk kiszáradt, puha, penészes virághagymákat. A nárcisz is, a tulipán is igen alkalmas vágott virágnak, így a lakásban úgyszintén élvezhetjük szépségüket. Végezetül egy jó tanács: hogy pompás virágainkban tovább gyönyörködhessünk, reggel vágjuk le a szárakat, ferde metsz- lappal, ígyjóval tovább tartanak, és jobb lesz a vízfelvevő képességük. A tartósság érdekében nedves újságpapírba csomagolva tároljuk őket. KOPERTA Kinek szép a rút? Miért jó az ordenáré s miért nem a kellemes? OLVASÓI LEVÉL Napjainkban is tanúi lehetünk az ellentétek harcának. Bizonyos dologról más a nézete a gazdagnak, mint a szegénynek, az egyik ember demokrata, a másik a totalitás elveit vallja. Vannak hívők és hitetlenek, rendesek és rendetlenek. A gyors műszaki fejlődés korát éljük, és nem is tudatosítjuk a maroktelefonok, számítógépek, az internet hatását a viselkedésünkben, az emberi kapcsolatok alakulásában. A konzervatív értékek tekintetében nagy különbséget találunk a televízióadások között. Érthetetlen, hogy miért tolerálják a kereskedelmi csatornákon elhangzó vulgáris kifejezéseket és megnyilvánulásokat. Vagy mindez a pénz káros hatásából következik, ami esetleg az ellenőrző szerveket is befolyásolja? A fiatalkorúaknak nem ajánlott, vagy csak a felnőttek jelenlétében „engedélyezett” programokat is nézik a gyerekek, amelyek rossz hatással vannak rájuk. Igaz, a felnőttek is gyakran vulgárisak társaságban, nemegyszer gyermektársaságban is. Megdöbbentő érzelmi hiányossággal találkozunk a fiatalok szerelmi és szexuális kapcsolataiban is. Nem működik az ellenőrző mechanizmusuk. Márpedig ha így van, akkor kétarcúak vagyunk. Az ilyen emberek magukhoz hasonló gyerekeket nevelnek. A kétarcúságot gyermekeink hamar felfedezik, s nem marad más, mint panaszkodni semmivé lett tekintélyünk felett. Ellenemre való az olyan szigorú nevelés, amikor a szülő még az „istenbizony” kifejezést is ádázul tiltja gyerekének, a vadházasságot ugyanakkor elnézi neki. Mi, akik Dél-Szlovákiában élünk, összehasonlíthatjuk Magyarország, Szlovákia és Csehország televíziós adásait. Leggyakrabban és legtöbb esetben a magyar kereskedelmi adók szóhasználata a legvulgárisabb. Persze, az is elképzelhető, hogy mindez világjelenség, és a magyar kereskedelmi adók rugalmasabbak, mint a szlovák és a cseh televíziók. Felmerül bennem a kérdés: lehetséges, hogy jóérzésű emberek ezt az irányvonalat visszafordíthatják? Azt hiszem, mindez tőlünk, szülőktől, nézőktől függ. Demokratikus viszonyaink között véleményt nyilváníthatunk, s mint választópolgárok a felsőbb képviseleti szerveinktől elvárhatjuk, hogy pozitív irányban befolyásolják a tömegkommunikációs eszközöket. A nyugdíjasokra, mint amilyen én is vagyok, e negatív jelenség már nincs hatással, de a mi felelősségünk is a jövő nemzedék nyelvi és viselkedéskultúrája. Több évszázados értékeinket napjainkban is meg kell tartani, és érvényre kell juttatni. Meggyőződésem, hogy a véleményt nem nyilvánító többségnek is ez az óhaja. Molnár János nyugalmazott tanító, Nagymegyer Felsőbb képviseleti szerv (Képarchívum)
